A felszín látszólag jóval nyugodtabb, a füttyentés messzeszáll a széllel

Mély, szenzíbilis, látomásszerű, finom festményversek – ezekkel a szavakkal tudnám összefoglalni Kopriva Nikolett líráját, akinek nemrég jelent meg Kővé zsugorodott ország című verseskötete. Háborúról, gyermekkorról, álmokról, hegyekről, Istenről és fákról beszélgettem a szerzővel.

       Azt is mondhatnám, hogy a Kővé zsugorodott ország című kötet visszatérő témája a háború és a nemzeti identitás, ugyanakkor az ellenkezőjét is állíthatnám, mert a képek és poétikai állítások Kopriva Nikolett verseiben annyira összetettek, hogy sokkal inkább a minket körülvevő környezettel való összefonódást példázzák, a létbe vetettség koordinátáit keresik, mintsem a jelen vagy a múlt konkrét tényeire építenek.

álmában megöli az eltévedt gyermekkatonát. földbe ássa magát, reszket.

Föld
a gyomrom,
ég a hajam,
tüzel
a homlokom.

Csornyij Dávid nemrég az Irodalmi Jelen debütdíját vehette át az Aradon tartott díjkiosztó gálán. Az elsőkötetes költő felkavaró verseiről, az álmokról és a nehezen visszahozható gyerekkori emlékekről, az Istennel folytatott versdialógusáról, Beregszászról és olyan fontos hobbiról, mint a főzés vallott Varga Melindának.

Korán rózsaszínesedő szemem jelzi, az Emlékközpont erős blokád alatt van.  Cirkuszfény sorvad mindkettőből, élettelen buborékká alakulnak,

ébresztőre időzít a félelem.

A füst utat tör magának a porfelhőben, kutatja a neki szánt új ösvényeket,  hány maratont kell még futni? Vézna válla kihúzza magát, hadakozik. 

Az állatokban mint fogalmak nélkül élő lényekben könnyen megtalálhatjuk azokat az apró örömöket, amelyek a kételkedések nélküli pillanatokban rejlenek, és az örökkévalóságnak szólnak.

Mohák álmodnak nyelved alatt.
A városra fátylat lélegzetünk terít.

Borges, Hemingvay, állatok antropomorfizálása, szerelmes versek, levélregény, performantivitás és kortárs irodalom – kulcsszavakban erről beszélgetett Kovács Újszászy Péterrel, aki ősszel az Irodalmi Jelen debütdíját vehette át, Ferencz-Nagy Zoltán és Lázár Kinga.

Siratlak téged az ünnepi asztalnál, siratlak, lélegző öröm. Először óvatosan jöttél, két héttel később már vártál.

Az ontologikus állapot, melyben a tenger hullámaihoz hasonlóan a lent és a fent, a mindenség ellensúlyra törekvése tükröződik, Sohár Pál több versében fellelhető. A gondolat ikaroszi szárnyalása a nap máglyája felé a költői cselekvés önmarcangoló aktusát szimbolizálja.

A költői táj ege hideg és idegen a szilárd földről nézve,    de ha a betűk zenéje  feloldja a józan ész-övet,    és lemossa a célszerűség  mérgezett ingét, 

A februári hónap alkotója az Irodalmi Jelenen Sohár Pál, aki 56-os menekültként került Amerikába, angol nyelven kezdett el verselni, költeményei nagy népszerűségnek örvendenek a tengerentúlon. Nemrég megjelent Őszi verslábnyomok című, első magyar nyelvű verseskötete. Számos jelentős kortárs magyar alkotót lefordított angolra, többek között Faludy Györgyöt, Farkas Árpádot, Kányádi Sándort, Szőcs Gézát, Mezey Katalint és főszerkesztőnket, Böszörményi Zoltánt is.
Kalandregénybe illő életútjáról, legújabb verseskötetéről és a magyar kortárs líra amerikai fogadtatásáról kérdezte őt Varga Melinda.

Maurice Merleau-Ponty a világot hússzerű közeghez hasonlítja. A változás, az elmúlás és annak átélése is a „hús-jellegből” fakad. Ebben a matériába vesző univerzumban azonban mind az identitás, mind az én örökös veszélyben van.

A versbéli femme fatale elunja régi szerepét. Fáradt, és torkig van azzal, hogy férfiművészek tucatjai írnak verseket hozzá, vagy éppen az ő hatására keltenek életre zeneműveket.

Az idő játékgép,
majd elfogy a zseton, leáll a szerkezet,
új lakók jönnek, módosulhat az énkép,