Földmisztika a föld alól

A Föld- és sorsmisztikusok című csoportos kiállítás a MAMŰ Galériában több meglepetést is tartogat az avatatlan vagy épp felületesen avatott odatévedő számára. Először is a Városliget, vagyis a Néprajzi Múzeum, a Magyar Írószövetség meg egy csomó más illusztris, patinás, nevezetes helyszín vonzáskörzetében szerénykedő Galéria (hogy a MAMŰ micsoda légyen, hamarost elárulom) nem épület, hanem pince. De micsoda pince! Maga az underground!

Elragadtatásom magyarázatához némi személyeskedéssel kell élnem: Szentendrén nőttem föl, Hamvas Béla, a Vajda Lajos Stúdió, az A. E. Bizottság Zenekar, a Tundravoice Együttes és a Nemzetközi Performance Fesztiválok földjén. Életemnek (és sok kortársam és – generációtól függetlenül – sorstársam életének) egy jelentős szakasza voltaképp performanszok és happeningek végtelenbe nyúló füzéreként is leírható. A mából nézvést ez a végtelen persze már erősen végesnek látszik, de ettől csak még érdekesebb, misztikusabb és legendásabb az egész hajdanvolt miliő. Úgy jártunk kiállításmegnyitókra, mintha házibuliba mennénk. Házibuliba meg úgy, mintha kiállításmegnyitóra mennénk. A pisiszagú, macskaköves sikátorokból bármikor elénk ugorhatott egy köztéri szobor.

De mielőtt efféle költői képekbe merülnénk, lássuk, mi a MAMŰ: „A Társaság (...) nevét a korábban (1978–1984) Marosvásárhelyen működött, hasonló elnevezésű művészeti csoportosulástól kölcsönözte. Akkor és ott a Marosvásárhelyi Műhely rövidítése Ágoston Vilmos író találmányaként került be a köztudatba. Az 1991-ben Budaörsön Maszülető Művek néven alakult művészeti egyesület alapító tagjai között ott találunk jónéhány, időközben Marosvásárhelyről Magyarországra áttelepült képzőművészt, akik a 70-es évek végén tevékeny tagjai voltak a Marosvásárhelyi Műhelynek.”

A pincelejáró ajtaja fölött fénylő neonok formálják a MAMŰ feliratot, riogatnak és csalogatnak. Belépve földszag, emberszag, életszag fogad: beavatási térbe lépünk a szabad szellemeket hülyévé vakító pesti popularitásból. A tárlat rendezési elve alázatosan követi a háromosztatú tér adottságait, s három fokozatú beavatásban részesíti a kíváncsi szemlélőt. Rögtön belezuhanhatunk Knyihár Amarilla zöldessárga és rőtvörös vízfelszínének vibrálásába, hogy aztán továbbcsorogjunk Pokorny Attila mozaikos patakjain, és kissé megrettenjünk Gáspár Gyula különös homunculusaitól, amik azonban kimondottan barátságos anyagok kémiai nászából kutyulódtak: japán tintából, vörösborból és alkoholos pácból. Majd Miklós Árpád tavának monokróm partjára érünk, ahol az elszürkült fürdőzők képtelenek észrevenni a rajtuk meg a tájon lebegő, vidám narancsszín vírusokat (ha nem olvasom a képcímet, sosem jövök rá, hogy ezek vírusok – közönséges metafizikai ektoplazmának véltem volna rakoncátlan foltjaik). Diénes Attila (ő képviseli a plasztikát a tárlat festményei közt) bronzosított alumíniumfigurái mintha szintén nem vennék észre, hogy mindig visszatérnek abba a tömbbe, amiből az imént előbújtak – kivéve, mikor néhányuk tragikusan lepotyog, és hevernek egymáson, akár egy halom hasított fa… Szabó Anna-Máriánál már kitárul a táj, a merész ívű folyókanyarulat partján bizarr formák tűnnek elő, akár Dalí Katalóniájában. A horizont sápadt, a fák sötét árnyai vészjóslóak. Todor Tamás szélfútta, bodros felhői és havas hegyei előterében állattetemek bomlanak pár nagyon is élő lénnyel: születés és elmúlás organikus ölelkezése. M. Kiss Márta megint szűkít a látószögön, nála növényi organizmusok bontakoznak ki a valódi sárral-földdel kevert-pacsmagolt színek buja, dinamikus őskáoszából. Az eleven természet teremtéskezdeti burjánzását Nemes László képviseli vad színeivel, szenvedélyesen egymásba omló formáival a leglázadóbb módon: recés felületű kartonra, tömeggyártott civilizációnk hordalékára viszi föl a színeket. A kartonokat papírhengerekbe applikálta, úgy lógatta föl: mintha az ősvadon kúszna újra a modernné silányított embervilág fölé. A harmadik terem középpontjában pedig Krizbai Sándor (rém)képe: durván odavetett, örvénylő ecsetvonásokkal megfogalmazott ősi hegyek, a meggyalázott Föld bosszúálló szellemei magasodnak fölénk.

A szürkére és fehérre mázolt falakon lógó képek fölött, a menyezeten csövek kígyóznak: egy öreg pesti bérház ki tudja hány lakásának vízellátása és vízelvezetése zubog, csobog, kluttyog a fejünk fölött, belebugyborékol Novotny Tihamér megnyitóbeszédébe. Furcsamód nem zavaró, sőt, nagyon is illő a képek sugallta hangulathoz hozzáképzelni, hogy valahol a föld gyomrában hallgatjuk a mélység titkos vizeinek beszédét.

Megnyitóbeszédet hosszabban idézni eddig nem volt szokásom, de Novotny Tihamér gondolatai olyan erősen láttatják, miért is érdemes megnéznünk e tárlatot, hogy muszáj alaposabban beleolvasnunk:

»Azt álmodtam, hogy negyven napos böjtre kimerészkedtem a közeli sivatagba, és a semmi ágán ülve pálcával a kezemben magyarázom a hitem szerint jól bevált régi-új elméletemet az éppen nem repülő égi madaraknak, a forró homokon sohasem legelésző teheneknek, valamint a hűvös vizekről képzelődő partra vetett tátogó halaknak… Képletesen szólva:

Képzeljünk el egy egyenlőszárú háromszöget, amelynek kétszer húzott oldalai – tájmisztika↔földmisztika↔sorsmisztika // tájmágia↔földmágia↔sorsmágia – egymással oszcilláló (pulzáló, vibráló, rezgő) erőteret hoznak létre!

Képzeljünk el egy kört, ellipszist, gömböt, tojást vagy Möbius-szalagot, amelyeknek kerületén-felületén hasonló érdeklődésű művész-szatellitek keringenek. Ők, amikor éreznek és megértenek: a tájmisztikusok↔földmisztikusok↔sorsmisztikusok; amikor cselekszenek: a tájmágusok↔földmágusok↔sorsmágusok.

Közben az olyan emberben, mint jómagam, furcsa, ám nem éppen szokatlan asszociációk kelnek életre: „betonba öntöttem a fényt, és egy kis idő elteltével a felszínre tört”; „transzszilvániai misztikus művészet”; „Pantenon”; „zöld vér”, majd újabb képzettársítások csatlakoznak a régiekhez: „otthoni sár”, csallóközi Aranykert”; „Kukkónia”; „tündéri realizmus”… és a többi, hogy a „szerelmes földrajz”, a géniuszok eszméje minél kerekebb egységgé teljesedhessék.

Valamikor 2009-ben az erdélyi Zabolán megalakult a Krizbai Sándor és Ütő Gusztáv által elképzelt tájmisztika csoport, amely később, 2014 táján Krizbai Sándor, Miklós Árpád és Gáspár Gyula részvételével földmisztika csoporttá alakult Magyarországon. Most pedig itt, a MAMŰ Galériában a folytatatás reményében kibővült tagsággal föld- és sorsmisztikusok néven mutatkozik be először a közönség előtt ez a Diénes Attila, Gáspár Gyula, Knyihár Amarilla, Krizbai Sándor, M. Kiss Márta, Miklós Árpád, Nemes László. Pokorny Attila, Szabó Anna-Mária és Todor Tamás által képviselt új alakulat.

Véleményem szerint a szóban forgó képzőművészek Hamvas Béla-i értelemben hiszik, hogy „aki művet csinál, tanúskodik”, s hogy „az ember legyen annak a világnak a tanúja, amely világban él. Ahol valóban él.” Hiszik, hogy a mű a megváltás eszköze. A mű megvalósulni és átvalósulni segít. Mintha magunkban és magunkon a megváltás műveletét alkalmaznánk. Hiszik, hogy „a kép jelzi azt, hogy az ember önmagában milyen erőket táplál, hova és merre koncentrál, milyen hőfokon, azt, hogy mi a vágya, mitől fél, mit kíván, merre megy, mit titkol, és mivel kérkedik.” Tudva tudják, hogy „a művészet mondja el az ember titkos gondolatait és félelmeit és azt, hogy mire sóvárog, mitől reszket és azt, amerre szédül.” Minden ártó és disztópikus híresztelés ellenére megingathatatlan konoksággal vallják, hogy: „a művészet ébreszti fel azokat az erőket, amelyek az emberiséget kormányozzák. A művészet sokkal fontosabb, mint a tudomány, fontosabb, mint az államhatalom, fontosabb, mint a morál, vagy, mint a vallás. A művészet az a kulcs, amellyel az eszme arra, akit eltakar, visszanyitható. A művészet az, ami az ideálokról elmondja, ami bennük igazán érdekes.«

A kiállítás 2024. november 8-ig szerdán, csütörtökön, pénteken 15–18 óra között ingyenesen látogatható.