közös egünk  napjai, úgy emlékszem, így mondtad, átkékítik a távlatokat,  lüktet, rájuk nyúlik a horizont.

éjjel is nappalokról álmodnak, így élnek örök fényességben.

Álmukban beszélnek a kövek Fényből esnek a felhők

búvópatakként rejtőzünk 
időnként összemos minket
egymással az Isten

Isten megteremtette a világot, de sohasem mondta,  hogy műve készen

Akaratom soha ki nem merülő  energiája vagy

Még a szerteszórt vércseppek is feldühítik a tengert

A fekete folyó mentén a hegynek. Beljebb és beljebb a sűrű sötétbe. A füstüveg égre szegezett nap alá.

A böjt lélektana: én nem rágok többet a világból, és a világ is kevesebbet egyen belőlem már. Ámen

Ne nézz a tükörbe, ha kérhetem! Aki csalódik, mindenben csalódik, menekülne, ha tehetné,  de nincsen is hova, s mára már értelme sincs, s a rosszkedv szembejön veled, magadra, ha nézel, ezt fogod megpillantani, s ez magában is visszatartó erő: elhagyatva mindenek által.

Költsem el előre mindenemet, bízva abban, hogy Isten kivált  az adósok börtönéből? És erre mi a fedezet, a biztosíték? A csontod, a húsod, a véred? Jézusom, hol tanultál te közgazdaságtant?

Ezer tükörben Ő fog vallatóra,
ölel keresztje, mostan is szorít.
Tar ág, arany levél kopár valója
termi halálom dús gyümölcseit.

Nagyszombat éjjelén  bükki bor villogott  finoman metszett  poharakban: sírni, sírni kellett, úgy  hiányzott a haza.

Sírja előtt asszonyok zokognak, dolorosa-jajok, piciny nárciszok. Általszögellt imádságok.

Mert a fentit mindig lenn kerestük! Semmi-hitekért tettünk esküt… Eldobozolt gerenda alatti csodákra legyintve; kacat-hit;

A nyáj bégetett, a gyerekek sírtak, Jézus nem ostorral lépett be a házba. Egyenruhája és plecsnije volt.

szívem begombolom – álmomban lepke volt az isten

Mária könnye, mint zápor zúdul.  Harmadnap reggelre éled a fény,

A pázsit közepén sziklakert feszül, se fű, se bokor, fa nincs, állat sehol, fehér kövek között kis ér fut mosni gyűrött arcomat, megsebzett lábamat, kapaszkodó, akár a csecsemőnek a mutatóujj, támaszték felállni újra, lerogyni rá fáradt nappalok után: sziget. Ott vársz, hozzád igyekszem.

Itt állok én. Nekidőlök a csendnek. A vers közepén kopogó esőben, mezítláb lépek az ereszre.  Felborulnak a hegyek. Robajló dörgéssel leszaggatom a fekete eget. Ropog, mint eltörött pipacs.