Szegény barbárok

Egy padon ültek. A kenyér már elfogyott, a kés hegyéről szedegették le a megmaradt szalonnadarabkákat. A műanyag szatyrot a cipőjük orrával támasztották, hogy fel ne dőljön. Abban volt az egész vagyonuk. Cipelték magukkal szállóról szállóra, lépcsőházról lépcsőházra, padról padra. Néha még abból a kevésből is, amijük volt, elloptak valamit valakik, és olykor ők is elloptak valamit valahonnan. Zsemlét, almát, bevásárlókocsit. Egyszer egy kölyökkutyát is elkötöttek egy élelmiszerbolt elől, de másnap visszakötözték az oszlophoz, mert egész éjjel nyüszített. Örült a gazdája, ők meg odapattantak a férfi mellé, mondták neki, hogy ők találták meg, a téren kódorgott. Kaptak ezer-ezer forintot. Ennyi van nálam, csak tejért meg kenyérért ugrottam le ide a boltba, szabadkozott a férfi, míg ölelgette a zsemleszínű ebecskét, majd legközelebb kipótolom, uraim, tette hozzá, de soha többet nem járt arrafelé.

– Emlékszel a kutyás faszira?

 – Mi van vele?

– Nem gyütt a lóvéval. Tartozik. Hallod? Nekünk tartozik…

– …hogy megtaláltuk a kutyáját…hö, hö…

 – … amit elloptunk…

– Hát, ja…

Röhögtek.

Még egy darabig üldögéltek a padon, aztán összeszedték a cókmókjukat, és elkotródtak a térről. Baktattak a szálló felé, ahol mindenféle emberek húzták meg magukat. Akadtak olyanok, akik valamiféle alkalmi munkát vállaltak, amíg bírták, de a többség inkább ilyen-olyan segélyből, kéregetésből, seftelésekből tengődött. A két férfinak is volt munkája egészen addig, amíg be nem fuccsolt a sertéstelep, és már nem volt szükség ganajozókra. A közös sors összefűzte őket, most együtt próbáltak boldogulni a fővárosban a nyolc elemijükkel és a félbehagyott szakmunkásképzőből megmaradt hézagos ismereteikkel.

Míg caplattak a szálló irányába, rugdosták az összefagyott, sáros hódarabokat, eldobált sörösdobozokat, az épület felé vezető úton egyre sűrűsödő szemetet. Egyszerre pillantották meg egy buszmegállóban a járda szélén heverő pénztárcát.

– Nézd má’! Egy buksza vagy mifene ez! – mondták csaknem egyszerre.

Egyszerre hajoltak le, összeért a kezük a sárrá taposott hóban. A fiatalabb fickó fürgébb volt, felkapta a tárcát, és a lámpa alá sietett vele, ott nyitotta ki. Két húsz- meg egy tízezres volt benne, hat buszjegy és pár fémpénz, harmincöt forint. Szakszerűen kibelezte a tárcát, aztán behajította a szemetesbe.

Mire a társa odaért mellé, begyűrte a zsebébe a papírpénzeket, csak a buszjegyeket és az aprót szorongatta a markában.

– Mennyi vót benne?

– Sok. Urak leszünk ma, bazmeg.

– De mégis, mennyi?

– Sok.  Busszal megyünk. Van jegyünk.

Aztán mégsem szálltak fel. Éhesek voltak, reggel óta kóboroltak, valaki munkát ígért nekik egy építkezésen, napközben ide-oda küldözgették őket, végül nem lett belőle semmi.

A szálló közelében levő kisbolt már zárni készült, a tulaj a redőnnyel bajlódott, gyorsan beugrottak, de aztán ki is jöttek hamar, nem találtak semmi kedvükre valót. Elmúlt nyolc óra, a köd hirtelen leereszkedett, felfalta a házakat. Sűrűn gomolygott a novemberi sötétség, csak a benzinkút felől látszott fény, hát arra mentek. Gyanúsan méregette őket a testes kiszolgáló, és csak akkor ütötte be a két rántotthúsos szendvics árát a gépbe, amikor kezébe vette a tízezrest, és átvilágította a bankjegyvizsgáló szerkezettel.

Élvezettel falták a húsos zsemlét az utcán. Mire a kocsmához értek, már lenyelték az utolsó falatot is.

A kocsmában a szokásos társaság támasztotta a söntéspultot. Reményvesztett emberek voltak valamennyien, olyanok, akik már régen elengedték minden vágyukat, egyik napról a másikra éltek.

– Mindenki a vendégünk a következő körre! – rikkantotta a fiatalabb férfi a második korsó sör után.

– Úgy van! Mindenki! – kiáltotta a másik.

– Mi van, megnyertétek a lottó ötöst? – kérdezte a kocsmáros, míg töltögette a korsókat.

Nem feleltek.

Az idősebbik férfi már a harmadik korsó sörnél tartott, hozzá pálinkát is ivott, amikor kiabálni kezdett.

– Gazdagok lettünk. Értitek? – Körülnézett. A többiek letették a poharat, a csapos érdeklődően rákönyökölt a pultra. Mindenki elhallgatott. – Kúúúrva gazdagok.

– Halgassá’ má’ – szólt rá a barátja. – Inkább igyá’!

– Most mi van – lökte mellbe a férfi –, láttam a húszasokat…

Meg kellett kapaszkodnia a söntéspult peremébe. Kis szünet után folytatta.

– Tele van pénzzel ez itt – mutatott a fiatalabb férfira. Kásás volt a hangja, lehajtotta az utolsó korty sört, aztán még a maradék pálinkát is felhajtotta.  Bizonytalanul lépett két lépést előre, majd megállt a társa előtt. Vett egy mély levegőt, egy darabig csak csücsörített a szájával, mielőtt megszólalt.

– Mit hazudol itt? Van pénzed… nagyon sok pénzed van…

Négyen-öten körbevették a két férfit. Egy darabig farkasszemet néztek egymással.

– Na, gyerünk! – szólalt meg a fiatalabb. Kotorászott a zsebében, dülöngélt jobbra, balra, nehezen találta az egyensúlyt. Egy húszezrest lökött a pultra. – Eleget pofáztál mára, te barom.

A kabátjánál fogva húzta a társát maga után, úgy támolyogtak ki a kocsmából. A többiek a nyitott kocsmaajtóból bámultak utánuk. A műanyag szatyraikat a hátukra vetve imbolyogtak a ködös estében. Olykor megálltak, aztán nekilendültek újra. Záróra, mondta a kocsmáros odabent, míg szedte össze a poharakat. A kurva anyjukat, morogta.

A buszmegállóhoz értek, ott leültek az üvegfallal körülvett padra. Odakint erősen fújt a szél, az üvegkalitkában biztonságban érezték magukat. A szatyrokat maguk mellé tették.

– Nézd má’ – szólt az idősebb, és a zsebéből előhúzott egy félliteres pálinkásüveget –, ezt megisszuk, a gazdagság örömére.

– Bazmeg, a kisbótból szerezted?

– Onnan hát!

Röhögtek. Nagyokat húztak az üvegből.

– Cseresznye – csettintett a fiatalabbik.

– Szart nem lopok. Na, igyá’, haver! – Átnyújtotta az üveget. –Tényleg, mennyi van még?

A fiatalabb nem felelt, csak nézett maga elé, aztán valahogy feltápászkodott a padról. Indulni akart, de nem vitte a lába, visszazöttyent a másik mellé.

– Van még, nyugoggyá’ – motyogta. – Sok… – Tétován tapogatta a zsebeit. Összefolytak a szavak a szájában, s mire kimondta őket, érthetetlen katyvasszá lettek.

Nekidőlt az üvegnek, félig lecsúszott a padról, úgy aludt el, még álmában is motyogott valami zagyvaságot.

A zsemleszínű eb gazdája rossz alvó, korán kelő férfi volt, már hajnalban az utcát rótta a kutyájával. A szokásos útjukat járták be olyankor, megkerültek két óriási háztömböt, elhaladtak a kisbolt, majd a kocsma előtt. A buszmegálló mellé ültetett facsemete a kutya kedvenc helye lett az idők során, most is odafelé húzta a gazdáját. Az éjszakai köd még nem szállt fel, de a pirkadat és a lámpák fénye lassan kibontotta a fák és oszlopok kontúrjait. A házak fokozatosan vetették le magukról a mindent elemésztő sötétséget, egyes ablakokból már világosság szűrődött ki, percről percre közelebb jött az ébredés pillanata, bár járművek még alig tűntek fel.

A férfi először azt hitte, egy nagy csomag hever a buszmegállóban, és csak akkor látta, hogy egy ember fekszik ott a hátán, amikor közelebb lépett, és a kutyát maga mögé parancsolva, a kezével ellenzőt formált a szeme köré, és egészen közel hajolt az üvegfalhoz.

A vér még nem alvadt meg, a férfi nyaka mellől lassan szivárgott a beton repedésében, lecsorgott a járda széléről és tócsában megült az autóbuszok vájta mélyedésben. A többi nedvet pedig lassan felszívták a feldúlt szatyorból kilógó mindenféle ruhadarabok.

A kutyás ember először nem tudta, mit tegyen; menjen tovább, vagy értesítse a mentőket. Végül úgy döntött, hívja a mentőket, hátha van még remény.

Idegesen topogott a buszmegállótól kissé távolabb, csak akkor nyugodott meg, amikor meghallotta a mentőautó szirénájának hangját.

A ház falához támaszkodva nézte, amint a mentőápolók a véres test fölé hajoltak, az orvos pedig leguggolt a fej mellé. Néhány másodperc múlva szinte egyszerre álltak fel. Az ápolók rutinos mozdulatokkal csomagolták el eszközeiket, az orvos pedig lehúzta kezéről a gumikesztyűt, és a férfi elé lépett.

– Ismerte? – kérdezte, míg rágyújtott egy cigarettára.

– Sosem láttam – felelte a zsemleszínű kutya tulajdonosa.