Ünnep

Horizont

Mert határaim nyilván nem végtelenek.

Az átszivárgások rajtam, közeledéseink
masszív eredője mindig tengerre utaló hullámokat vetett –
ahogy szóltál, dagállyal érkezett a szél.

Közösségünk – így szólnék –, közös egünk 
napjai, úgy emlékszem, így mondtad, átkékítik a távlatokat, 
lüktet, rájuk nyúlik a horizont.

Vágytam az ívekre. Emelkedésre, enigmatikus
elmélkedésre, madarak röptéből tépett tollas párnákon.
De foszlás nyomait dobja fel a bőr is,
tűzrózsa-kráterekből elődobbanó ráncos folyó, 
hamujegyek, anyák bélyegei. 

Nem mozdulok, megállok éles sziklák peremén.
Húz a mély, demens huzat, keresztjét vesztett templom
árnyai kőrácsok mögött, éneklő parkban.

Ha visszajutok a térre, újjáemelem a halmot,
törött szobrok karját, torzót, látókövek tetemeit exhumálni 
visszajövök még, hideg fényes éjszakában.

Mekkora évszak jön, milyen erő.
Tarts ki addig, a nap izzást ont, csillanó földeket.
Utat, elénk.

Ünnep

El kellene engedni végre.
Elengedni a kifordított tavak alá rekedt Napot –
melegedő békalencsék között a hínárcsomót,
melybe önkéntelen kapaszkodik a kéz:
elengedni egy imát, reményt,
a viharkosárban megbúvó holnapot.

Létezik a megbocsátáson túl
egy szempár, a nézőpont ünnepélye –
közelgő hegyomlás a képzeletben.
Zenit, mely túlmutat az ígéretek láppá
lett taván, hová a mammonnak urai
rég nem fürödni, csak süllyedni járnak.
Egyedül, de csakis a megszentelt tekintet
képes és méltó észrevenni a mocsár
körül éledő pompát, a katarzist,
melyben az újjászületés fehér tollú
madarai öltözködnek.

Pillanat

Mindannyian összepréselt ajkakkal hallgatjuk el az igazat,
izzadt homlokunk mögött a tömeges sírkert, vak mezők.
Bújócska és kitalálós játék, csupán ez, mi bennünk közös, és visszhangzik,
csapdos, aztán mégis megbékélésre sarkall. 
Te ásóval ütöd agyon a varangyot, én szakrális mozdulatokkal
temetem újra és újra a tegnap lehullott leveleket, mindig
szigorúan fölé a kikapart csontoknak. 
Szemeiden bőrcsuklya: ragadozókkal zuhansz, énekelsz,
a sólyomhegy mögött hóhérokkal barátkozol.
A zenekari árok még néma, de elfojtva izzik már a publikum.
Azt mondod, ez a pillanat az, melyben most talán
megvalósulunk. Én, aki vad leszek, hisz leopárdbőrben
születtem, áldozataimat végre fára vonszolom.
Te vélhetően uszonyt növesztesz, a flow elsodor végül
a kövektől, melyek közül reggelente
csak sírást hallani.

Újhold

Ezüstje alatt néha sikerül muníciót gyűjtenünk,
hogy a történéseket ismét új megvilágításba helyezzük.
A kerti vihar fát nevelt, szél teperte ágait –
így mindenkor az ágak, vesszők, bőrbe kötött, 
át- és átszőtt elágazások természete szerint érintkezünk.
Túlhordom magam a terhek szabta határokon –
hogy a cseppenő termés túlérés okán devalválódik,
jól tudjuk, még ha egykor dagadó rügy volt is,
mint szándék a jobbulásnak vélt mezők virágzásakor.
Vagy megindult épület múltja, ahogy megírva
eredete: gránitalapon a kavicsok ülnek emlékezve,
recés lapon hasadt ezüst. A tekintet fekete.

Vendég

A fekete frakkos férfi előlépett, 
mint apánk, mikor beszélni akart kelet-
európai történésekről: a Donbász-vidék felől
süvítő robbanás löketét visszaverte,
talán el is nyelte a csukódó ajtószárnyakba 
mart, hőkezelt keményfa-mintázat.
Emlékezetből idézem meg a balettórák 
mozdulatait, ahogy láttam a drámai spirált, 
törékenyen felvillanó nyakszirtet havas-fehéren,
üveghangokat a bunkerszínház deszkái alól.
A bevésődés szakaszában valaki 
lopott mozdulattal órájára néz, el nem csettent 
gránátok bizonytalanságában csendre int, 
méltatni kezdi a szempárt, melyet 
a vendég a feltárulkozás pillanataiban is 
takarni igyekszik, ébredéskor.

Last day in the circus

Nem áll kézre ez a klaviatúra,
mégis kiváltságképpen nyüstölhető
a takarásban, elhagyott manézsokban –
legalább görgetni ne kellene tovább a mozdulatot, 
velük az érzést, mellyel a porondmester 
a csökkent munkaképességű jaguárt, 
tevét, indiai elefántot engedi útjára, egy utolsó, 
lassú elindulással, féltőn, mondjuk így: meghalni. 
Áltathatnám magam, lassú tűzön főve, míg 
mindenki learatja a táblát, melybe egykor az elődök 
a mű fölött érzett elégedettség magvát vetették, 
pipacsport, szirmot szórtak köré, nektárral locsolták, 
lobogjon a vörös kendő, mint szurkáló, 
eget hasogató agyarak, szarvak csillogó íve:
egy meghatározatlan, mégis 
utolsó napig.