Hinnénk-e, hogy kilenc-tíz évszázad malmainak zúgása-dohogása vagy éppen némasága is kihallik a magyar líra legszebb alkotásaiból? Pedig így van. Az ómagyar korból maradt ránk Szent Gellért legendája. A Velencéből indult barát már meghallotta „a magyarok szimfóniáját”:

Itt éjféltájt malomkövek zaját hallja,
amit egyébként még nem tapasztalt.
Csodálkozott, hogy mi lehet ez.
Majd az asszony, aki a malmot hajtotta, énekelni kezdett.

A vértanú püspökről szóló legendát és az abban szereplő szolgálólány kézi hajtású malmocskáját az olvasó minden komolyabb nyelv- és irodalomtörténeti munkában megtalálja. Ám számomra a legszebb, legeligazítóbb kalauz A magyar malmok könyve lett. Amióta ráleltem a paleontológus-ornitológus dr. Lambrecht Kálmán 1914-ben megjelent szerelmes tudománytörténetére, rendre azt lapozom föl, mert eligazít. (Történeti anyag. Lampel R. R. T. – Wodianer F. és Fiai kiadása.) Szent Gellért legendájáról például emígy:

A legrégibb magyar történeti emlék, amely a kézi malmot megemlíti, a Szent Gellért legenda. A XI. században, 1061–1075 között keletkezett Szent Gellért püspöknek ez az életírása, amelyet Endlicher nyomán eredeti latin szövegében, Riedl Frigyes nyomán pedig magyar fordításban párhuzamosan közlök.

A 12. és 13. oldalról idézem Riedl magyarításában a legendának azt a részét, amikor a püspök Szent István királyhoz ment, s egy hospes-házban szállt meg:

Éjféltájban malomzörgést hall (strepitum molarium) Szent Gellért, pedig messzire ott malmot nem látott, és csodálkozott, hogy miként lehet az. Mindjárt dalolni kezdett az asszony, aki a malmot húzta (que molam trahebat). A püspök csodálkozva mondja:
„Walther, hallod-e a magyarok symphoniáját, hogyan hangzik?”
És mindketten nevettek az éneken. Minthogy a malmot csak egy asszony húzta a kezével, és az ének magasba szökött, a püspök pedig e közben ágyba feküdt, még mosolyogva hozzátette:
„Walther, mondd meg nekem, miféle dallamú ének ez, mely a maga hangmenetével szent elmélkedésemet félbehagyatja?”
Walther így felel a szentnek:
„Ez egy ének modulatiója; az asszony, aki dalol, ennek a gazdának a szolgálója (ancilla), akinél szállva vagyunk, és ura gabonáját őrli most…”

Szent Gellért legendájának születésétől kezdődően a malom képét és dohogását-zöngését ott látjuk-halljuk a nép- és műköltészetünk alkotásaiban.  Népdalaink Erdélytől Szigligeten át Kapolcsig szóltak a legszebb és legintenzívebb emberi érzésről, a szerelemről, amit csak a malom-képpel tudtak szavakba önteni:

Túl a vízen van egy malom,
Bánatot őrölnek azon,
Nékem is van egy bánatom,
S odaviszem, lejáratom.

*

A malomba mentem,
Tiszta búzát vittem.
A szerelem miatt
Meg nem őrölhettem.

*

A malomnak nincs kereke,
mégis lisztet jár,
mégis lisztet jár,
tiltják tőlem a rózsámat,
mégis hozzám jár…

Ilyen, magában is dolgozó csodamalomról álmodott gyermekkorában Jékely Zoltán:

Volt a Küküllőn egy malom,
mormolását ma is hallom;
életünk ott vígan tölt el,
sok szép napom leőrölte,
lejáratta sok jó órám –
az Idő volt benne molnár.

A nincsen-köve, mégis lisztet járó malmunk – nyilván – nem is olyan távoli rokona a Kalevala és a Kanteletar szampójának. Erről is írt már több mint 110 esztendeje Lambrecht Kálmán. Hadd idézzem az ő gyűjtését, hiszen a malmokról szóló népdalokból egész csokrot adott át nekünk:

A primitív malom alakilag is, működésében is egyike a legpoétikusabb néprajzi tárgyaknak. Megérezték ezt a népdalköltők, de a műköltők is, szárnyára vette a szállóige és a dal, a zene egyaránt. A malommal foglalkozó, körülötte játszó, vele összefüggő, hangját utánzó irodalmi, költői és zene-művek, népdalok, közmondások, szólások és találós mesék száma légió.
 
Lambrecht Kálmán Háromszéken és Baján a következő két vidám malmos-éneket találta:

Mónár legén vótam én,
Annak sem vótam jó én,
Elévettem a kupát,
Mind elmértem a buzát.
Ej haj dunnám alá,
Bujj bé bundám alá!

*

Két malomra tartok számot,
De csak egyből veszek vámot.

Ha elkopik küve, megvágatom,
Félre csapom a csárdás kis kalapom.

Forog a pitle, zúg a malom,
Gyere a karomba, kis angyalom!

Hej mónárok, mónárok,
Szomorú az orcátok,
Nincs őrleni valótok.

Endrei Walter könyvet írt a középkor technikai forradalmáról, s abban külön fejezetet szentelt a malmoknak. Könyvéről, bármennyire is elsőrendű tudományos kiadvány, elmondható: ihletetten létrehozott munka! (Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1978. Gyorsuló idő könyvsorozat.)

A 16. század reneszánsz géniusza, Balassi Bálint akár ismerte, akár nem népdalainkból a molnárlegények és a molnárlányok vagy a névtelen aratók énekeit szerelemről és malomról és szerelmi bánatról, zseniális és örökbecsű komplex képpel ajándékozta meg a magyar- és a világirodalmat:

Mely csuda gyötrelem
Ez, hogy az szerelem
Búmra most malommá lett,
Hol mint gabonáját
Engemet szolgáját
Szép Coeliával őrlet,
Siralmam patakja
Az kereket hajtja,
Kin lisztté létig töret.

A 20. században a Nobel-díjas Borisz Paszternak alkotott ismét hasonló remek strófát a mindent megőrlő, de az életnek értelmet adó szerelemről:

Lelkem, törékeny, mi beléd
került e földről im,
minden beh eggyé őrleték
malmodnak kövein.

Járj csak, őröld csak (amiképp
majd negyven évemig),
síri humusszá, ami még
velem is megesik.

Borisz Paszternak barátjának és fordítójának szívében is együtt keringel a szerelem és a malomkerék:

Forog a vízmalom, be jó
rádgondolnom a vízmalomról!

(Illyés Gyula)

A vízikerék mohos deszkái árnyán (Weöres Sándor verssorával szólva) ki mindenki nem tűnődött már klasszikusaink közül?

Arany Jánost egész létösszegzésre ihlette a malom. Íme, allegóriája:

A világ egy tói malom,
Néha tenger vize vagyon,
Néha csepp sincs, úgy kiszárad;
Amint kéne, sosem járhat.

Mennyivel szívesebben lapozza föl az olvasó Arany Jánostól e strófát, mint a Toldiból azt a jelenetet, amikor Miklós éppen az életet adó malomkővel öli meg egyik gyötretőjét.

Igen, mindig így volt e világi élet. A 19. század első felének élettapasztalatai már Vörösmartyt is erre intették, tanúsítja A vén cigány című verse: „Egyszer fázott, másszor lánggal égett.” A létezés antinómiáit is egybeforgatja a malom kereke, ahogyan a vizet és az eget. A malomkerék magasba emeli az ember tekintetét, de a mélybe is rántja. mennyből a pokolba. A szabadságharc vesztes országát sirató, tépett idegzetű Vörösmarty Mihályt belülről e nem szűnő pokoli malom-lárma is űzte:

Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban…?

Talán csupán Petőfi Sándor szívéhez csöndesült, szelídült a dohogó malom, amikor a kanyargó Tiszánál már csak parányi szúnyog dongásának hallotta azt. Lambrecht Kálmán sem hagyta ki malom-történeti könyvének szemelvényei közül Petőfi következő strófáját:

A vízimalomról Petőfi olyan költői képet rajzolt, amely nemcsak mint hasonlat, de mint a tárgyi néprajz egyik vonzó objektumának personifikálása is klasszikus.

Az én torkom álló malom
Úgy őröl, ha meglocsolom,
Árva szívem a molnárja,
Bánatot hord garatjára.

Petőfi ezt a költeményét 1844 tavaszán írta. Lambrecht értelmezése, miképpen manapság divatosan mondják, tűpontos. Terminus technikusokkal adta az olvasó tudtára, milyen bravúros megszemélyesítéssel is van dolga. Ma már azt is látjuk, hogy, túl a megszemélyesítésen, minden metaforában a malom valóságos antropomorfizációját tárta elénk Petőfi Sándor.  (Az antropomorfizálás lényege az, hogy az ember saját alakját, formáját, viselkedését látja megvalósulni az őt körülvevő világban.)

Nemes Nagy Ágnes gyermekeknek írott verses meséjéig kellett várni, hogy a malom újra az égbolt felé emelje lehajtott fejünket: látni-nézni. A malommetafora, láttuk, mindnyájunknak fontos őskép a mindent megőrlő időről, Vörösmarty Mihály számára pedig kimondottan negatív képzetekkel telítődött. Nemes Nagy Ágnes Bors néni című ciklusában viszont újra a vízimolnárról hallunk, aki las-san őr-li a bú-zát, az ár-pát és a ro-zsot, viszont egészen gyorsan a kukoricát. Az évek múlását, az őszülést sem tragikusan festi, mint Vörösmarty, akinek Előszavában hirtelen megőszül az Isten. Az évek szép múlását, az őszülést a Bors néni-vers egészen másképpen idézi meg:

Hajnalban már szitál a liszt, / fehér, mint a fehér batiszt…// Bors nénit is beszitálja, / hullik, hullik a hajára.

Arany János versében a nagy malom garatja „hősöket és nyomorú koldusokat egyre sodor le… porhamu lesz mind, ami van e földön.”

A malmos gyerekversek ellenkeznek a komor, disszonáns hangokkal. A lehullás iránya helyett fölfele terelik tekintetünk:

Éjszaka is jár a malom,
 mit őrölnek éjjel azon?

Sí-sí, mondja a kuvik,
felhő árnyát őrlik itt.

Kihordja majd zsákkal a szél,
elviszi a Göncölszekér.

A legautentikusabb hazai zsenik egyike bizonnyal Ady Endre volt. S még az ő szavai közül is néhányat meg kellett tisztítania az utókornak. Az ’arany’ nála a kapzsiság és az embertelenség szimbóluma lett, lásd a kötetcímet: Vér és arany… Holott – Kenyeres Zoltán szerint – éppen mindennek a megbízhatóságát és tartósságát, isteni voltát jelenti az arany és a színe.

Ady Endrétől a ’malomalja’, ’malomárok’ szavunk eredeti jelentését kell modern korunkban visszaperelni A Tisza-parton-ból:

Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.

Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?

Ne az egész ország társadalmi elmaradottságát, örök történelmi elkésettségét lássuk abban, hogy a falvak lakói, öregjei összegyűlhettek a malomnál megtárgyalni a közös dolgaikat. Papp Árpád szerint a malomárok, a ’sáncpart’ volt az ő parlamentjük színtere:

Este, mikor a fáradt nap lement,
diófák alá gyűlt a parlament.

(Itatás után, csarnokból jöttünkben,
a megválasztott küldötteknél hűbben.)

Ott törvénykeztek, hallgattak, vitáztak.
Dobszó nélkül is megtellett a sáncpart.

Mérgük, mint megszítt pipa, felparázslott,
nehéz szavak, vád, káromlások, átkok

zúgtak a velük egy sorsból szakadtra,
ki a fajtáját mégis megtagadta

és hajdani uraknál urabb:
mint birtokára néz a falura.

Volt ki vívódott, már háborodásig.
Földtől-falutól menekült a másik.

Varázsszemzölden villogott a Hold –
a tiltott adó egyre szózatolt…

Őrt állt a két fa, füleltek a lombok.
Éjfél felé a parlament feloszlott,

s ahogy különvál valótól az álom,
arattak tovább vízen, főtt tojáson.

(Emlék a parlamentről. 1966. október)

Ugye, meglepődnünk sem kell azon, hogy van Lambrecht Kálmán könyvének is érvényes üzenete a mának, mert kulcsot adott az elfeledett, tán meg is tagadott közmondásunk értelmének megfejtéséhez, amely így szólt: Malomalatti politika.

A leghasználatosabb mégis az a közmondás, amelyet a magyarságnál jogosabban alig használhatna bárki is: Malomalatti politika. Jelenti a falu bölcseinek a hazát megmentő eszmecseréjét.

Egy képeslapot szenteltem 2002-ben ezért – közvetlenül a költő emlékének:

Kedves Dyband!

Most éppen annyi idős vagyok,
hogy években nőve fel Hozzád
akár én is szép halott lehetnék.

Nem zavarkolódom, de ha
sor kerülne valamely égi teraszra
való közös kikönyöklésre,

el fogom mondani Néked,
hogy egyetlen költeményeddel
kötekedtem csupán.

Tán Te sem írtad volna így meg
A Tisza parton két strófáját,
ha Csinszkával átjöttél volna

ide, Tapolcára Füredről annakidején.
Láthattál volna Malomalját, Árkot,
melyek nem szembenállnak a Gangesz

mesés lótusz-virágaival, a finom remegésekkel,
a déli verővel, hanem velük testvérien szépek.

Most éppen annyi idős vagyok,
hogy években nőve fel Hozzád
akár én is szép halott lehetnék.

De hadd maradjak még tovább
hallgatni itt a végtelenbe
zuhogó Malom-tó vizét.
 
A pusztulás képeit amúgy is hordozzák már a malmokról született siratók. Az Eger-völgyben államosított és meg is szüntetett malmok az esztelen, át nem gondolt voluntarista és megalomán gazdaságpolitika áldozatai lettek. Pusztultak az épületek, korhadtak a malomkerekek. Eltűntek a molnárok. Hova lettek és hogyan is?

Pozsgay Miklós, veszprémi molnár a Budapesti Hírlapba a következő cikket küldte a kismalomiparunk pusztulásáról:

Húszezer szerencsétlen pályatársam, a hazai molnárok, keserves vergődése adja ismét kezembe a tollat, hogy jogos érdekeinek megvédésére felhívjam még egyszer az illetékes tényezők figyelmét.
Kedvezményt nem kérünk, csak azt kívánjuk, hogy ne engedjen bennünket az állam a nagy malomipar által tönkretenni, s e gyászos műveletben ne támogassa égbekiáltó igazságtalansággal a nagy malomipart!

Mondhatja az utókor, hogy Pozsgay Miklós nyílt levele a donquijoteizmus tipikus dokumentuma. Meglehet, de számomra a búsképű lovag a világirodalom legszerethetőbb eszményét testesíti meg. Majdnem elfelejtettem Pozsgay Miklós molnár levelének keltezését megemlíteni: 1893. december 28. (Akár felkiáltójelet is tehetnék, de a mondatvégeken ezzel Ady Endre sem élt verseiben.)  

Varga Domokos 1946-ban, még kezdő újságíró korában tollhegyére tűzött egy fiatal malomtulajdonost. Debrecenben történt – a malom gazdája a nehéz évek miatt öngyilkos lett. A költőt egész életében emésztette a kétség, hogy nem járult-e hozzá, s ha igen, mennyiben – e tragikus végkifejlethez. 

Az én időm lassan lejár
de az a malom egyre jár,
makacs zúgása el nem ül,
bennem zokog szünetlenül,

mint vén cigányban egykoron
az őt örlő ördögmalom,
az őrületbe kergető
hitet, reményt elpergető.

Énbennem az zúg, az zuhog:
adhattam én is rá okot,
a földi létből hogy zilált
lélekkel egy ember kiszállt,

kinek törékeny életét
a félelem morzsolta szét,
a rettegés őrölte meg,
míg önmagát nem ölte meg

ötvennél is több éve már,
de az a malom egyre jár
és egyre őröl – már nem őt,
a félőrülten elmenőt,

hanem ki máig itt maradt
a rászakadt önvád alatt,
nem tudhatja már maga se,
igaz-e, tényleg igaz-e,

hogy akkor épp ő mondhatott
neki oly fájó mondatot,
oly zaklatót, szívszorongatót,
betegre méregként hatót,

mitől hitét, hogy élni kell,
halálra szántan lökte el,
nem rettegett már – s mint halott
rá egy hullányi súlyt rakott.

Őrá – vagyis rám. Én vagyok,
ki ma is meg-megroskadok
egy hullát rejtő zsák alatt
 – körül falak, malomfalak –,

s még most is vádolom
(csaljam magam? – nem, nem csalom!) –
és zúg, zokog a vén malom,
a borzalom, a fájdalom.

(Vén Malom)

Rab Zsuzsa írta talán a legszebb rekviemet Vizimalmok címmel. Legyen e kis dolgozat végszava is egyben:

Kelepeltek, doromboltak –
elnémultak, beomoltak.
A molnárok földbe dőltek,
sárga agyagot őrölnek…
[…]
Hogyha arra jár valaki,
marok búzát vigyen neki,
szórja bele garatjába,
szórja bele utoljára,
kegyeletből, irgalomból –
tán még egyszer földorombol.

Utóirat:

Az idő kerekét visszaforgatni? Közhely: nem lehet.
Ha mégis, akkor az inkább csak a malomkerékkel fordulhatott elő.
Mikszáth Kálmánnak van egy gyönyörű novellája A bágyi csoda címmel. Az sem volt igazi csoda, mert az éjszaka lezúdult eső, no meg a molnárhoz hűtlen molnárné légyottja miatt a bágyi patak vize visszafelé kezdett folyni.  Bizony voltak hamis molnárnék, miért ne?, ha már a molnárlegények is bevallották:

A Küküllőn malom vagyon,
Csörög-pörög igen nagyon,
Azért csörög ojan igén,
Mert a mónár hamis legén.

A hajdani malmok valahai zubogása felől azonban máig titkos búvópatakok érkeznek még, hangtalan hangjukból néha egy kis dal is születhet, hogy hallva halljuk legalább a tűnt világ muzsikáját. Legutóbb egy malomdal ritmusát hallottam ki Dés László szerzeményéből. Versét Bereményi Géza írta:

S ha éjszaka van eső,
úgy dobol a tető,
Úgy veri az idő,
mint az ujjam.

Bénító dobolás,
égi a szakadás.
Úgy dobol a varázs,
mint az ujjak.

Cserhalmi György és Básti Juli énekli ezt a dalt.
Dobolom én is az ujjaimmal. (Hallgass kicsit a sláger címe.)
Tá-titi – titi tá, tá-titi – titi-tá: –  uu uu – / –  uu uu –…

Milyen különös ez a ritmus!
Egy daktilus és egy anapesztus egymás mellett.
Tá-titi – titit-tá, miképpen abban a malomdalban is, amire Lambrecht Kálmán figyelt föl annak idején:

A legtöbb dal és vers a vízimalomról szól, amelynek andalító zenéje magában is lüktet a ritmustól. Dr. Kacsóh Pongrác szedte kottára azt a szamosvölgyi népdalt, amelynek tárgya: A zsuki molnár.

Nagy zsuki patakon
Zúg, zörög a malom,
Őrleni odavár
Zsuki molnár.

Megrakom a kocsit,
Nógatom a csacsit,
Így jut a gabona
A garatra.

Fotó: Németh István Péter: Malomkerék a tapolcai őszben