A kagyló, a hal és a béka

Sosem nyaraltam még tengerparton. Hallottam a Fekete-tengerről, de eddig csak képeket láttam róla. Kíváncsi voltam, hogy igazából milyen is a tenger, úgyhogy alig vártam, hogy lássam már, amikor apuval meg anyuval és Teóval megérkeztünk a partra.

 Persze kiderült, hogy a tenger nem is olyan fekete. A halak sem voltak igazi halak itt a tengeren. Legalábbis azok, amelyeket láthattam. Első nap nem is láttam egyet se, csak apu tányérján egy nagy sügért, de az nem számít ide, mert nem a tengerben láttam. Aztán meg valami aprócska halacskákat, nehéz volt eldönteni, hogy porontyok-e vagy valódi halak.

 Egy este szép naplemente volt, úgyhogy sétáltam kicsit a parton. Találtam egy nagy fekete kagylót, amelyik feketeségében nagyon különösen csillogó volt. Kezembe vettem, és félig viccből, félig komolyan megkérdeztem tőle: miért fekete a tenger? Alig lepődtem meg azon, hogy megszólalt. Amit mondott váratlanabb volt, mint az, hogy válaszolt.

– Te Gabi, gyermekem, hát a kagylók miatt. A kagylók közül vannak olyanok, akik gyöngyöket hordoznak magukban. De nem a legboldogabb kagylók, hanem éppen a legboldogtalanabbak. Mert talán te is tudod, hogy a kagylóknak szenvedéssel jár, amig bennük megformálódik az igazgyöngy. És valamikor régen olyan sokan voltunk, hogy időnként foltokban sötét volt, szinte fekete a tenger.

– És ezért nevezték Fekete-tengernek ezt a szép tengert?

– Nem, nem ezért. Abban az időben még nem is voltak emberek, az elnevezés későbbi. Az történt, hogy azok a kagylók, akik gyöngyöt hordtak magukban, nagyon szenvedtek. Egyszer egy nagy fekete kagyló megelégelte a néma szenvedést. Kiengedte magából az egész szenvedését, fekete anyag formájában. Annyira sötét volt ez az anyag, mint amilyen fájdalmas a szenvedés. Más kagylók is látták, ahogy kiengedi. Ők sem tartották tovább magukban, kieresztették magukból, ami felgyűlt, és teljesen feketére festették az egész tengert. De utána megkönnyebbülve úsztak tovább, és az emberek így a nevenincs tengernek végre adtak egy nevet. A gyöngyök is szépek lettek, a kagylók is megkönnyebbültek, a tenger is kapott egy nevet.

 Másnap Teó és én, meg apu elmentünk egy kis csónakázásra. Két csónakkal mentünk, én egy kicsit eltávolodtam a Teó és apu csónakjától. Ahogy így csónakáztunk a nyugodt tengeren, hirtelen egy hal ugrott fel a vízből. Pár pillanatig láttam a levegőben. Aztán a következő pillanatban már a csónakomban volt. Nem kellett kérdezzek semmit tőle, mert rögtön el is kezdett mesélni.

A halak miatt fekete. Réges-régen ebben a tengerben csak fekete halak voltak. A halászok azon töprengtek, melyik a legfeketébb hal. Kifogták már a legnagyobbat, a legfürgébbet, de a legfeketébb halat keresték még. Aztán egyszer a legmélyebb, legsötétebb, legfeketébb pontján a víznek megtalálta egy halász azt, amit olyan sokan keresgéltek. Annyira mélyre kellett merüljön, hogy szinte semmit sem látott már. Mire feljött a víz felszínére, már nem maradt egy csepp levegője sem. Halásztársai azt hitték, már megfullad. Nagysokára magához tért, bár az egész tengerfelszínt kökényfeketének látta. amikor már eszénél volt, akkor is. Az első szava az volt: ez a fekete tenger ideadta nekem a legfeketébb halat. Ez a megpróbáltatás feketére festette a tengert – mondta később. Így aztán rajtamaradt az elnevezés a tengeren. El is meséltem ezt a történetet Teónak, de nem hitte el.

Az utolsó napon felkapaszkodhattam a hajóroncsra, amelyiket egész vakáció ideje alatt csak a távolból nézegethetem. Sok látnivaló nem volt, de mégiscsak volt egy érdekes dolog: egy fekete béka ugrott elő a rozsdás padlóra. Nem tehettem meg, hogy ne kérdezzem meg, miért fekete a tenger. A béka gondolkodott, párat brekegett, majd mesélni kezdett.

A békák miatt ilyen – mondta. Nagyon régen volt egy szuper hajó, te Gabi – mondta a béka – olyan, hogy se te, sem Teó nem tudjátok azt elképzelni, és mi, akik a hajón éltünk a legszebb, legszuperebb emberek voltunk. Jól szórakoztunk, és arra törekedtünk, minél jobban érezzük magunkat. Ez mind szép és jó – mondta egyszer valaki – csak túlzásba ne vigyétek, még békává változtok egy napon. És amikor azt hittük, hogy a legjobban megy a sorunk és a legjobban érezzük magunkat, akkor tényleg megtörtént: elsötétült, elfeketült a tenger és fekete békává változtunk. Nem tudjuk, hogy pontosan mi idézte ezt elő, de megtörtént. Azóta is olyan feketének látjuk a tengert, mint azon a napon. Az emberek talán hallottak erről és azért nevezik ők is így. Most meg várjuk, hogy visszaváltozzunk. Talán a kagylók, ha kiengedik magukból még egyszer azt a feketeséget, vagy a halász, ha mesél még a nagy kalandjáról, akkor még visszaváltozhatunk, talán mi is olyan mélyre kell kerüljünk, mint ő.

Volt még sok kaland, de arról talán máskor mesélek, ez a három történet egybefonódik és valahogy választ adott nekem a tenger kérdésére. Teó megkérdezte: Gabi, milyen volt a nyaralás? És én nem tudtam, hogyan válaszoljak, egyszerre jutott eszembe a béka, a hal és a kagyló története.