Alfa Centauri

Ropogós hóba borult a kis falu. 

Meghitt karácsonyeste volt. Az égen tengernyi csillag ragyogott, mint amikor egy modern, világhíres metropoliszban az esti csúcsforgalomban a toronyházak ablakainak milliói világítanak. Az elfeledett, kis erdélyi falu megbújt, és az iciri-piciri házakban a reménytelenül szegény nép a Megváltót várta vissza, immáron évszázadok óta, egy új, boldog kort remélve. 

Kijöttek a kocsmából, és a félfába kapaszkodva, megálltak az ajtóban. Úgy érezték, hogy az egy-egy pohár pálinka már kicsit felfrissítette a vérüket, s megokosította a fejüket az egykori kis kálvinista faluban, ahol már alig éltek magyarok. Aki meg az volt, azt is csak cigánynak tartották a helybéliek. Erősek voltak és bátrak – gondolták.  

– Na, próbáljuk meg mégeccer. 

Amikor nekiveselkedtek, az egyikük majdnem elesett, és tántorogva egymás segítségére siettek. Miután újra kiegyenesedtek, észrevették a főtér sarkában meghúzódó cigányasszonyokat, akik a karácsonyi vásárra készítették a fehérhímzéseiket, díszítésként ezüst csillagporral meghintve azokat. Hetvenkedve odaléptek az asszonyokhoz, és fennhájazva rájuk bámultak. A bátrabb figura foghegyről így szólt: 

– Hé, hát itten, hol vannak a cigányok?   

– Mink vagyunk csak – válaszolt felpillantva a legidősebb nő, majd azonnal visszatért a hímzésére, amelyen nagy műértéssel dolgozott. A másik két asszony nem is mert felnézni, úgy tettek, mintha nem is hallották volna a provokációt. Tudták, hogy jobb lesz nem ujjat húzni ezzel a két meglett férfivel. Mert mindig a bajt keresték. Úgy hírlett, hogy az ifjabb Bugát, aki karácsonyi kántálással kereste a kenyerét az ünnep előtt, ismeretlenek agyonverték. A hatóságok csak a holttestet találták meg, a nyomokat, szemtanukat nem. Az eljárás lezárult, az élet ment tovább. 

– Hé! – kiáltotta ismét a részegebbik, egyre frusztráltabban. 

Az öregasszony felnézett, most már hosszabban, és a templom felé bökött, majd kedves hangon azt mondta:
– Eljött az angyal! A szeretet ünnepe van... 

– Nohát, ha eljött, el is visz! – válaszolta gorombán a férfi. Vadul hadonászott. Az egyik öklét egyre fenyegetőbben rázta.

Mellettük a vásárba igyekvő emberek egy pillanatra visszahőköltek, majd gyorsan elfordították a fejüket. Végül a saját társa igyekezett lefogni az őrjöngő alakot. Látta, hogy a fiatalabb asszonyok is letették a hímzéseiket, eltűntették a kezeiket és nem lehetett tudni, mit is fognak a szoknyáik ráncai közt. 

– Ne tedd, komám...!  

– Akkor te is meg fogsz dögleni karácsony éccakáján – mondta elfuló hangon, kiforduló szemekkel a pocakos támadó, és leengedte az öklét. Végül egymásba kapaszkodva elsomfordáltak a sötétségbe, ahonnét jöttek, mielőtt betértek volna a kocsmába. 

A cigányasszonyok feszülten felsóhajtottak, kezeik is előkerültek, és folytatták a hímzést, s közben csendesen kiürült a főtér. Lassan éjfél felé közeledett az idő, amikor a legszebbnek látszó fiatalasszony megtörte a csendet. 

– Készen állnak a megváltásra? Hamarosan itt az idő... – kérdezte aggódva az idősebbet.

– Készen majd akkor állnak, ha a fajtájuk egy lesz. Ha a fajátjuk megérti, hogy csak egy van belőlük... És te hogyan látod ezt? – kérdezte halkan a harmadikat. 

A középkorú, szép vonású asszony némán nézett fel a sötét égboltra.

A csillagokat fürkészte.

Tudta, hogy az emberiség még messze van attól a kortól, amelyet ők az ezeréves királyságnak neveztek; idejük nem most jött el. Lopva körbenézett, majd lassan kihúzta magát ültében. A fehér eltűnt a szeméből, a fekete mindent elfoglalt. Hangja egyenletes volt, szinte emberietlen, amikor megszólalt:

–  Alfának üzenjük: Ne küldjenek még tudást. Jelentkezünk ezer év múlva. 

Az elkészült, aprólékos hímzések hasznavehetetlenül hevertek az asszonyok mögött, a rajtuk lévő csillagpor reménytelenül pislákolt az éjféli holdfényben.