A yacht klub

Gombgyár

Kénytelen vagyok pár órát lefeküdni napközben, mert már két éjjel nem tudtam kialudni magam, de úgy általában is megint romlott az alvásom, mióta megtudtam, hogy összeomlik a gombgyár is. Bár szombat van, de korán kellett kelnem egy ügyfél miatt, aki másodszor akart megnézni egy ingatlant, egész jól megy nekem is a mutatás, de kell is, hogy beleszokjak, mert ketten felmondtak, nem tudnak megélni már az ingatlanozásból, a harmadik kollégám nem csinál semmit, csak a férje új építésű lakásait tolja rá az ügyfelekre, Mini Cooperrel jön dolgozni, amit a férje tett a segge alá, de hiába, mert a nő így is viszonyt kezd a jobb képű ügyfelekkel, csak 180 millió fölötti ingatlanokat vesz föl, mert ott gyakrabban megtetszik neki a tulaj; ezen kívül hárman maradtak, Valentin, de ő a saját ügyeit is viszi, Ditke és Dóra.

Dóri áll az irodában, a sötét raktárban, és sír, hogy a pasija feleségül veszi, nem tudok én már olyan szépen kiöltözködni, hüppögi, amikor rányitom az ajtót véletlenül, matatok a kulcstáblán, csörögnek a csomók, ömlik a könnye, nyeli a taknyát, így várja az esküvőjét, nem találom a nyolcvanhetes kulcsot, ez van, ha valaki hazaviszi, de azért keresem tovább, hátha csak rossz helyre nyúltam a sötétben, Dóri félreérti, és folytatja hörgő szenvedéssel: és mindez a születésnapomon!

Való igaz, én az ilyen pasit rögtön kidobnám a fészkes fenébe, de most nincs idő meg energia ilyen romantikus fordulatra, Dórinak sincs, úgyhogy inkább hozzámegy; vigasztalom, hogy sokan túlestek már ezen, nem kellemes a lagzi a menyasszonynak, de majd másnap kialussza magát. Ha mégis túléli a kezeléseket, akkor max férjhez van menve, ennyi. Dóri súlyos beteg, igaz, évek óta kezelik, és még nem halt bele, viszont a pasija, akivel huszonöt éve együtt vannak, amiatt veszi feleségül: ha bármi történik, ne legyen káosz a hagyatékkal – ezt kapja tőle Dóri a születésnapjára.

Továbbra is a végtelen fáradtság, a gombgyárat, úgy tűnik, végképp bedarálja a nyugat-európai tulaj, nem törődve azzal, hogy négyezer ember veszíti el a kenyerét, de utoljára engem, a jogászt fognak kirúgni, addig is egyszerűen csak nem fizetik ki a számláimat, az áfát persze be kell fizetnem, a termelést még legalább fenntartjuk, potyognak az árnyalatos gombok a gépsorokról (ütemes pengésük színes zene), lehúzzák rólunk az utolsó alsógatyát is, kihúzzák az aranyfogunk, aztán mehetünk a meszesgödörbe, gazdasági holokauszttal fűszerezett apokalipszist vizualizálok az íróasztalnál, legörnyedek, hogy kilássak a kirakatüvegen, hogy legalább azt lássam, ahogy a megye ütőerén folynak az autók, a piros lámpa a tópart pészmékere, izzik az aszfalt, ömlik a kipufogógáz, mind meghalunk éhen, vagy a NAV börtöncelláinak nedves sötétsége emészt el minket egy koncepciós eljárás után, aztán egyszerre azt veszem észre, valószínűleg csörgött a telefon, és minden bizonnyal felvettem, mert ügyféllel beszélek, azt nem tudom, hogy mit, de a kezem automatikusan ír, ha letesszük, átolvasom majd, mit egyeztettünk.

A konyhaszekrényben matatok otthon, szombat délután, próbálok egy teával (vagyis még egy teával a három plusz egy kávé után) magamhoz térni, de elfogyott a kedvenc Dian Lü zöld teám, ami persze nem is a kedvencem volt, az a Lü San Jun Wu, csak az drágább, viszont már a kompromisszumos is elfogyott, ezért feltúrok mindent, még egy csomaggal találok, már nagyon szegénynek kell lenned, ha teát sem tudsz inni, van egy ilyesmi kínai mondás, no, de mégis van egy csomaggal. Addig halogattam a rendeléseket, mert nem volt rá idő, hogy közben arról cikkeztek, megint 400 fölött van az euró, akkor most rendeljek-e, vagy ne. Beütöm a valutaváltóba, az meg 370,65-öt ír, kérdés, a német Amazon hogyan váltja, mert ott lehet a gyógyszereimet kapni, de nem mindet, mert akad, ami ugyan van, és harminc százalékkal olcsóbb, mint itthon, de nem szállítják Magyarországra. 370 körül van az euró, ebben semmi szokatlan nincs, a benzin is hatszáz alatt van, szinte olcsónak érzi az ember, csak hát oda a gombgyár, vele az állandó megbízásom, tovább kell lépni, csak nincs hova.

Fél kettő

Fekszem az ágyon, várom a Széchenyi-hitelt, és Valentinon gondolkodom, a nagymamámat a múlt héten temettük el, mindig újabb hiánypótlásokat kérnek, közben a negyedéves főkönyvi kivonatból is újat kellett küldeni, még kabátban mentem, amikor igényeltem, és azt mondták, két héten belül utalják, mikor is lehetett ez, hány 30 napnál nem régebbi cégkivonatot küldtem be újra és újra? Meg persze mindent megint fognak kérni, mindenből 30 napnál nem régebbit, közben meg már be kell fizetnem a számlámra, hogy a havi utalásokat meg tudjam csinálni, nyilván látni fogják, lehet, hogy már hitelképes se leszek, addig húzzák.

Mikor Valentinnal egy irodában dolgoztam, mindig sapkában járt, kötött Helly Hansenben, ezt a szokását annak tulajdonítottuk, hogy jelölt, de, mondta az ügyvédnő, majd mi kikupáljuk. És tényleg leszoktatta a sapkahordásról, azután csak otthon viselte, a szobában, kitartón, ezt a zoom-meetingekről tudom, ahol covid alatt időnként összefutottunk, mert egyrészt jelenlétiben kevésbé lehetett találkozni, másrészt elköltöztem, harmadrészt Valentin közben szakvizsgázott jogász lett, bár már profi pókerarc volt jelöltként is, az ügyvédnő tárgyal, hallottam a mellékhelyiségből, ahogy felkapta az irodai telefont. Mire kimentem, ugyanez az ügyfél már az irodába keveredett, köszönés helyett Valentinhoz fordult: dehát az ügyvédnő vécén volt! Az ügyvédnő akkor is tárgyal, ha szarni megy, mondta Valentin rezzenéstelenül, egyébként nem volt beszédes, szerette, ha a lányok beszélnek, én ugyanígy vagyok a pasikkal, tehát amikor találkoztunk, akkor nekem kellett beszélni, vagy hallgattunk, de a hallgatásra Valentin sajnálhatta az időt, mert ahányszor elcsendesedtem, mindig célzást tett rá, vagy ki is mondta, hogy szereti az olyan lányokat, akik sokat beszélnek.

Ehhez felszabadultság kellett volna, ám az egyelőre nem ment, mégis beszélnem kellett. Amikor Valentin beszélt, akkor fekete szemét mélyen a tekintetembe fúrta, ez régebben nem volt szokása, vagy talán bátorsága nem volt hozzá, netán az elhatározás hiányzott. Abban, hogy beszéljek, az is hátráltatott, hogy általában nem volt véleményem semmiről a jogi ügyek, meg még pár dolog kivételével; olyasmikben, amikben tapasztalatom volt, azaz ingatlan, költözködés meg párkapcsolat, de utóbbiban is csak a sikertelenségeimről számolhattam be, az meg olyan visszatetsző, hogy egy pasinak mondom, hogy a pasik hülyék, még ha egyet is ért, és még ha igyekszik is bebizonyítani, hogy ő a kivétel, mert minek is találkozgatna velem egy férfi, hacsak ezért nem, közben szorong, én is szorongok, mert attól félek, hogy a szakács vagy a pincér beleköpött az ételbe, vagy rosszabb, beleverte a farkát a salsa szószba, csak előzőleg, amikor beültünk ide, elfelejtettem, hogy az üzlet tulajdonosa a haragosom, mert azt hitte, hogy becsaptam egy ügyletben, pedig nem, és ezt nem tudta kideríteni, pedig régi bűnözőcsalád tagja, akkor talán nem is akarta, viszont a bérlője is tutira vele van, bezzeg azt szokták tudni, hogy én vagyok az ügyvédnő, felismerik az autómat, csakhogy most gyalog jöttem, smink sincs rajtam, megkóstolom a salsa szószt, hagymás, ez ugyan elnyomhatja az ízt, de az állagán úgy tűnik, nincs benne idegen anyag, belemártom a rántott sajtot, amit itt tortillának hívnak.

Valentinnal egy nálam maradt támogatási szerződés miatt találkozunk, amit hónapok óta őrizgetek neki, mert egyfelé lakunk, mióta, mint kiderült, ő is leköltözött Pestről, így velem küldték el a dokumentumot a partnereink, vagyis már csak expartnereink, aztán hiába őrizgettem, ez már úgyis lejárt, mondta, és látványosan bevágta a legközelebbi kukába, pedig mondtam, hogy ne tegye, kellhet az még valamire, mert a sok kicsi pecsét és papír országa vagyunk, ő erre azt mondja, a kuka felé ívelő mozdulatát kísérve, köztünk is megszűnt a jogviszony, mire én nem tudok mit mondani, hát nem is mondok, csak késve, jó pár lépés és csönd után: az meg, mire ő: az meg, kedves kolléganő (a farzsebe kidudorodik, attól tartok, kötött sapkát tart benne, fekete Helly Hansent).

Hosszú csönd a lépések között (a lépések zaja széttaposott pillangó, folyamatosan járnak a vonatok és a nyaralók), ez jár az eszemben, amíg az ágyon fekszem. Kimerített a hét, egy egész nap elment a temetésre, aztán hamarosan jön a következő, mert a nagynéném is meghalt, aztán, de ez még előtte volt, a nagymamám unokatestvére ugyanazon a héten, de nem tudtam két temetésre menni egyszerre, igazából egy is megterhelő volt, a fene se akar temetésekre mászkálni, főleg a szüleimmel, mert persze anyámat vinnem kell magammal, apám meg csak direkt is odatolja az arcát, de mondjuk van pár rokon, akivel érdekes találkozni, pontosabban érdekesebb, mint kínos, mert egyébként sokszor kínosak a családi találkozások, meg vannak győződve róla, hogy felvet a pénz, ami akkor sem volt igaz, amikor ez a tévhit gyökeret vert bennük, mert amint bepotyogtak az összegek, rögtön elszórtam hülyeségekre, akkor persze logikus bevásárlásoknak tűntek, utóbb fölöslegeseknek, és most sem vagyok gazdag, csak méltóságteljesen tűröm a mélyrepülést, már ha.

Valentinnal alig egy órát tudtam maradni, szégyelltem magam, hogy el kellett jöjjek, de jött a Dobó kolléganő már harmadszor futott neki, hogy felvegyem egy eladhatatlannak ígérkező ingatlanját, és  mindig újabb kitételeket meg változtatásokat akart a szerződésben, nagyon bántott, hogy úgy bánik velem, mintha az ügysegédje lennék, aztán megsajnáltam, amikor egyszer csak felhívott a volt férje, hogy elmesélje, azt a házat még ő építette az akkoriban megboldogulni készülő apóssal, a franciaablakok alatt kohósalaktégla van, nem gipszkarton, gipszkartont ez a ház sose látott, hova gondolok, minden csupa kohósalak, azóta nem gyártanak abból téglát, de akkor divat volt, meg jó is az, és így tovább, egész eddig azt hittem, hogy a férj halt meg, de nem, a férj csak elvált, és még senki nem halt meg, mint kiderült, csaknem húsz éve vált el, de azóta üldözi a kolléganőt, hát megértem, hogy megnyúlt az arca a bánattól. A kettőnk közötti rangsort elintézettnek gondolta, amikor beparkolt a villanymercijével, de azért a bőre pórusaiból áradó bánat azt sugallta, hogy rájött már, a Mercedese nem fogja kielégíteni sehogy, főleg nem szexuálisan. Jó egy hosszú viszony, mert abban egyre jobban nyal a pasi, de hát ehhez is idő kell, mint mindenhez, ami kapcsolat, az emberek többsége hajlamos azt hinni, hogy máris milyen mély az összetartozás a kedvesével, aztán eltesped a felszínen, pedig még sok mindenfélét kell csinálni, de nem tudjuk, hogy mit is, hogy elérjünk a megismeréshez és a szeretethez, épp ezt tanuljuk a kapcsolatokban, nem tudom, sikerül-e nekem valaha, meg valakinek velem.

Minden üres, és amúgy sem valós semmi, csak a szeretet, ettől függetlenül a Széchenyi-hitel kéne addig is, amíg csak eljön az úgysem viheted magaddal a sírba, mert most viszont itt vagyunk, szemétdíj, franchise-díj, tb, szochó, áfa meg a többi (szippantani is kell, a csatorna még nem ért el ide, pöceszag árasztja el az udvart), tartásdíj a férjemnek, fogszabályozó a gyereknek, remélem, a másik nem kap rá, szerintem nettó baromság, de divat, meg a hiteltörlesztések, még kevés is lesz a négy millka, hogy behozzam magam nullára a hónapban, de hát csak lesz valami, aztán meg, akkor most a pasim legyen-e a Valentin, mert mégis tíz évvel fiatalabb nálam, habár sokakhoz képest még ez a legkisebb baj, de mi van, ha nagyon összefonódunk, aztán meg emiatt megyünk szét, Jézusom, hogy ebből micsoda szomorúság lenne, érdemes néha előreszaladni fejben, hogy hátrébb léphessünk, de alig tudok gondolkodni is rajta, meg minek is az elromláson gondolkodni, mikor együtt sem vagyunk, fontosabb elhessegetni a mindenféle gondolatot, mert a hitel nem jön, mibe fogjak, mit adjak el, de úgysem vesz most senki semmit, közben meg ez az egész nem is lényeges, a tudat és a szív határozza meg az anyagi világot is, de fáradt vagyok, el fogok aludni mindjárt, pedig egy szabadnap végre, egy szép szombat nyári délután, kipillantok az órára a szemhéjam kicsi résén, basszus, megint fél kettő, mire igazán felébredek, lesz az öt óra is, mire megebédelek, megint elment, elment az életemből egy nap a pocsékba.

Macska

Nem jött meg a hitel, és már soha nem is fog, írták érdeklődő e-mailemre, hogy két hete postázták az értesítést, amelyben elutasították a kérelmemet. Nem firtatom, hogy egyszer már elfogadták, lehet, hogy ez jel, mégsem kellene újabb hitelt felvenni, inkább eladok valamit, de mit, a kite-omat nem használom, de az kis értékű, a hajómat használom, az kettő és felet talán hoz, megpróbálhatnám négy millkáért feltenni, de hajót most pont nem vesz senki, semmit nem vesz most senki. Vagy kéne egy olyan kölcsön, amivel a lakáshitelemet kiváltom, és van türelmi idő, mondjuk két év, addig csak lesz valami.

Esőszagú nyár, végre, esőszagú este, a szürkületben szivárvány, az emberek az utcán örülnek, behallatszik, különösen a gyerekek öröme, az enyémek most nincsenek itt, én meg ennek örülök, nekik is szoktam, de mégis, egy este egyedül felbecsülhetetlen, mégis elpocsékolom sokszor, hülye filmeket nézek, most például egy olyat, amiben egy fickó a feleségét altatóval elaltatta, beleláncolta a fürdőkádba, aztán hideg vizet engedett rá, hogy fagyjon és fulladjon meg, de még a biztonság kedvéért áramot is tervezett a vízbe vezetni, azonban a nő a lábával valahogy kipiszkálta a dugót az utolsó pillanatban (a férj mindezek előtt megvárta, hogy a nő felébredjen a hideg vízben), a torkomban dobog a szívem, de vajon ki tud-e szabadulni valóban, sose tudni, a filmek vége után mi történik a hősökkel, nem ideiglenes-e a megszabadulás, és a bűnös bűnhődése, lehet, hogy a színfalak mögött a gonosz nevet utoljára, ahogy sokszor az életben is.

Lenne kedvem beszélgetni, de csak rövid üzenetekben, esetleg Valentinnal időzni, de nem feltétlenül beszélgetni, viszont Valentinnal többnyire beszélgetünk, ahhoz pedig most nincs kedvem, ezzel szemben van egy új körömlakkom, vízalapút akartam, bár rózsaszín nem volt, csak téglaszín, még nem próbáltam ki, ellenben elmondtam Valentinnak, hogy vettem új körömlakkot, szerinte csúnya a színe, de honnan veszi ezt, csak telefonon mondtam. Én is tartok tőle, hogy csúnya a színe, jobb híján vettem, lehet, hogy a körmömön nem olyan rút, mert ha a szép színek gyakran csúnyák lesznek felfestve, akkor fordítva is lehetséges, veszek még egy kávés csokit is, a kedvencem. Valentin kérdezi, akarok-e valamit mondani még, csak azt, hogy nehéz megbíznom az emberekben, különösen a férfiakban, miközben jó lenne megbízni, de ehhez még mind a kettőnknek sokat kell fejlődni, én majd ezen leszek. Meglepődöm, hogy meglepődik, hogy ezt mondom, és pont telefonon, ahol inkább az ő dolgairól szoktunk beszélgetni, mert én az enyémeket telefonon kevésbé szoktam előhozni, igaz, általában is kevésbé szoktam előhozni.

A macskám nem elég, hogy verekedett, és tályog nőtt a pofáján, miután kifakadt neki, még el is tűnt, lehet, hogy elgázolták, végignézem a főút mentét gyalog, sehol egy döglött macska, talán él. A döglött macskám keresése után pocsékolom filmekre az időt, ahelyett, hogy az új körömlakkot próbálnám ki, de rásötétedik a szivárványra, amit a zápor nyit, magamra zárom a kaput, szombat este, fél nyolcra érek haza egy ingatlanból, reggel meg már hét után hívott Dóri, hogy megmutatnám-e az egyik közelben lévő könnyűszerkezetesét, épp útban van oda egy érdeklődő, de mivel pizsamában álltam, és reggelit készítettem, nem akartam, erre kiborult, hogy még az esküvője napján is ilyenekkel kell foglalkoznia. Nem tudtam, hogy az esküvője napja, és miért nekem mondja ezt, miért nem az ügyfélnek, eleve, minek szombaton reggel nyolc előtt telefont felvenni, vagy bárkit is felhívni, főleg Dórit, aki egy napon beteg és menyasszony, viszont ezt sem tudhatták, de ha tudták volna, akkor is telibe szarták volna. Végül Ditta oldotta meg, ezt onnan tudom, hogy Dórit mégis visszahívtam, hogy megnyugodott-e.

Könnyen lehet, hogy Cicót is egy olyan zavarodott szomszéd tartja fogva, mint annak az ügyfélnek az apja, aki először csak a lánya macskáit etette az üres lakásban, aztán odaszokott még jó pár állat, csupa szőr a lakás, ez az ember mindennap odajár, pedig félórát kell autóznia csak oda, hogy etesse a macskákat, és ki-be engedje őket, sokszor haza sem megy egész nap, reggel jön, este meg megint enni kell adni a cicáknak, legalábbis szerinte, a két etetés között az üres lakásban bolyong, és a lánya meg az unokája maradék holmiját nézegeti, kiköltöztek már Svájcba, és amikor az apa aláírja a szerződést meghatalmazottként, hozzáteszi, úgysem adják el ezt a lakást soha, ezt úgysem veszi meg senki. Két hónap múlva telefonál az asszony, hogy lemondja a szerződést, megtartja a lakást, hogy a macskáknak legyen hol lakni, kilencvenmilliós macskaház. Biztos azt gondolja, hogy bolond vagyok, hogy két macska miatt tartom meg a házat, mondja. Dehogyis, szabadkozok, úgy hangzik, hogy udvariasságból, de tényleg azt gondolom, ha megteheti, miért ne lehetne a két macskájának kilencvenmilliós háza.

A jutalékomat persze sajnálom, elvitte a cica.