Milliók között a tizenegyetlenegy

– Tiszteletem, csókolom, oda is. Zárnám már a kaput, ha nem baj! – kurjant bele a gondok a fülledt sötétedésbe.

– Kezeit-csókolom-jó-estét-tiszteletem-kérem-alássan-szervusz! – dobja vissza kelekótyán a Kongatós Józsi bácsi, és már ül is a biciklijére, a ruhacsipesszel összefogott nadrágszárral, könyékig tűrt kulákingben. Nagy lendülettel indul, és a magabiztosság legkisebb jelét sem mutatva írja határozottan a cikk-cakkos irányt a feltöredezett járdán, toronyiránt. Mert utcára ő soha. A harangot húzni kell, az meg a járda mellett volt, van és lesz is, amíg ő él.

Este nyolc van, tisztán hallani az alföldi csendben, ahogy a kövér kanszúnyogok veszekednek a birkák lábán rejtőzködő kullancsokkal, a szokásosan eseménytelen meleg nyárestén. Közel az országhatár, a Tetves-tagban szépen érik a búza, a táblában csak a környéken az erdei fát rendszeresen lopó stráf nyoma látható. Csend ül a ritkás gondolatokra, csak a láp kutyája szaglászik.

– Persze, Janikám, jövök, csak ez a fene szél felburitotta a kelyhet itt is, oszt kiömlött minden, ami benne vót.

– Jól van, Juliska néni, jöjjön már, hónap ugyis itt lesz meginn, megcsinálja akkor. Mennyünk hazafele. Este van mán, a pőcsik is a nyakamat eszi, az istenit neki – a nemrég kinevezett fogdmeg kérges tenyerével nagyot üt a feketére barnult kapás nyakán. A nejlonotthonkás, görnyedt öregasszony sietve letöröli a port az egyszerű, virágtalan urnás sírhelyről, a rozsdás kannát visszateszi a kúthoz, megnézi, hogy minden rendben van-e, és motyogva leporolja magát. Elindulnak a falu felé, szótlanul, hol egymás mellett, hol egymást követve.

– Vagy a labda, vagy a baba! – mondta gyakran Kisbognár minden egyes újabb feles után nevetve, egyre kevesebb saját foggal a szájában. Vagy a labda, vagy a baba.

– Tesókám, egyem a szíved, ne sajnáld a tüzes vizet, a bort nem bírom már, de a szilva anttibiottikkumm! – minden alkalommal így hangsúlyozta, megnyomva a mássalhangzóit, amikor valaki elbizonytalanodott a söntésben.

– Na, öncsed csak bátran, az az! He-he-he-he. Az asztalról is töröld fel nekem, egyelek meg –   harsogott a maradék két foga között a kedves, vétlen és akaratlan udvarlás. Szemeiben huszonnégy per huszonnégy.

– Csavarjad feljebb csak, hadd halljam az Ekkhót! – lelkesedett, ha az ismerős tempót árasztotta a hangszóróra barkácsolt Sokol. „Gondolsz-e majd rám, ha elmúlt az éjjel?” És eszébe jutottak a hatvanas évek végén lopott csókok, amikor a nagy cseresznyefa alatt udvarolt lelkesen, és a pódiumon tetszelgő szocdem trubadúrokat megszégyenítve parolázta a szebbnél szebb locsolóverseket, még a Nagy Alkotmány Ünnepén is. Nejloningben, trapézfarmerben, magas talpú facipőben. Könnyes szemekkel és imbolyogva járt, és járatta a csárdást. Mindegy, mire, de minden helyi lakodalomban. Ahova meghívták. Harsányan és önfeledten, a volt osztálytársnők derekát szikár tenyérrel markolva.

Kisbognár tagja volt annak a csapatnak, amelyik ’74-ben ikszre hozta a Dózsát a Magyar Kupában, hazai pályán, úgy, hogy félidőben még ők vezettek Tokodi jól elsült balosával, valahonnan a vakondtúrásos tizenhatos tájékáról. Az egész járás hangosan tapsolt. A fővárosiak, a második nagy generáció tagjai, a disszidáláson gondolkodó ászok, az aranylábúak, nem hitték el, hogy egy kis világvégi csapat gólt szerezhet ellenük. De hogy még vezessen is! Be is ment a mester a félidőben a vályogházból öltözővé avanzsált, hipó- és savanyúecet-szagú közös csapatzuhanyzóba, hogy rendet tegyen a fejekben. Egy döntetlenhez elég volt a hangoskodás. De csak ahhoz. Falutanácsi kitüntetés, egynap eltáv és egy láda, a helyi MGTSZ-nek köszönhető kőbányai volt a jutalom. Zöld üvegben.

Kisbognár jobb bekket játszott, sípcsontvédő nélkül, és még száraz időben is acélstoplis csukában, ahogy azt vigyorogva emlegette a sokadik feles után, évekkel később, évszaktól függetlenül.

– Úgy húztam meg kombinátfogóval a csavarokat, hogy csak nyekkentek, a talpamat is szúrta íjjj, nagggyon, de kifele meg vágott mindenütt, hehe! Na, öntsél csak még egyet, kérlek alássan, kezitcsókolom a szívedet. Nade, nem haragszol, ugyi?! Na, gyere kisbokszos, csavarjad a bűrt! – és már állt is be a leszakadt pajta elé kapusnak, úgy, ahogy volt, vasárnapi ünneplőstől, kétszilva-sörrel. A soron felnövő gyerekek csak vele játszottak, mert mástól féltek.

Huszonnégy éves volt, alacsony, gizda, egyszálbél, de a pályán harapott, mint Kopasz Erzsi néni disznóöléskör, ha a beleket rosszul húrolták ki a gyerekek. Nagyon nehéz volt mellette elvinni a labdát, szinte lehetetlen, mert akkor már inkább a lap, ugye, de hát haza mégsem mehet úgy, hogy rajta ment el a meccs. Ha lefizették – akkoriban gyakori volt a megyeiben – az más volt, azért még a verést is ki lehetett bírni, mert volt kávé és melegítő a szomszédos baráti köztársaságból, és esetleg egy beutaló, a gyerekekkel együtt, ha nem kellett leadni a felét a párttiktárnak. Az ilyen balhékban az edző és Turulos is benne volt, aki testesen is jobb hatvanat futott mindenkinél, még akkor is, amikor leszázalékolták, tulajdonképpen krónikusan rossz magaviselete miatt. Turulos nem a legélesebb kés volt a fiókban, no. De a ligában is széles körben ismert lendülete miatt egy félidőre befért, és egy gólt mindig hozott. Az első sárga után kellett levinni, az ellenfél mindig kihasználta önkontrolljának híres hiányát.

Kisbognárnak emeletesnek indult háza, jó nagy kerttel, megtermett ott alma, körte, meggy és a mindenre jó szilva, uborkázni is lehetett maszekba’, de a felső szintet soha nem fejezték be. Elindult az építkezés, nagy sebbel-lobbal, mindenki bedolgozott az utcából, hordta a maltert az összes iskolás korú gyerek, rotyogott a gulyáságyú. Ünnep volt, és sör is, helyi cukrozott bor, pénz azonban nem nagyon. „Nagycsaládi kóppperácijó, fiacskám” – így emlegette ezt az időszakot. Az alap állt, a két szint úgy-ahogy, és akkor a falusiak otthagyták az építkezést, mert hidegre fordult az idő, a kukoricát törni kellett. A család is elpártolt mellőle, csőstül jöttek a bajok. Az önjelölt politikai közgazdaságtan-professzorok szóltak is neki, hogy „fiacskám, olyan ez az egész, mint a rendszer, kicsit ingatag az alapja, he-he, arra nem lehet stabilat építeni”.

Elfogyott az amúgy is kevés pénz, Kisbognár édesapját nyolcvankettőben elvitte a rák két hónap alatt, őt pedig nem vették vissza a téeszbe az első hathónapos elzárása után, mert „sittes lett”. Billogot kapott. Nem lehetett már szocialista példamunkás, rendszeridegenné vált hipp-hopp. Hiába a ’74-es, azóta megismételhetetlen és elképzelhetetlen siker. A vendégelőben szólalkozott össze egy telepivel, aki a kedvenc száma utolsó versszakának megkezdése előtt csapta le a lemezt. „Nem ölel majd át a két karom téged...”. Puff. Csattant a pofon, előkerült a bicska, és Oláh Jani hasát tizenkét öltéssel kellett összevarrni. Kisbognárt egyszer és mindenkorra kidobta magából a gépezet.

Bent ugyan lefogyott, de fel is keményedett. Szabadulás után visszaszokott a tütüre, mint kisbakaként a csicskáztatások alatt a nép hadseregében; nem bírta megállni, hogy ne igyon reggelente egy bátorítót. A naphoz, az utcához, az emberekhez, az egyre távolodó emlékekhez. Ott kezdett el inni, arra, messze, Lentiben, mert oda vitték, jól el, ötszáz kilométerre a falujától. Kényszerkatonaság volt, két évig, de Kisbognár várta nagyon, mint mindenki akkor a technikumban. Hiszen lehetett valaki. A Magyar N-é-p-k-ö-z-t-á-r-s-a-s-á-g k-a-t-o-n-á-j-a. Vasalt egyenruha, fényesre bokszolt használtcipő, kimenők, kardántengelyszerelés villanyos diplomával, mert a százados a szeretőjéhez ment, és kellett a kocsi, a szolgálati ARO pedig gyakran felmondta a szolgálatot. Kisbognár megcsinálta azt is, pedig az ujját majd’ levitte a rozsdás köszörű. Öt nap eltávot kapott egy rendszerszerű mondvacsinált dicsérettel, ami pont arra volt jó, hogy hazajöjjön, megismerje Angyalomat, és teherbe is ejtse a falusi kultúrház mögötti árnyékos placcon. Angyalomat se kellett félteni azért. Mire a szolgálati ideje lejárt, apaként, edzett alkoholistaként gyalogolhatott a vasútállomástól 3 kilométert, teljes menetfelszerelésben, az első havazás utáni szélfútta csataksárban. Azok a züllött pestiek, azok szoktatták rá az italra, pedig áldott jó ember volt – mindenki így tartotta, mert a pestiektől féltek a faluban, mint a sáskajárástól. Mindenért lehetett őket hibáztatni. Senki nem foglalkozott azzal, hogy Lentiben a szakaszában szinte csak szabolcsiak és békésiek szolgáltak. Rossz a termés, hosszú a tél? „Biztos Pesten meleg van, az biztosss.” „Isten őrizz, hogy idejöjjenek, romlott az a nép!”

Az MK-hős csapat már csak emlék a faluban. Ki gyomorrákban ment el, volt, akit a kerti pottyantósban ért a reggeli agyvérzés, de olyan is akadt, aki a csűr keresztgerendáján lógott kép napig, mire megtalálták. Negyven év alatt megkopott a csapat. Ketten maradtak végül: Kisbognár és Turulos. Ők nézték végig, ahogy az osztálytársak elválnak, lelkük kifehéredik a cefrepárlat illafelhőjében, a karós uborkát benövi a csalán és az istenverte fullánk, a száraz kenderkóró lassan-lassan elmarad a sparhertből. Biciklijeikről előbb a festék kopott le, majd a lámpa, elpilledt a dinamó, végül a sárhányó akadt bele a kibetonozott árok karimájába, amikor egy járási meccs utáni hazai döntetlent megünneplő társaság biztatására húzóra ment a garázsban égetett szesz – neki is. Kisbognár rokkantnyugdíjjal tűnt el a munkaerőpiacról még kilencvenháromban. Később napszámot is vállalt tányér bablevesért, lucskoskáposztáért vagy mocskos tésztáért a tutijóban. Az aradi tizenhármat még ötven évvel később is vágta, egyenesen állva, kihúzva, ingét betűrve.

Meleg van, koranyári, májusi hőség. Sokat esett, mindent belengett a pollengazdag vidéki frissesség és fülledt kotupor. Kínzó pletykahiány telepedett a vidékre, újabb osztályt bukott lefelé a csapat. Az emberek még mindig korán kelnek, korán fekszenek, a Zetor hangja utal a szántásra. Turulos még most is együgyű, de már csendes, a rá jellemző húsos-kövér lendület megkopott, alig látni biciklijével a faluban. Vonalzóval egyenesített frufruja koremlékké vált, lógó, fehér harcsabajuszát lelkesen másolják a gyerekek. Tévedésből még egyszer leszázalékolták az első, harmincért vásárolt leszázalékolása után is. A kuglipályát benőtte a parlagfű.

Kisbognár felesége elment a gyerekekkel, ő is szociális otthonba került, az elfekvőbe, mint pár évvel korábban az édesanyja, akivel egyedül maradt. Egyre kevesebben látogatták; hol az időre, hol annak a hiányára fogták. Elméje megszabadult az alkoholtól, megtalálta a lápi démonokat, jellegzetesen pikáns humora alig pár hónap alatt szinte teljesen eltűnt. A második hullámban kapta el a covidot, a kór gyorsan elvitte. Napokig feküdt a kórház hullaházában, mire az ügyintézők bejöttek érte.

Az önki nem fizette ki a temetését, az egyháznak kellett szeretetszolgálati forrásokat becsatornázni, hogy a végtisztességet meg tudják neki adni. Felnőtt gyerekei nem jöttek el, a pap is zavarodottan, szinte észrevétlenül mondott búcsúztatót az urnája felett. A szertartásra egyedül Turulos ment el, de megszólalni, bár készült rá hetekig, ő sem tudott. Zsebében lapult a vidék újságjának egyik 1974. novemberi száma és a csapat kifakult fényképe.

A mindig rosszkor érkező eső gyakran fújja be porral, sárral, szeméttel a temetőt. Ilyenkor egy csendes tekintetű, májfoltos kezű, otthonkás, görnyedt alak törölgeti akkurátusan a jobb bekkre utaló földi nyomokat a többi gondozatlan sírfelirat között.