Dermed

Wittgenstein szerint amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Akinek viszont a szavak jelentik az életet, legalábbis az élete módját, mégis meg kell próbálnia beszélni arról is, amiről nem lehet, legfeljebb úgy jár, mint Radnóti az Ötödik eclogában. (S ha úgy, hát sikerrel, mert bár Radnóti azzal zárja a verset, hogy „Mégsem tudok írni ma rólad!”, az mégis a barátról, a barátnak szól, s arról, amiről nem lehet beszélni.)

„Másról, másról igyekeztem / írni” én is, de én is „hiába!”

De talán mégis igaza van Wittgensteinnek. Hiszen mit lehet beszélni a halálról? Egykor talán lehetett még, ma, amikor „az élet él és élni akar”, a halál amolyan forró kása, amit kerülgetünk feszt. Már amennyiben közünk van hozzá. Mozgóképen, könyvben, újságcikkben, úgy általánosságban, persze, persze, de amikor tényleg kézzelfogható, s bármilyen morbidan is hangzik, de hús-vér halálról van szó, kihűlt testről, dermedt tagokról, arról nem lehet, vagy nem tudunk.

Kerülgetem, lám, én is. Húzom az időt. Az idő élet. A halál nem tudom, mi. Ezért félem, ezért féljük.

Tegnap meghalt az apám.

Ágyban, párnák közt. Otthon.

Én a szomszéd szobában aludtam. Feküdtem, mindenesetre. Többnyire. Hajnali egykor még megigazítottam a párnáját, segítettem elrendeződni az ágyban, párnák közt. Utána füleltem. Szunyókáltam, hallgatóztam. De csak az anyám szuszogását hallottam a másik szobából meg a kedvesemét magam mellett. Reggelig semmi mást. Azt hiszem. Nem tudom biztosan. El-elbóbiskoltam én is.

Tegnap hajnalban az apám meghalt.

Elaludt. Ami jó. Csakhogy nem ébredt föl. Ami nem tudom, jó-e vagy rossz. Egy fájdalmas betegséggel a testben, azt hiszem, jó. Föltétlenül jobb, mint kínok közt, íjként feszülő testtel…

Nem részletezem, bár talán hasznos lenne sokaknak, mit kell tenni, ha valaki meghal melletted. Leginkább két dolgod van, azt elárulom: mozgásban kell maradni és telefonálni kell. Hagyni, hogy az események, amelyeknek meg kell lenniük, meglehessenek. Ez jó. Van mire figyelni, van mit csinálni. A baj akkor kezdődik, amikor elfogynak az intézni- és tennivalók.

Talán esni fog ma este, erre gondolok. Megyek futni és esőben nem látszanak a könnyek. Lehetne végre sírni. Ez is egyfajta kegyelem volna. Kicsike kegyelem, semmiség ahhoz képest, hogy a kíntól feszülő test helyett úgy hal meg az ember, hogy nem ébred föl, de mégis csak kegyelem.

Az eső esett akkor régen is, a hegyen, biztosan több, mint negyven éve. Attól tartok, akkor is sírtam. A hugom apám nyakában, én mellette szaladok, szakad a nyakunkba a nyári zápor, nem akar elfogyni a hegy, nappal van, mégis sötét, félelmetes minden... Ilyenek jutnak eszembe. Meg a tojásrántotta, amit nagyon untam már, amikor anyu a hugomat várva a kórházban volt, vagy később továbbképzésen. Meg a szabó, a szemei véresek, a kezében egy félkész nadrág, a szájában egy tű, emiatt furán, féloldalasan mondja, hogy apád nagyon rendes ember volt mindig. Egy osztályba jártak a középiskolában. Mint a gimnáziumi fizikatanárommal, aki néha apám nevén szólított és negyedikben egyszer ugyanazt mondta, amit a szabó. Meg Ilia tanár úr, amikor épp valamit késve adok be, összecsapva és pironkodva, s mikor kimegyek a szobájából, utánam szól, hogy a szódás famíliából vagyok-e, s mikor mondom, hogy nem, hanem melyikből, elmosolyodik, s közli velem, apádat nagyon szeretjük. Ilyenek. Meg a szomorúság is, amit okoztam. Sokat, sokszor. Az is, az is eszembe jut. Késő bánat, na, ja…

Nem jutottam sokra. Wittgensteinnek mégis igaza lehet. Az apám meghalt. „És dobban, dermed a szív bent.”