Felkorbácsolták az ordut.

Bőgtek a marhák, nyerítettek a ménesek, sírtak a vasak, átkok csípős füstszagát hozta a szél.

Kendszállásához közeledve Kálék rengeteg őrjáratba ütköztek. Hadak nyargalták körbe a környéket, talpig fegyverben. Porfelhő szállt fölöttük, dübörgött a puszta, az ördüngszekerek kerekei helyett lóseregek patái szántották fel négy égtáj felől. Karavánok nem rótták az utat, Gyula kende parancsára feltartóztatták a kereskedőket, senki sem távozhatott a magyerik országából.

Ha megállították őket, keveset kérdezősködtek az őrök, szúros szemmel vizslatták Kált és Sáraranyt, „egy magyeri, meg a sárga kurvája”, láttak már rosszabb társaságot is. Egy kötekedő hadnagy egyszer a nyelvét köszörülte Kálon, és nekiszegezte, hogy „jeti atang kimdir?”*, mintha holmi elbitangolt idegen volna.

Kál utálta, ha ugratják. Előrántotta szablyáját, felparázslott a szeme, és azt felelte, hogy „nemzetségem halott szállásáról jövök, véreimet kiirtották vagy vasra verték, azt, hogy ki vagyok, a Mennyek Urától megtudakolhatod majd”. Köpött egyet a hadnagy, megtépkedte szakállát, morgott, majd szemével intett, hogy vágtassanak tovább.

– Ideges mindenki.

– Megértem… sokan meghaltak.

– Én láttam. Levágták a csecsemőket is. Lélt is, tudod, Szabolcsék kisfiát. Szegényke már járogatott, és egy napon virágot hozott nekem. Hogy mertek ilyet tenni a besenek?

– Bogarasak. Elment a maradék eszük, vagy azt is eladták aranyért. Nem mertek volna nekünk rontani, hacsak valaki fel nem bátorította őket…

– Ha aranyért is… de ezen a világon ki merne rárontani a magyerikra?

Kál idegesen mosolygott Sárarany botor kérdésén. Dolgosnak, csinosnak tartotta, de együgyűnek. Mégis azt érezte, hogy a rabszolga vérforrallóan igazat szólt. Nem sokan merik megtámadni a magyerikat, mert jól tudják, hogy az orvtámadás sosem marad megtorolatlanul. Ám most nem hadak csaptak össze, hanem magyerik asszonyait és gyermekeit irtották és ejtették rabul a besenek, rühes ebek gyanánt. Kál érezte, hogy minden idegszálát összecsomózzák és íjra húzzák.

Nem akart Jildizére gondolni, csak akkor, amikor szíven döf egy besenőt.

Sárarany hátulról átkarolta, szorosan fogta, mintha összenőtt volna vele, s ez valamelyest enyhített kínján. Kálnak csak Sárarany maradt, most már ő volt az otthona és a múltja.

Kendszállása első, szétszórt nemezházai és karámai, istállói között sürögnek-forognak a magyerik. Halomra vágják a birkát, a marhát, tűz lobog, faggyúszag terjeng a sátrak között. Hatalmas kazánokban főznek, tengernyi ember torkollt egybe az ordu környékére, köztük sok éhes száj, a megtámadott törzsek maradéka, asszonyok, gyermekek, aggok.

Füst, trágya, öblített állatbél és erjedő tej szaga tolul Kál orrába. Mióta hadba vonult, most érezte először, hogy hazaérkezett. Halálszag helyett végre életszagot szívott.

Tócsákba gyűlik az állatvér, veres lesz tőle a föld, felakaszott birkák himbálóznak a szélben, nyúzzák, darabolják, csontozzák őket. Ha idegen tévedne errefelé, azt hihetné, hogy a magyerik hétországra szóló mulatságot terveznek csapni, verik az ordas kumisztömlőket, köszörülik torkukat az igricek, ám ez csak a látszat. Gyászos csendben dolgoznak, torra készülnek, és háborúra. Borjúnagy fehér kutyák rohangálnak a barmok s lovasok körül, nyugtalanul csaholnak. Kál érzi a levágásra váró állatok rettenetét, iszonyat villódzik a szemükben, a halálszag kitölti, feketévé színezi tüdejüket. Idegesebben metszik el a torkukat. Ugyanígy bántak el a véreivel is.

Gyepűszerű árkok következnek, a széles országutak egyre keskenyebbé szűkülnek, eltünedeznek a vásárok, a műhelyek, s kelevézes őrök állnak a kapukban, mellettük karókra akasztott, napszítta lókoponyák őrizik a bűvtől és a bájtól az ordu belső részeit. Kál az anyai rokonaihoz igyekezett, Bajk bőt majd később keresi meg, először szállás után akart nézni. Lovasok futnak be a kapun, vagy vágtatnak el, leugorva a nyeregből, vagy lóra pattanva, üzenetet, hírt hoznak és visznek, kalmárok vitatkoznak az őrökkel, nem értik, hogy miért nem indulhatnak útnak, vesztegetni próbálják a magyeriket, ékköves karpereceket húznak elő a zsebükből, selyemkendőket lobogtatnak, erszényeket lóbálnak, de ezek most megvesztegethetetlennek látszanak, az őrök egy szőnyegárust helybenhagynak, hogy csitítsák a többieket. Rabszolganők rotyogó kazánokban főzik a lét, mások a vérteket tisztítják, nyílkötegeket hoznak-visznek, ég a kezük alatt a dolog. Máni hirdetői emelt fővel járnak a tömegben, ingszerű, fehér köntösben, ők bejáratosak a gazdag nemezházakba, odébb meg turbános beszermények vitatkoznak egy kováccsal, egy szablya ívét méregetik, vizsgálgatják, hadonásznak és csivitelnek, a kovács ráncolja homlokát, szótlanul tűri az alkudozást, ránézésre fogójával kitépné a csípős nyelvüket, Kál még kresztes papot is látott a tömegben.

Gyula kende óriási vezéri nemezháza úgy emelkedett ki az orduból, mint üveghegy fehéren káprázó csúcsa. Mellette égigérő rúdon leng nemzetsége fekete kartalos fehér zászlaja, körkörösen a hadnagyok házai övezik, ők pedig pársz* selyemköntösben járnak, melyek indái között vérszomjas sastestű oroszlánok és félelmetes szárnyas kígyók kergetőznek, ezüst tarsolyuk villódzik a napban.

Sárarany tátott szájjal nézi az ordut, sosem járt a kende székhelyén, sosem látott ennyi embert egy helyen. Elcsavarják a fejét a színes kelmék, a gazdag magyeri asszonyok ruhái, némelyiket öt rabszolganője követi a sátrak között. Kál felnéz az égre, keresi a Mennyek Urának jelét, de kevés felhő fodrozódik Kendszállás felett, madártalanul, kéken domborodik és feszül a határtalan űr sátorkupolája.

– Min gondolkodsz, uram?

– Juttasd eszembe, hogy áldozzak. Segített rajtunk a Mennyek Ura, épen megérkeztünk. Téged is megkímélt, Sárarany, valamiért a kedvére való vagy. Most pedig elmegyünk, és megkeressük Bökönyt.

Kál anyai nagybátyja volt Bököny bő, nemezházát az ordu előkelő részén állította fel. Tengersok ménese rótta a pusztákat, minden vagyonát a lovakban tartotta, többre is tartotta őket az embereknél, s ha megkérdezték tőle, hogy „van a családod és a lovad?”, utóbbiakról lelkesen beszélt, előbbiekre legyintett. Sátránál több rabszolga serénykedik, mind szemrevaló nők, Bököny bő szájaíze szerint válogatja ki őket. Túrót készítenek, vajat köpülnek, egy kis kazánban levest főznek. Amint Égszemű észreveszi „bátor” Kált, felugrik, kibont egy dagadt tömlőt, és egy szilke kumiszt nyújt át neki. Kál még nyeregben ülve átveszi, szemét az égnek szegezi, felét kiloccsantja, a maradékot pedig kiissza. Égszeműnek szól, hogy Bököny úrhoz jött. Kál megparancsolja a rabszolganőknek, hogy Sáraranyt mosdassák, itassák és etessék meg. Bökönnyel sürgős dolga van.

– Urunk itthon van, egy férfiúval tanácsol. Örvendeni fog neked, bátor.

Kál elhúzza a nemezajtót, a napfény pedig besüt, és egy pillanatra lángra gyújtja Bököny köpenybe hímzett griff aranyszárnyát. Törökülésben ült a bő, a kihunyó tüzet nézte elmerengő szemmel, ritkás, őszbevegyülő szakállát simogatva. Vele szemközt, Kálnak háttal, varkocsos férfiú terpeszkedett, széles vállú, izmos hátú, Kál legfeljebb a fejedelem testőrségében láthatott hozzá hasonló hőseket. Az ismeretlen hevesen magyarázott valamit Bökönynek. Ám a bő Kál láttán felugrott, és hozzá sietett.

– Hozott a Mennyek Ura, Kál! Azt hittem, hogy te is odavesztél.

– Áldás legyen a házadon, Bököny bátyám!

Megölelték egymást, hosszabban, mint szokás. Bököny megszorította Kál vállát, ezzel jelezte, hogy mindenről tud, nem kell regélnie a feldúlt szállásról, a leölt véreiről, nem kell vájkálnia a sebben.

– Még mielőtt kérdeznéd, házam nyitva áll előtted, van egy termem, ahol megszállhatsz, amíg… Gyula kende eldönti, mitévők legyünk. Hé, Égszemű, hozzál bort, megérkezett öcsém, hozzatok ennivalót is. Ülj le, Kál! Hetén, folytasd, Kálban megbízhatol.

A férfiú felállt, és Kál egy pillanatra meghökkent. Még sosem látta, de nem ilyen fejtépő óriásnak képzelte a szavárdok vezérét. Hetén feldúlt arccal nézett Kálra.

– Életben tartott a Bölcs Úr*, számol veled az Ármány elleni harcban, és mi is számítunk rád. Az árnyék Gyula kende körül ólálkodik, úgy hívják, hogy Korom Bölén, a kám*. Sötét a szíve, és sötét a lelke, ezért vitték romlásba a magyerikat, a kende túl messze lőtte ki a nyilát, mikor rátört a romajokra, és nem hagyott hadakat Keleten…

– No, ne szaladjunk a dolgok elejébe, Kál azt sem tudja, hogy miről van szó. Üljetek le!

Lágy tekintetű, éltes, égszínkék szemű asszony bort hozott ezüstcsészében, és Bökönynek adta. Abból, ahogyan Égszemű és a bő egymásra néztek, látszott, hogy régóta egy medvebőrön alszanak. Kál rájött, hogy ő lehetett Bököny egyik fiának az anyja, és olyan volt, mint a lovaknál, színét az apjától, alakját az anyjától kapta. Bököny egy kortyot a parázsra löttyintett, ivott, s átadta Heténnek, ő meg továbbadta Kálnak, eközben két fátyolos arcú rabszolgalány szinte észrevétlenül sajtot, kását és főtt húst tett a férfiak elé. Körbejárt az edény, s Égszemű újra töltött, majd meghajolt, és magukra hagyta őket.

Bököny arcán parázsként tüzelt régi sebhelye, a bor felszította.

– A kutyaszar besenek támadása úgy hiányzott, mint egy nyíl a seggünkbe. Gyula kendével sokan elégedetlenkedtek mostanában, Kál, nem tudom, hogy ti ebből mit érzékeltetek ott keleten, gyanítom, hogy nem sokat. Minden magyeri más irányban próbál boldogulni, arra irányítja a lovát, amerre az érdekét látja. Gyula Romaj ellen támadt, ezek meg felbérelték a beseneket, hogy támadják hátba. Sokan délre húznak, Hetén vezér is arra menne… ne lepődj meg, oda viszi a legtöbb rabszolgát, méneseimből is sokat eladott a szakartoknak*, hajakoknak*, lám, ez a bor is onnan való…

Bököny megemelte az ezüstcsészét, Hetén folytatta.

– Hogy az istenek és a démonok miért harcoltak, hogy a Fény és a Sötétség hogyan keveredett össze, hogy a földet és az eget ki teremtette, azt ott lent mind megtudtam. Jártam a tüzek templomában, és azóta fény gyúlt bennem, észreveszem a sötétséget a világban. Gyula kende Korom Bölén rossz tanácsaira hallgat, Korom Bölénnek meg Ármány súg a szellemei által. Azt szeretné, hogy rohanjuk le, és öljük meg a besenek vezérét, majd a fejetlenséget kihasználva kössünk velük szövetséget.

– Ezt akarja minden magyeri! – mondta Kál, és kissé értetlenül hallgatta, hogy miért szidják Köröm Bölént.

– Pedig a romajok csak arra várnak, hogy rontsunk rá a besenekre, mert akkor ránk zúdulnak nyugatról, és fába szorulunk, mint a féreg. Sokan azt szeretnék, ha délre húzódnánk, a Kavkáz környékére. Ott sokan látnának minket szívesen, ottan is szükség van a magyerik fegyverére.

Kált megbabonázta Hetén érces hangja, sokszor úgy hangzott, mintha nem ő beszélne, hanem ez a Bölcs Úr szólna belőle. Miközben a vezér beszélt, Kál a farkasfog ongonját babrálta. Hajlott a szóra, de nem értette, hogy miért döfködi Komor Bölént, hisz ő a szellemek tanácsát közvetíti Gyula kendének, az ősök pedig nem akarhatnak rosszat az ordunak és a népnek.

– És a Mennyek Urát itt hagyjuk, ha a Kavkázhoz megyünk?

– Pokolra jut a démont úrának tartó, a neki hódoló. A Bölcs Úrtól megismered majd, hogy mi az igaz, és felnyitja a szemed.

– Csak tudnám, mikor volt csukva… – vetette oda foghegyről Kál.

– Elég! – szólt közbe Bököny. – Lesz időnk a mennyek dolgairól beszélni, de most égetőbb ügyeink vannak. Készen kell állnunk, ha netalán ismét megtámadnak minket a besenek, és meg kell győznünk Gyula kendét, hogy ne rontsunk a besenekere, és ne menjünk északra. Kétlem, hogy megölhetnénk a besenek vezérét, ahogy hallottad, a romajok alig várják, hogy megpróbáljuk. Hetén ezt tudja, juttatott ő rabszolganőt a császár hálószobájába, és van olyan madara, mely híreket hoz általa. Nagy a baj, Kál, két törzsünk már most hajlana a besenekhez pártolni. Ha elfogynak a magyerik, ki marad itt? Kivel vívjuk meg a csatát? Hetén szerint a szakartok királya még adót is fizetne a magyeriknak, ha a közelükbe telepednének.

– Miért?

– Van ellensége elég…

– Az nekünk is vagyon.

– De mi harcolni is tudunk.

– A fél világ ellen aligha… láttam, mit tettek a besenek, ez vérért kiált! Jildizem…

– A besenek egyre erősebbek, és sok nemzetség szegődik hozzájuk – rivallt rá Hetén.

– Ezért kell most megtámadni őket, Korom Bölénnek igaza van – vágott vissza Kál.

Hetén faragott, komoly arca idegesen megrándult, mintha megrepedt volna. Felpattant, legyintett, és kiviharzott a házból. Az ajtóból még odaszólt Bökönynek, hogy a tanácson találkoznak.

– Hetén csak jót akar a népének, ne orrolj rá.

– Hetén csak jó vásárra akarja vinni a méneseidet meg a rabszolgáit.

– Hetén úrnak ötezer lovasa van – mondta konokul Bököny. – Az mennydörög a hangjában.

Kál elfásult, nem támadt kedve vitatkozni. Bosszút forralt a vére, nagyon fájt a szíve Jildizért.

– Csak Sárarany maradt… megtaláltam egy összedűlt nemezházban, elrejtezett. Ennyi az örökségem, bátyám.

– Legalább szép, mellyes, vagy már róják a nevét a dögpálcára?

– Ha nem lett volna az, otthagytam volna, hogy főjjön meg abban a lyukas üstben!

Bököny elmosolyodott.

– Pihenj meg, Kál… egyél, igyál! A neheze csak most kezdődik.

Ekkor feltárult a nemezajtó, Égszemű surrant be rajta, egyenesen Bökönyhöz futott, a fülébe suttogott valamit, az meg felállt, és intett Kálnak, hogy kövesse.

– Hírszerző érkezett. Rá nagyon vártunk! Gyere velem Gyula kendéhez, nagy dolgokról lészen szó, kísérj el a kende tanácsába, jöhetsz velem, rokonom vagy, bátor vagy, fiaim nincsenek honn. Ne aggódj Sáraranyért, Égszemű gondoskodik róla, itt találod, mire visszajövünk. No de, így mégsem jelenhetsz meg a kende előtt. Hívom az egyik szolgámat, megmossa az arcodat, megfésül, Égszemű kirak neked egy veresarany köpenyt, Párszból hozatám.

Kál legszívesebben pihent volna, de feltüzelte a váratlan esemény, csontjában futkosott az izgalom. Ki tudja milyen hírekkel érkezett a futár? Kisvártatva feltárult a nemezajtó, és Sárarany lépett be rajta, haja olyan szőkén világított, hogy meggyújthatták volna rajta az ordu minden fáklyáját, arca tisztán, pirultan ragyogott, a rabszolgák egyszerű ruhájában is előkelőnek látszott. Kált szótlanul hagyta a látvány, és Sárarany érezte ezt. Finom mozdulatokkal mosta meg a bátort, Kál arca kipirult, hevesen vágyott asszonyi ölelés után. Egy szót sem szóltak egymáshoz, Sárarany felöltöztette, Kál indult is Bököny bővel Gyula kendéhez.

Gyula kende vezéri nemezháza körül tenger katona sürgölődött, lándzsahegyek erdeje vette körbe. Bőrvértes, felszablyázott férfiak, egyesek fejükön vassisakot hordtak, melyet villámként szabdaltak fel aranyszín csíkok. Sodronyinges harcosokba botlottak, ilyeneket Kál a romajokon látott, és a bők, vezérek köntösei szépségükben versengtek egymással, egész meséket szőttek ezekbe a drága kelmékbe, egyiken a lovas ünőt elejtő oroszlánra lövi ki a nyilát, és ennek láttán Kál úgy érzi, mintha valami rege éledt volna újra a gyerekkorából. A legsúlyosabb mégsem a páncélok vagy fegyverek sokasága volt, hanem a csend. Itt senki sem fecsegett, ha elejtette volna a tarsolyában őrzött szoliduszt, többen is feléje fordultak volna az éles csengés miatt.

Bököny nagy úrnak számított az orduban. Sokan köszöntek neki, s így Kált is jobban szemügyre vették.

– Bököny, áldás rajtad! – mondta Bajk bő. – Kál, látom megjött az eszed, és visszatértél. Kár volt hazamenned, hogy meglásd azt a rettenetet. De mit tehettem volna veled? Hajthatatlan a véred.

Kál elszégyellte magát, de Bajk tovább nem firtatta a dolgot.

– Mit hozott a szél?

– Lóhalálában jött egy hírszerző, majd kiköpte a tüdejét, mikor lepattant a lóról, fehér tajték borította az egész mént, remegett. Lelket öntöttek a fiúba, semmit sem mondott, egy koporsót* fogva egyenesen a kendéhez rohant… s úgy látom, hogy nemsokára mi is bemegyünk.

Kitörtek a sátorból a kende testőrei, sudár, derekas hősek, egyikük megfújta kürtjét, és az arra érdemeseket behívta a tanácsolásra. A kende nemezháza varázsos erőt sugárzott. Először a finom füstillat tolult Kál orrába, és nyári, virágos réteket juttatott eszébe. A sátor oszlopait faragások s mindenféle festések díszítették, falait belül tavaszi pusztát idéző, virágszövevényes szőnyegek borították, no meg állatbőrök: ló-, vadkan-, kaplon-* és farkasbőrök. A nagy hírű vezéri vadászatok, elődök, ajándékok emlékei közt a terem fő helyén, a bejárattal szemközt kétembernyi kopja állott, melynek hegyéről hatalmas vezérfarkas bőre csüngött le ezüst és fekete szalagokkal együtt, felette pedig a kartalnak fába írott képe figyelt éles szemével.

Alatta ült Gyula kende, és mellette, mintha fekete felleg gomolyogna, Komor Bölén állt. Egyik szeme veresen felcsillant, amikor Kál az arcába nézett, mintha nem is szembogarat, hanem drágalátus követ hordana benne. Gyula kendének elborult az arca, lábánál hevert a koporsó. Senkit sem kellett csendre inteni, mert a kende előtt senki sem merte kitátni a száját. Korom Bölén a koporsóhoz lépett, a körülötte bodrozodó feketeség kísértetiesen követette, levette a fedelét, belenyúlt, és kivett belőle egy megnyúzott emberfejet, szájából cápafogú ongonja csüngött ki.

(Folytatjuk)

 

Szószedet:

 

* jeti atang kimdir? – hát atyád kicsoda? (milyen származású vagy)

* pársz – perzsa

* Bölcs Úr – óperzsa vallás istene, Ahura Mazda, ahura ‘Isten, úr’, mazda ‘bölcsesség’.

* Kám – sámán

* szakart – grúz

* hajak – örmény

* ongon – amulett

* koporsó – korábban általában láda értelemben használt szó

* kaplon – tigris, a törökségi ’qaplan’-ból, magyar személy- és helynévként is adatolható „Kaplony” alakban; a Kaplon Árpád-kori nemzetség