A hegyeink

Aratás idején minden kisiparos köteles volt felvigyázni a város négy pontján kialakított megfigyelőállások egyikén. A hatóság így akarta megakadályozni a tűzesetek terjedését, mert a nagy nyári melegben könnyen belobbantak a szántóföldeken egybegyűjtött kévék, s ha a tűz egyszer megindul, és nem érkezik róla jelentés időben, nincs, aki útját állja.

Apukát évek óta beosztották szolgálatra. Németvárosiként a katolikus templom tornyából kellett pásztáznia a környéket. A felvigyázást általában párban végezték, és éjszakára is maradniuk kellett. A szűkös toronytérben két priccs állt, azon aludtak felváltva az őrzők. Időnként Terike is elkísérte apukát, aki sose volt szokva a tétlenséghez, ezért tényleges munka híján szótlanul ücsörgött odafönt, egykedvűen szemlélve a távolt, az egyre ritkuló házakat a város keleti végén, a temesvári főút keskenyedő szalagját, a paradicsommajori földek formás téglalapjait. Ha szép idő volt, együtt gyönyörködtek az idegen földre került hegyek halványkék vonulataiban. A hegyeink, mondta apuka, és Terike vállára tette a kezét. Terike vadregényes világnak képzelte a Kárpátok láncait, ahol azokban a percekben is, amikor ők ketten apukával a felvigyázás felelősségteljes feladatát látják el, medvék, farkasok és mindenféle nagyvadak kószálnak, amelyektől jobb távoltartani magunkat. Tudta jól, hogy semmilyen veszély nem fenyegeti, különösen, hogy ezek a ragadozók a mesekönyvekből ismerős állatfigurák alakjait öltötték magukra a képzeletében, de a gondolatra, hogy akár csak egyszer is az életére törhetnek, megborzongott. Megfogta és megszorította apuka vaskos, erektől barázdált kezét.

Néha megcsörrent a falra rögzített telefonkészülék, ilyenkor a hatóság érdeklődött a dolgok állásáról, de apuka semmi rendkívülit nem tudott jelenteni, soha nem történt semmi, nem volt tűz, nem volt felfordulás, csak a végtelen, unalmas nyugalom, a szárazan sárgálló nyári puszta.

Egy délelőtt Terike Márton bátyával kaptatott fel a keskeny templomi lépcsőkön a toronyba. Korábban többször is előfordult, hogy apuka kérvényt nyújtott be a hatósághoz, mert a szokásosnál nagyobb mennyiségű hordót és dézsát rendeltek tőle az őszi betakarításhoz, és minden idejét lekötötte a kádármunka, de az idei nyáron, ha akart, sem tudott volna felvigyázni. Másutt akadt dolga, a fronton teljesített szolgálatot. Három hete vettek búcsút egymástól. Az öccse a sorozás előtti napokban csúnyán belevágott a mutatóujjába a fűrésszel, kevés híján csonkolni kellett a megnyomorodott testrészt, de így legalább nem kapott behívót. A jó svádájú Márton bátya egyébként sem volt katonás jellem, inkább lumpolni járt, és boldogtalan asszonyokat látogatott, minthogy a műhelyben keresett volna tennivalót magának, csavaros észjárásának azonban nagy hasznát vették az üzletben nagymamáék. Bátyja bevonulása után, mintha csak a lelkiismeret fűtené, mind többet tűnt föl a Malom utcai házban is. Segített a hiánycikkek beszerzésében, hogy anyuka terhén könnyítsen, terelgette a lányokat, betűket íratott Klárival egy szamárfüles füzetbe, biciklizni tanította Terikét, akinek csípőfájdalma megnehezítette a nyeregbe ülést, és látványosan kereste anyuka társaságát, akivel órákon át diskurált derűs, nagy egyetértésben. Terikének feltűnt, hogy apuka, az ő kevés szavú, szerető édesapja soha ilyen jóízűt nem társalog anyukával, hallgatagon élik munkás életüket a Malom utcai ház meleg félhomályában, jóformán csak a mindennapi gondokat emlegetik egymásnak, és fura módon néha németre váltanak. Most ismerte föl, mennyire hiányoznak az igazán nagy kacagások, vagy inkább csak – hiszen játszanak ők, és nevetnek is eleget itthon – a kedély. És bár legjobb lett volna apukával tölteni ezt az estét a templomtoronyban, a szíve mélyén örült, hogy Márton bátyával lehet, aki gyerekkorától figyelmesen bánt vele, és a legőrültebb játékra is kapható volt. Természetesnek vette, hogy bátyja helyett maga áll be felvigyázni. De ahogy felértek a toronyba, nyomban leheveredett az egyik priccsre. Cigarettát vett elő, rágyújtott. Terike a korláthoz lépett, és felkönyökölt rá. Mikor visszafordult, Márton bátya már szunyókált.

Melegebb volt az idő, erősebben tűzött a nap, mint bármikor. Soha ilyen unalmasnak nem tűnt a környék. A gubbasztó házak a messzeségben, a semmibe kígyózó út, a néptelen földek.

Csodaszép a látkép, nem vitás, de ezt is el lehet unni. Hiábavaló a várakozás. Errefelé tűz sose lesz. Régen volt, le is égett a templomunk, de annak is már legalább kétszáz éve, ha nem több. Terike a priccs felé pillantott. Márton bátya svájcisapkáját a szemére húzva aludt. Leengedett kezében tartotta a cigarettát, amelyen kókadt hernyót formázott a szívás nélkül leégett dohány. Soványan füstölt.

Ahogy visszafordult, elkerekedett a szeme. Ösztönösen elengedte a korlátot, és hátrálni kezdett. Megérintette, és megrázta Márton bátya vállát. Az felpattant, és mint aki még mindig kótyagos az éjszakától, a korlátnak vetette magát, és próbált minél nagyobb szemeket mereszteni. Aztán sistergőset fújtatott. Nyelt egyet, elmosolyodott.

Magához vonta, és átkarolta Terikét.

Errefelé sose lesz tűz, mondta csendesen.

Terike kibontakozott az ölelésből. Fejét arrafelé fordította, amerre ezekben a percekben apukát sejtette, ahogy biciklivel halad az erdei utakon a bajtársaival.

Lehunyta, majd újból kinyitotta a szemét.

Messze, ahol az ég és a föld összeért, vékony, elmosódó csíkban izzott a délibáb.

A hegyeink sehol nem voltak.