Egy újabb füstbement terv

Szereznem kell egy másik anyát.

Nem sokkal azután merült fel ez bennem, hogy a sajátom egy törött sörösüveggel támadt rám álmomban. Engem ekkor olyan, a veszteséggel, sérüléssel, fájdalommal vagy egyenesen a halállal mit sem törődő, eszelős bátorság öntött el, amihez hasonlót csak a spártai katonák érezhettek a thermopülai csata előtt. Harcoshoz illő módon megvetettem a lábamat, és szinte hívtam őt, a saját anyát, jöjjön, röpüljön felém, aztán döfje belém a szilánkos üveget, legyen bizonyság végre valahára – még a mobilomat is előkaptam, hogy levideózzam –, íme a corpus delicti, tessék, hogy ő, aki az életet adta, kioltani is kész, hogy elpusztít inkább, mintsem hagyja, hogy önmagamé legyek.

Ébredéskor az első, ami eszembe jutott, hogy az univerzumnak minden bizonnyal különleges humora lehet, ha egyszer a szigorúan absztinens saját anya kezébe egy sörösüveget csempészett gyilkos fegyver gyanánt. A papucsomat keresgélve kissé még fel is nevettem, kínos bizonytalansággal és hangtalanul, aztán a megmosolyogtató, buta álmok kényszerderűjével arcomon kibotorkáltam a konyhába. Szétcsavartam a kotyogóst, átöblítettem, majd felengedtem vízzel, és közben mákszemnyi darabokra hullott ez a kényszerderű is, valahogy zaccos lett, mint a patyolat mosogató, amely visszatükrözte vonásaim. Az álmok soha nem hazudnak, gondoltam, és mire lefőtt a kávé, mire belekavartam a cukrot, és löttyintettem a tejet, mire leültem az ebédlőasztalhoz, és az első karcos és édeskés kortyot lenyeltem, tudtam már, hogy ennek a fele sem tréfa. Sürgősen szereznem kell egy másik anyát.

Először egy libát szemeltem ki magamnak. Valami dokumentumfilmet néztem éppen a tanyasi életről, tyúkok, kecskék, malacok, libamama, kislibák, szépen éltek, éldegéltek, ahogy ez egy tanyán szokás. Aztán beszökött hozzájuk egy kutya. Középtermetű, fekete keverék volt, ősi vadászösztönétől hajtva rohangált keresztbe-kasul a fűfoltokkal pettyezett, kopár udvaron, megkergette a kecskéket és a malacokat, a tyúkok fülsértő kotkodácsolással röppentek szerteszét. Egyszer csak az ólak mögül előbukkant a libamama, és nekirontott a kutyának. Szárnyát kitárta, nyakát előrenyújtotta, rikácsolt és sziszegett, mintha előző életében tűzokádó sárkány lett volna, vagy legalábbis egy spártai hős, úgy védelmezte kicsinyeit ez a másik anya, akár a görögök azt a nyomorult szorost, eszelős bátorsággal, ahogy egy sörösüveggel hadonászó saját anya támadása ellen védekezik az öntudat. A libamama győzött, a kutya elinalt, én pedig sóvárgó féltékenységgel figyeltem az ólak mögül előtotyogó kislibákat. Totyogtam volna boldogan közöttük, éltem volna egy kopár tanyaudvaron, aludtam volna az ól mögött, csak legalább néhány órára, napra, csak hadd legyek kisliba egy picit.

Sejtettem azonban, hogy a nyelvi különbségek áthidalhatatlan szakadékot képeznének kettőnk között – meg egyébként is, mit kezdenék egy libával egy nyolcadik emeleti panellakásban? –, úgyhogy megpróbáltam inkább a közvetlen környezetemben felkutatni a másik anyát. Apai nagymamám az agyvérzése óta sajnos még a saját gyerekét is alig ismerte fel, nemhogy egy újat, egy másikat magáénak fogadjon, sógornőm édesanyja pedig Spanyolországban tengette életét, tekintettel arra, hogy a sógornőm maga is spanyol. Vajon milyen lehet a távanyaság? Valószínűnek tartottam, hogy még másiknak sem az igazi. Ezzel szemben férjem nagynénje egészen szimpatikus választásnak tűnt: szivarkát szívott, és szerette a kézműves söröket, szabadidejében pedig hátborzongató kerámiamaszkokat alkotott. Neki talán mesélhettem volna az általam használt maszkokról meg a sörösüveges démonná változó saját anyáról, ő talán megértette volna, hiszen maga is ismerte a sötétséget, maga is cipelte valamiféle megfogalmazhatatlan borzalomnak a súlyát, amit csak szivarkázással és maszkfestéssel tudott enyhíteni. Férjem nagynénje azonban soha nem akart gyereket, és nyilvánvaló volt, hogy ebbe a projektbe így hatvan felé járva már végképp nem is kíván belevágni: az első próbalátogatásom huszadik percében a kezembe nyomott egy vigyorgó szájú görög színházi maszkot, és kitessékelt az ajtón.

Az ideális jelöltet, a tökéletes másik anyát végül a Facebookon szúrtam ki. Foglalt volt már, ez igaz, az egyik hajdani osztálytársnőmnek volt a saját anyja, de ahogy a házasságtörőnek sem akadály a zsebbe rejtett jegygyűrű gyűrűsujjon körbefutó nyoma, úgy engem sem tartott vissza az a forradás, a császármetszéssel született saját gyermek félreérthetetlen jele. Tudtam, hogy ott van valahol a lenge nyári ruha vagy épp a tollbetétes télikabát alatt, de nem foglalkoztam vele. Csak azzal a bejegyzéssel foglalkoztam, a születésnapi köszöntővel, amit elém dobott az algoritmus, mintha lelkembe látna ez a mesterséges intelligencia, és pont azt kínálná fel, amire szükségem van. Drága csillagom, írta a lányának, egész életem beragyogod, amióta vagy. A saját anya engem úgy köszöntött legutóbbi születésnapomon, ezen a napon, mondta, inkább őt kellene ünnepelni, hiszen ő szenvedett meg velem, ő szenvedett a világra, övé ez a nap. Na jó, tette hozzá, akár kettőnket is ünnepelhetjük, végül is ketten voltunk jelen, ő meg én, csak kár, hogy az én jelenlétem már akkor se sokat számított, gondoltam hozzá kimondatlanul, önmagában semmi esetre sem, maximum rajta keresztül. Övé a szenvedés, övé a boldogság, övé a születésem napja. Ebből a szemszögből jogos elvárásnak tűnt, hogy az életem is érte van, érte lettem, körülötte kell keringenem érzéseimben és gondolataimban, fájdalmamban és örömömben, mint valami poros, felfedezésre sem igazán érdemes törpebolygó az egyre nagyobbra hízó és mindent elnyelni kész vörös óriás körül. És a vörös óriás szólna, és azt mondaná, azért ilyen mézesmázos az a másik anya, mert ő nem szenvedett meg a saját gyerekével, csak úgy kivágták belőle, és kész, fogalma sem lehet róla, mennyi gyötrelemmel jár az igazi anyaság.

Óvatosan környékeztem meg tehát a másik anyát, ahogy ő keringett a lánya körül, úgy keringtem körülötte én, a pályát tévesztett aszteroida, először csak néhány Messenger-üzenet, aztán véletlenül arra járni, összefutni, belébotlani, elmakogni a begyakorolt, suta mondatokat. Süteményrecepteket kértem tőle, és tanácsot a mosószerválasztáshoz, mutassa meg, hogyan lehet az erkélyen paradicsomot nevelni. Mitől fog virágozni a viaszvirágom, melyik kézkrémtől nem ragad a bőröm, mi a titka a ropogós panírbundának. Spanyol szavakat tanítottam cserébe, és kinagyíttattam sógornőm fényképeit; régi álma volt, hogy lássa a Sagrada Famíliát, ígértem, hogy egyszer elviszem oda. Szépen haladtak a dolgok. Hosszú hónapok kitartó munkájával sikerült a közelébe férkőznöm, megkedveltetni, talán szerettetni is magam. Eljártam vele kirándulni, és meghívtam moziba, közösen csodáltuk végig az El Greco-kiállítást. Még a lánya is megköszönte nekem, hogy ennyit törődöm a saját anyjával, sajnos, amióta munkahelyet váltott, neki erre nem sok ideje van. Lassanként én is leengedtem a kezemben tartott pajzsot, lekapartam arcomról a megkeményedett, zaccos maszkokat, nem kellett többé spártai hősnek sem tettetnem magam, hiszen senki sem akart megtámadni. Karnyújtásnyira voltam attól, hogy legyen egy másik anyám.

Aztán elérkezett a születésnapom. Drága csillagom, hívott fel egy héttel előtte, mindjárt itt a te napod, mivel szerezhetnék örömöt neked? Vacsorázzunk együtt majd, feleltem, és gondolatban hozzátettem: mint egy igazi család. Még letette a telefont, még kitakarított, és letörölgette a port, még kitalálta, mi legyen az ünnepi menü, és elkezdte összeírni a szükséges alapanyagokat, aztán úgy, ahogy volt, kezében a listával és az El Greco-kiállításon vásárolt szuvenírtollal összeesett a nyitott hűtőszekrény előtt, egyenesen a frissen felmosott, csillogó padlóra, és nem is kelt fel többé. Tüdőembólia, mondta később az orvos, esélytelen lett volna megmenteni őt.

A temetésen a hátsó sorban álltam. Nem volt jogom elsiratni sem rendesen, hiszen én csak egy másik gyerek vagyok, egy betolakodó. Az igazi ott zokogott a vállamon, amikor a temető kapujában elbúcsúztam tőle, és én odasúgtam neki, hogy őszinte részvétem, fogadd őszinte részvétemet a téged ért veszteség miatt. Mennyire szerencsés vagy, súgta vissza ő, hogy a tiéd még él, a saját anyád, és ekkor együttérző mosollyal bólogatni kezdtem, hogy igen, persze, igaza van. Szemében csillogott a könny, ahogy sóvárgó féltékenységgel felnézett rám, egy sörösüveg nyakán sem csilloghatna szebben a kicsapódott, gyöngyöző pára, egy törött üveg szilánkjain sem a kiontott vér. Nincs másik anya. Csak füst és hamu van, meg egy ízléses, fából faragott urna az Óbudai temető egyik kolumbáriumában.

Az univerzumnak, ha rendelkezik ilyesmivel egyáltalán, minden bizonnyal fekete a humora.