Feldolgozni a feldolgozhatatlant

Lelkesítő, hogy az elhallgatott múltbéli eseményeket boncolgató könyvek folyamatosan érkeznek, és ha nem csak a szomorú tényeket vonultatja fel művében a szerző, hanem hozzáadja a maga egyedi, delejes stílusát is, akkor előfordulhat az olvasóval, hogy metrózás közben annyira belefeledkezik, hogy továbbmegy pár megállóval a kelleténél – jelen sorok írója például így járt.
A Nobel-díjas szerző, Han Kang Nem válunk szét című kötetében a csedzsui mészárlás borzalmait dolgozza fel, azt a sötét eseménysorozatot, amely 1947 és 1954 között a Csedzsu-szigeten kirobbant felkelést követően zajlott, amikor is a dél-koreai rendőrség és a hadsereg mintegy harmincezer civilt gyilkolt meg, „mert állandóan keringett a pletyka, hogy a csedzsuiak vörösök”. Bár a hegyek közt rejtőző kommunista gerillákkal való kollaborációs vádak alaptalanok voltak, az értelmes párbeszédet az is nehezítette, hogy a szigetiek kicsit más dialektust használtak. Aztán elszabadult a pokol:
„Naplementekor két teherautónyi embert hoztak. Legalább százat. A katonák négyzetet rajzoltak a homokba a bajonettjükkel, és beleparancsolták az embereket. Mintha olyasmiket kiáltoztak volna, hogy egyenesen áll, nem ül le, nem lép ki a sorból, de a szél a tenger felé vitte a hangjukat” – majd a katonák tízesével szólították a foglyokat, akiket egyszerűen hátba lőttek, a kivégzések helyszínét pedig a dagály mosta tisztára.

Han Kang prózája talán azért olyan megrázó, mert mellőz mindenféle dübörgő, túlírt hatásvadászatot; letisztult, tárgyilagos és életszerű, ugyanakkor egyfajta személyes dimenzió is feltárja magát, ahogy a rémálmok és az emlékek egymásba csúsznak:

„A rémálmok 2012 telén kezdődtek, mikor belevetettem magam a könyvemhez szükséges dokumentumokba. Kezdetben fizikai erőszakról szóló álmok voltak. Ejtőernyős katonák elől menekültem, valamivel eltalálták a vállamat, én meg összerogytam. Már nem emlékszem a katona arcára, aki oldalba rúgott és megfordított. Csak a borzongás maradt meg, ahogy minden erejét összeszedve, két kézzel a mellkasomba döfte puskája bajonettjét.”
A regény szereplői nem pusztán kitalált karakterek, ábrázolásaik tanúvallomásokra támaszkodnak, ahogyan a múltjuk sem egy lezárt fejezet, hanem egy élő és folyamatosan munkálkodó entitás; a kötet mégis szorosan illeszkedik a klasszikus dél-koreai líra-és prózahagyományba.

A tematikailag transzgenerációs traumát felölelő, átgondolt és kiegyensúlyozott mű narrátora Kjongha, egy érzékeny, ám konok írónő, a regény központi témája pedig az emlékezés elviselhetetlensége, a feldolgozhatatlan múlt örök terhe, valamint az a kérdés, hogy mit jelent nem felejteni.

Miközben Kjongha a múltban kutakodik és démonaival harcol, próbálja összetartani a családját is – nem sok sikerrel. Merengéseit áthatja az emelkedettség, pedig mesélőnk étvágytalanul kókadozik a szöuli kánikulában, és egy címzett nélküli búcsúlevélen dolgozik. Megpróbálja csökkenteni a fájdalomcsillapító adagját is, bár nem a legjobbkor, mivel tehetetlen szemtanúként zarándokol kimondhatatlan kegyetlenségek közt.

A tikkasztó nyarat ősz, majd tél követi, egyre nőnek az éjszakák, és csökken a hőmérséklet, végül egy december végi napon üzenet érkezik főhősünk egyik régi barátnőjétől, aki láncfűrész-balesetet szenvedett, és kórházba került. A barátnő arra kéri, utazzon csedzsui otthonába, és gondoskodjon a madaráról, aki egyedül elpusztulna kalitkájában. A feladat nem könnyű, mivel a ház hegyvidéken áll, annyira, hogy a kedvezőtlen időjárás esetén a taxik sem mennek már oda. Kjongha busszal vág neki a hóviharral nehezített útnak.

Hamarosan szétmállik a valóság, és a nő egyfajta delíriumba sodródik, melynek bőr alá hatoló képei igen markánsak, erőteljesek és plasztikusak. A szünet nélkül záporozó, fojtogatóan baljós hóesés mintha elsöpörni készülne a valóság és a képzelet közti határt, de pár szép emléket is előcsalogat. Hősünk végül megérkezik, és egyedül találja magát egy isten háta mögötti házban, ahol természetesen az áram is hamarosan megszűnik, a hóvihar pedig egyre fokozódik. A klausztrófob hangulat kísértetiessé válik, a háztól nem messze zajlott a csedzsui mészárlás, ahol felégettek és kiirtottak egy falut – gyerekeket, nőket, időseket sem kímélve.

A lírai hangvétel mellett a mű szerkezete elég eklektikus, több idővonalon haladunk, miközben a valóság és a képzelet rétegei is váltakoznak. Az egyedi, már-már meditatív töltetű stíluselemek nem csak a közjátékokat – a tradicionális étkezéseket, teázásokat, a közös csendeket és közös várakozásokat – színezik, de olykor a drámai tetőpontoknál is megcsillannak, például egy fagyhalál közeli állapot leírásánál.
A ház hamarosan szürreális találkozások, viszontlátások és „feltámadások” színhelye lesz, a jelenetek közti leheletfinom átmenetek pedig csak fokozzák az összhatást, miközben a sokkoló emlékek feltartóztathatatlanul göngyölődnek elő:
„Anya először azt gondolta, hogy valaki egy kupac vörös rongyot hajított az udvarra, de aztán a nagynéném felemelte a húga véres kabátját, és egy golyó fúrta lyukat talált a hasában. Anyám elhúzta a vérrel mázolt arcába ragadt tincseket, és az állánál is talált egy lyukat. A golyó keresztülment rajta, széttörve az állkapcsát. Összekuszált haja a sebre tapadva megállíthatta a vérzést, ami most újra megindult.”

Kjongha nem családi érintettségből válik a téma megszállottjává, inkább mások rémálmait álmodja tovább. Egy minimalista motívumokat felvonultató, mértéktartó szenvedéstörténet bontakozik ki előttünk, ahogy árnyjátékszerű oknyomozás kezdődik a dokumentumokat rejtő dobozok mélyén. A múltidézésben sokat segítenek azok az interjúanyagok is, amelyeket barátnője (kinek rokonai idejében elmenekültek a mészárlás elől, csak a házuk ment tönkre) készített a túlélőkkel, valamint a rengeteg korabeli fotó és újságcikk – melyek igen rejtélyes módon kerülnek elő –, így a történelmi veszteség személyes tragédiává emelkedik az írónőben, aki lassan ráébred, hogy vannak olyan csontok, amelyeket lehetetlen eltemetni.
„A legtöbb csont alapján arra kellett következtetni, hogy a testek arccal lefelé, széttárt lábakkal hevertek a földön, de ez az egy ott, mellettük a fal felé fordult, a térdeit behajtva. Mint ahogy akkor tesszük, amikor nem tudunk aludni, betegek vagyunk vagy nyomaszt valami.”

A regény fontos üzenete, hogy a szembenézés csak a feltárás után történhet meg. A háborús bűnökkel, az oktalan népirtással és a felfoghatatlan kegyetlenséggel való szembenézés pedig mindig dermesztő és szívbe markoló folyamat, de ugyanakkor kötelesség is. Ha filmfeldolgozás készülne a regényből, mindenképpen a sötétebb tónusok irányába tolódna el a látványvilág, sok nagytotállal, a mű monumentalitását és némi távolságtartást hangsúlyozandó – mert olykor, mintha maga a szerző is csak messziről szemlélné saját döbbenetét, reakcióit és az események kiváltotta érzelmeit. A Nem válunk szét talán a 2025-ös év egyik legfontosabb regénye.

Han Kang: Nem válunk szét. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025.

A Koreai Kulturális Központ a kötet magyarországi bemutatójának társszervezője volt. Ingyenesen használható könyvtárukban koreaiul, magyarul és angolul is hozzáférhető a könyv.