„Mindenki vesztese ennek a szembenállásnak”

– Viszonylag kevés szó esett műfordítói tevékenységedről. S mivel több országban éltél, és élénk a kapcsolatod a világirodalommal, adódik a kérdés: hova helyezed a műfordítást pályád eddigi egészét tekintve?

– A műfordítás is része az író alkotó tevekénységének. Általánosan elterjedt a mondás, hogy a fordított mű felerészben a fordító alkotása. A jó fordítás nem a sorok, mondatok szöveghű átköltése, hanem a téma, az üzenet átköltése, amely nagyban különbözhet az ugyanazon vers fordítóinak végeredményében. Elég csak a Villon-fordításokat megvizsgálni. Miközben a fordított mű magán hordozza a fordító személyiségi és intellektuális jegyeit, az eredeti mű elkerülhetetlenül hat a fordító későbbi műveire is.

Már pályakezdő koromban, a Kimaradt szó antológia előszavában, Ágoston Vilmos nem tudott rokonítani egyik kortársammal sem, amit egyáltalán nem bántam. A különbözés szándéka később is megmaradt mint belső elvárás. Sokat fordítottam a román irodalomból, amely hihetetlenül gazdag és izgalmas. Nyilván hatott is rám, talán jobban, mint a magyar irodalom. A műfordítások kapcsok a nemzeti irodalmak között, találkozások a világirodalom hálóján. Szerintem még mindig nincsenek eléggé megbecsülve a műfordítók sem az olvasók, sem a kiadók, sem a kultúrpolitika által.

2023 végéig 58 műfordítás-kötetem sorakozott a polcomon. Verseskötetek. Ennél sokkal több idegen költőt fordítottam, hiszen a kötetek között több antológia is van, amelyek több tucat költőt vonultatnak fel. Elsősorban román és moldáv költőket fordítok, de szinte minden latin nyelvből fordítottam már, és nyersfordítások alapján egzotikus nyelvekből is. A műfordításoknak köszönhetem a közel ötven idegen nyelvű kötetemet is, mert legtöbbször a műfordítások kölcsönösségi alapon működnek. Oda-vissza. A rengeteg külföldi meghívás is kötődik ehhez a tevékenységhez. És a 35 nemzetközi díjam egyharmada is a műfordításaim hozadéka. Sokat fordítok, mert szeretem ezt a tevékenységet. Pedig az alkotást háttérbe szorítja, évek óta nem vagyok képes megírni azt a regényt, amelynek a vázlata két évtizede a fejemben van.

– Gyakran járod a világot, számos költőfesztiválon veszel részt, és viszed irodalmunk jó hírét is messzi földekre. Hogyan alakult ki ez a tevékenységed?

– Néhány interjúban már megválaszoltam ezt a kérdést. Addig nehéz, amíg az ember bekerül a nemzetközi irodalmi élet körforgásába. Utána már csak eleget kell tenni a meghívásoknak, felkéréseknek. Kezdetben valakinek fel kell hívnia a szerzőre a figyelmet, javasolnia kell egy nemzetközi rendezvényre, egy antológiába, konferenciára. Ehhez természetesen lennie kell legalább néhány angol és spanyol nyelvre fordított műnek, egy érdekes életrajznak. Aztán a rendezvényeken újonnan megismert írók, barátok új utakat, lehetőségeket nyitnak meg a szerző számára. Egy idő után már szelektálnia kell a lehetőségek, meghívások közül. Nem szerettem egyedül utazni közeli, távoli országokba, ezért legtöbbször javasoltam költőbarátokat is a szervezőknek. Zalán Tiborral, Halmosi Sándorral, Turczi Istvánnal, Petőcz Andrással, Kukorelly Endrével, Pál Dániel Leventével és másokkal vettem részt nemzetközi rendezvényeken. Addig a legtöbb rendezvényen első magyar résztvevő voltam. Aztán a felsoroltak bekerültek jelentős világantológiákba, köteteik jelentek meg több országban, és meghívásokat kaptak nemzetközi fesztiválokra. Mindenképpen jótékonyan hatott ez a magyar irodalom nemzetközi megítélésesre, megismerésére. Hiábavalók többnyire az intézményi próbálkozások, a személyes kapcsolatokat kölcsönösségi alapon nem tudja felváltani semmi más.

– Vannak-e nyelvi nehézségei egy magyar költőnek a világban?

– Csak a személyes kapcsolatok és barátságok tekintetében van hátránya a nyelvismeret hiányának. A felolvasások anyanyelven folynak, és színészek olvassák fel a rendező ország nyelvén a verseket. Ebből következik, hogy lennie kell legalább öt angol nyelvű fordításnak, amelyből továbbfordítják a verseket a rendező ország nyelvére. A fordításkötetekkel rendelkező költőknek nincsen ilyen gondjuk. Előny viszont a legalább társalgási szintű nyelvtudás. Mert beszélgetni kell, jó a résztvevőkkel, a szervezőkkel, és válaszolni kell az interjúkészítőknek. Ha a magyar résztvevők közül legalább egy jó angolos, akkor az illető tolmácsolhat.

– Jelentős utat jártál be költőként az elmúlt évtizedekben. Mennyit változott ezekben az időkben körülötted a világ, és azon belül az irodalom helyzete?

– Még a hidegháború idején sem voltak ilyen mélyek az emberek, közösségek, országok közötti árkok. A progresszív ideológia radikálisabb, kirekesztőbb a kommunista eszméknél. Nagyobb volt az emberek közötti szolidaritás, mint a mai időkben. Ha csak a magyar irodalmat tekintjük, az urbánus és a népi irodalom között volt átjárás, mindkét oldal nagyjai részesültek állami és irodalmi díjakban, kitüntetésekben. Nem érdekelte a többséget, kinek milyen a világnézete, ki milyen származású. A jugoszláviai Sztruga nemzetközi fesztiválján a nyugati országok költői is részt vettek, sok Nobel-díjas.

Hogy felvidéki példával is éljek: a kilencvenes években még egy asztalhoz tudott ülni minden író, költő, elmentünk egymás könyvbemutatóira, ma már nem állnak szóba egymással a két írószervezet tagjai, nem olvassák el egymás műveit, megkérdőjelezik egymás értékét. Mindenki vesztese ennek a radikális szembenállásnak. És nem látok kiutat ebből a sajnálatos és romboló állapotból. A háborús borzalmakról nem is beszélve, a világháborús veszélyekről még úgy sem. Egyre kevesebb a mosolygó ember nemcsak nálunk, Nyugaton is. Csoda?

– Mit tehet a költő a XXI. században?

– A költők írtak mindig minden időben. Akkor is, ha kard lógott az oldalukon. Akkor is, ha börtönben sínylődtek, akkor is, ha üldözték őket, ha tiltólistán voltak. Mert ez volt a dolguk, mert az írás belső kényszer, a létezés egyik legnehezebb, legsanyarúbb, de legszebb formája.

Mit tehet a költő ma? Ír. Ahogy a nagy elődök tették.

– Ha mennyiségében nem is, de jelentőségében fontosnak tartom prózádat, novellisztikádat. Úgy látom azonban, hogy az epikádban sem tagadod meg magad, és a lírai látásmód ott is érvényesül. Mit gondolsz erről?

– A költő nem tudja megtagadni önmagát, akkor is költőként nyilvánul meg, ha prózát ír, ha udvarol, ha politizál, ha börtönben ül, ha kötél van a nyakán, ha influenszer. És így van jól. A költő világlátása, gondolkozása, megnyilvánulása, mondatszerkesztése némileg különbözik a prózaírókétól. Hiába temetik a költészetet, amíg emberek lesznek, addig nem hal ki a költészet. Ez meggyőződésem. Mert költészet nélkül olyan szürke lenne a világ, az élet, hogy hamar felszámolná magát.

– Milyennek látod jövőbeli esélyeidet?

– Furcsa módon egész életemben úgy éreztem lemaradtam valamiről, késésben vagyok, a kortársak elhúztak mellettem. Ez valószínűleg akkor alakult ki, amikor sorra jelentek meg a kortársaim Forrás-kötetei, az enyém pedig Markó Béla által megszerkesztve csúszott egyik évről a másikra. Egy volt teológus abban az időben eleve gyanús és rendszeridegen volt.

Ez az érzés ma már egyre inkább halványul, eltűnőben van, bár 25 nyelvre lefordított művekkel, 70 műfordításkötettel, közel negyven jelentős nemzetközi díj birtokosaként, négy ország öt városának díszpolgáraként minimum furcsa, hogy egyetlen magyar díjat sem kaptam eddig.

Amíg bírom, még működtetem a 35 éves könyvkiadómat, fordítok továbbra is, fesztivált szervezek, fesztiválokra járok, és írok. Ezeket nem veheti el senki tőlem, csak rajtam múlnak. Ami nem rajtam múlik, az legyen az illetékesek dolga. Az idő mindig mindent a helyére tesz. Ez nyugalommal tölt el. A szakmaiság kiveszett az irodalmi életből, ami inkább hasonlít egy börzéhez, mint közös szellemi műhelymunkához. A kommunista időkben sem volt annyi mellőzött író, mint manapság. És ez nemcsak a politika hibája, hanem a kivételezett helyzetben lévő íróké is. Minden rendszernek megvoltak a privilegizáltjai, akik megkérdőjelezhetetlen érdemeik ellenére nagyon hamar eltűntek a süllyesztőben. A protekciós törtetők még hamarabb. A hatás, ellenhatás működik. Az utókor mondja ki az utolsó szót.