Áramkör

A verset Keszthelyi György A  város című grafikájával illusztráltuk 

Megyek át az oroszlános 
szökőkút előtt a téren,  
mindennap ugyanaz az útvonal, 
előttem egy háromtagú család, 
soha sem köszönnek, pedig az apuka,
ha jól rémlik, évfolyamtársam volt
az egyetemen, de lehet, rosszul
emlékszem, ugyanúgy járnak, 
egy ritmusban, ugyanúgy 
néznek ki, akár a kisiskolások, 
anyuka és apuka is, hátukon
táska, fiúsan, nadrágban, 
mosolytalanul. Az anyuka leejti
a kulcsát, váratlanul megfordul, 
most látom először szemből,
vékony testén tekintélyes pocak
feszül, megtorpanok a látványtól.
Hét óra huszonhét perc van, 
szeptember tizenöt, 
a nap, amikor hirtelen irányt váltok, 
nem megyek be dolgozni, 
nem is szólok, a nap áttör a DÉMÁSZ
székház és egy sárgán magasodó daru
között, álmos a tér, szürke arcú
nyugdíjasok igyekeznek a SPAR-ba, 
lassítok, a Hét kávézó
felé veszem az irányt a Széchényi 
téren keresztül, hullnak a levelek, 
egy menekülő óvodás
sírós hangon kiabálja az anyjának, 
hogy haza, vigyél haza, de anyuka, 
lakkozott hajjal és pink 
magassarkúban rángatja maga után,
meg sem hallja mit mond, 
másik kezében telefon, rámered
a képernyőre, rohan, lebeg utána 
a gyerek, mint az ökörnyál,
meggondolom magam, 
leülök egy padra, nem kell kávé
sem, egy testes közmunkás 
piszmog körülöttem, 
harákol, várom, hogy köpjön, 
oda sem nézek, visszanyeli.
Összesöpri előttem a szétdobált 
csikkeket, vizsgálom a kertésznadrágba 
bújtatott vaskos combjait, széles 
vádliját, hordó hasán feszül a zseb, 
a kantár leszorítja roppant melleit,
olyan, mint Jakub Ziolkowski 
ősanyája, csak munkásruhában, 
Krakkóban a Mocakban láttam a képet, 
le is fotóztam, azóta Jakubot 
követem az instán, előveszem a 
telefonom, kikeresem a képet, nézem
a halványkék tengert, amiben az 
ősanya fekszik, Jakub kőre fekteti, 
kimered a tengerből, meztelen, 
széttárja a lábát, felemeli a karját, 
hasa kisebb domb, mellei szétterülnek,
pfúj, bámul a közmunkás nő a 
kijelzőre, tele van a világ mocsokkal, 
felhúzom a szemöldököm, 
megszólal a városháza zenélő órája, 
nyolc óra van, szeptember tizenöt, 
a nap, amikor irányt váltok, walzer  
szól, az ősanya a feje fölött tart 
egy csecsemőt, akinek a köldökéből 
vérerek futnak, zuhognak az ősanya 
szájába, széttárt lábai közül 
egy újszülött feje bújik elő, 
az ősanyából erek száguldanak 
szerteszét, csecsemők vannak rákötve, 
mint egy áramkör, 
soros és párhuzamos kapcsolás, 
körkörösen piroslanak a hajnalkék 
tengeren, kitépem magam, 
leszakadok a kirojtosodott
áramkörről, felkapom a táskám, 
ellököm az útból a közmunkás ősanyát, 
futok át a téren, keresztül a városon, 
ki a halványodó ismeretlenbe.