Elhagyott Éden

Íj a világ,
pillanat a húr,
magam a vessző.
Ki célra tart, az a Világteremtő.
(Zöldy Pál: Táltosének – részlet)

A költői révületről, mely a kezdet

Révületről beszélek, mert Zöldy Pál versei bár világba szövöttek – onnan indulnak, oda érkeznek –, mégis ama szellemi terek, melyeket sejtelmesen bejárnak, nem evilági jelentéseket, sugallatokat hoznak. A kötetben négy képverset is találunk, melyek mindegyike a borról, a borivásról és ezek szertartásos, elmélyült jelentéseiről szólnak. A bor: kezdet ahhoz, hogy a lélekkel – hatása alatt – bármi történjen. A bor tabula rasát hoz létre. „A / magány hűvös levegőjétől / fénylő homlokod: letörölt / írótábla”. Az üres tábla, mint jelkép, arra utal, hogy a lélek visszahúzódik a világból a világ-előtti homálylásba. Ez analóg a teremtés előtti állapottal. A teremtést közvetlenül megelőző létállapot lényegi eleme Zöldy Pál Civilben (zsebre gyűrt glóriával) című kötetének (Cédrus Művészeti Alapítvány 2024), erre többször visszatérek még. A bor az újrakezdés elindítója, a bor sziklából fakad, mint Mózes pálcája révén a víz, a bor sorsforraló, mint egy jelképes üst, melyben a sorsvonalak megolvadnak és átalakíthatóvá válnak – mindegyik borjelentésnek kapcsolata van a teremtéssel, mely nemlétből létbe való átmenetet jelent: képlékeny, alakuló lélekállapot. A bor a történelmi idők súlyát is hordozni képes, talán mert igen régóta élünk vele: „évszázadok könyökölnek” az asztalon, melyen áll.

A lírai én – és így az olvasó is –, míg a vers kibomlik, míg a versben elmélyed, egyesül a titokkal, mely nem megosztható. Ez az ellentmondás: az elbeszélhetőség lehetetlensége, ámde mégis akarása szintén fontos motívuma a költőnek. Arról, ami a legfontosabb, hírt hoz, bár jelzi, hogy e hír – a túli érintése – természetének lényegéhez tartozik, hogy titokba burkolt. Csak ha a titokérzet megmarad a befogadóban, akkor van esélye arra, hogy egyesüljön a titok kapuja mögött várakozóval (bármi legyen is az).

Valami az alaktalanból teremteni sarkall

A költői révülés a teremtés kezdete felé visz: ahol a ’még éppen nem’ átlendül a ’már éppen igen’-be. Az értelem számára elgondolhatatlan és elképzelhetetlen a ’teremtés előtti idő’, a létezés hiánya, hiszen mindenkor a tapasztalás szilárd és megszokott világa vesz körül minket. Ugyanakkor, ha azt érezzük, mintha e mögött a megszokott szilárdság mögött lesben álló erők lapulnának, melyek létrehozzák, fenntartják, formálják őt, akkor ősi vallásos képzetekhez és érzésekhez jutunk, mintegy archaizálódunk, és egy képlékenyebb, gomolygóbb létérzékeléshez érkezünk. Ebben az archaikus, révült állapotban születnek Zöldy Pál sejtelmes, jelképes, misztikusságra hajló versei és miniatúrái. A versek képi-gondolati szövetét szakadozottnak, kihagyásosnak érzékelem, a benne rejlő értelmet ellentmondásosnak, az ellentmondásokat viszont oly réseknek, melyeken valami homályosan gomolygó, világon túli hangulat árad felénk.

A szó, a vers a kezdetet közvetlenül megelőző, vemhes állapotot célozza. Ez az állapot nyugtalan, bizonytalan, némi szorongással fűszerezett, sötéten fénylő. Egyszerre akarja átszínezni, újrateremteni és elveszejteni vagy némaságba fojtani az én-t. Ebben a gomolygó lét-és-nemlét-egyszerre lélekállapotban válik termékennyé az alkotó: miközben megteremtődnek a szövegek, mintegy a teremtés előttiség tojáshéja a fenekükön marad: emlékeznek és visszautalnak arra az állapotra, amikor még nem voltak, de már készülődtek életbe lépni. A költői szó létbe érkezése kitűntetett pillanat: tökéletlen, de szent. A teremtés előtti-közeli állapotnak (áldott káosznak is nevezhetném) kifejezője a tenger, a homok, a csend, a mozdulatlan áramlás, az iránytalan ringás. „Csak ring, ring, ring a világ / se fönt, se lent / csak föl, csak le / gyöngyöző tánc” (Mert nincs idő). Ebben az idézetben a ringás vált hangsúlyossá. Ez utalhat egy csónakra a tengeren, a magzatállapotra, utalhat a bölcsőre is. Ha a tengerre, akkor az életet méhében hordozó őstenger juthat eszünkbe. Az anyaméhben vagy bölcsőben ringó magzat vagy gyermek is olyan állapotra utal, mely még nagyon közel van a teremtődéshez. A ringás esetében talán a legfontosabb jelentéstartalom az iránytalanság, a sehova sem tartás. Később majd látni fogjuk, hogy a valahova való elindulás, a céltételezés lesz az emberi minőség Kertből kiszakadt, lényegi lélek-állapota. „És a nyílt tengeren most egyszerre / azt veszed észre, hogy sehol egy sziget” (Mondd). A versek emlékeznek a teremtés előttre, amikor még nem voltak ők sem, mint szavak, és azok a dolgok sem, amiket a szavak megneveznek. És ez az előttesség a létben, ez az iránytalan ködgomolygás: ható erő. Dilemma elé állít: visszahív a teremtés előtt-be, miközben azt érezteti, hogy ezt teremtéssel ellensúlyozhatod. Az én talajvesztése, irányvesztése, mely szorongó hangulat, egyben lehetőség az iránykijelölésre és az átalakulásra is.

A (szent) történés – a káoszból, alaktalanból való időt álló alakformálás –, és ebből következően a (szent) megszólalás paradoxona, hogy „a kimondhatatlant / csak kimondhatatlan érintheti. / De a te dolgod nem is az, / hogy róla – beszélj. (…) Hallgass, várj, / hogy készen találjon, / s megszólal.” (Ami elmondható). A lényeg csak ellentétekben fejezhető ki: az alkotó én aktívan passzív állapotba kell, hogy kerüljön. Ami a versekben megfogalmazódik, azt a teremtő hatalom ölébe kuporodó én mormolja vagy inkább álmodja, hiszen végső soron nem ő beszél. Aki beszél, kimondhatatlan, amit elmond, kimondhatatlan, a révült állapotba jutott költő ennek ellenére, ezt tudva: szóvá tesz. Beszéde nem csak az, amit pozitívan elmond, hanem az is, amit a szavak közötti csendek kirajzolnak: a negatív oldal. Egyszerre foghatóvá tenni a lét színét és fonákját abszurd vállalkozás, itt mégis ez kísértetik. S ha valóban megtörténik, akkor valamiféle ősi szentség nyilatkozik meg a lélekben.

A költői énszerkezeti kettősség

A költői én kettős szerkezetét már rögtön a kötet címében tetten érhetjük: „civil” és nem civil. A civil-ség azt jelenti, hogy az én-nek van egy világi, ismert szerepe. Ám ez a szerep egy átöltözött, konszolidált jelmez csupán, nem is annyira lényegi, mint a másik. A másik, a lényegi a versekben meghatározatlan (eltitkolt?) marad, a miniatúrák viszont pontosabban lefestik. Itt valamifajta szent állapotot jelent, ’rejtetten és némileg profán módon glóriás’-t, hisz micsoda dolog ’zsebre gyűrni a glóriát’?! A civil én-rész alkalmazkodik a világhoz, a (rejtetten) glóriás én-rész isteni sugallatot hímez a világba. A képet, mely szerint a glóriát zsebre gyűrte a lírai én, úgy értelmezem, hogy vállalja az elhívatottságot, a különlegességet, nem dobja el, bár nem is hirdeti magáról: ez egy csendes, szerény de tudatos vállalás csak a költő világába beavatottak számára fenntartva, illetéktelenek elől elrejtve.

E sajátos kettős szerkezet az én-t „átutazó”-vá teszi: eredete az ég, iránya a föld. Kettősségéből adódóan nem magától értetődő számára sem a földön tájékozódni, sem az égbe visszatérni: „nem vagyok itthon a földön / talán odatalálok / talán vissza / föl” (Átutazóban). A „talán” szó jelzi a bizonytalanságot, én azonban úgy látom, ebben a költészetben hangsúlyosabb az én-nek az a gondja, hogy itt ebben a világban nem evilágiságát mégis megélje. Másként fogalmazva: a glóriát mégiscsak szeretné elhelyezni a világban, ha éppen a zsebében, akkor ott. Erre a kérdésre még visszatérek.

Az én-szerkezeti kettősség a fájdalom lehetőségét is hordozza. Nem az fáj elsősorban, hogy elveszett örökre az éden, az egység, és az embervilág meglehetősen szakadozott állapotba jutott (bár ez is), hanem az okoz fájdalmat, hogy a lírai én megpróbálja szórtságából eggyé alkotni mégis az elveszettet, és ez sebződés nélkül, nem megy: „Alkonyodik / a tükör vakuló szilánkjait / markolva / vér serked tenyerünkből” (Még). Érdemes elidőzni ennél a gazdag költői képnél! Az alkony az elmúlásra utal, e természeti jelenség megágyaz a lelki történés hangulatának. A tükör szilánkokra tört valamikor. A tükröt érthetem így: az a szem, melyen keresztül a világot az ember látja. Tükör által homályosan – mondja Pál apostol, és Zöldy Pál ezt még fokozza: a tükör szilánkosra tört, és itt sem áll meg: vakul. Összeszedni a vakuló szilánkokat, eggyé illeszteni, ez lenne a gyógyító-gyógyuló folyamat, ezáltal létrejönne az egész-ség, az egészben látás lehetősége, bár még így is csak tükör által. Micsoda sziszifuszi munka, és a sebződés garantált! A fájdalom beköszöntének egy másik oka az, hogy az ember nem illeszkedik a teremtésbe. Megtörnek rajta a lét szabályos, egyöntetű, hatalmas hullámai, szabálytalanságok, furcsaságok keletkeznek. A lét sérül. „Belénk ütközve / följajdul / az Isten” (Isten partja). Ha az Isten is feljajdul, nemcsak a lét, akkor az ő jajongását morális kétségnek is tekinthetjük. Hiszen az Isten a léthez képest intelligens létezőnek tekinti a hagyomány, ő látja az embert bűnös kérkedéseiben, nagyzási hóbortjaiban, megütköztető viselkedéseiben. És ez részben legalábbis a Teremtő és egyben Atya felelőssége is, nemcsak az emberé. Paradoxnak tűnik, de az ember számára épp bűne az, ami tudatosíthatja a végtelen létet és az isteni intelligenciát, mert épp a bűn az, amin megtörik és ezáltal érezhetővé válik a végtelen lét és Isten. Ha nem volna bűn, az ember belesimulna a léthullámzásba, észrevétlenül és feltűnés nélkül. „Csak jajgatás mérheti / a mérhetetlent / fájdalom turzásai a parton” (Mert nincs idő).

Miért ír a költő? Ebben a létszerkezeti kettősségben – civil és glóriás – az írás, a mondás igényét leginkább talán a fájdalom motiválja. A civil életet élő én-rész és a glóriás én-rész súrlódása: akár mint a léthullámokban okozott törés fájdalma, akár az emberi szakadozottság egész-szé gyógyításának igénye és az ebből adódó sebződés. A költői szó, ha lélekgyógyító, ha lélekvarázsló, és ha e gyógyítást-gyógyulást a teremtést megelőző állapotban való megmerülés és visszatérés táltos-révületes élményéből sejti kibomlani, akkor valamennyire varázsigévé válik. A szó a versvilágon belül nyit és zár: „Míg írsz, / egy résnyire még mindig / nyitva mögötted az ajtó. / Amiért indultál / a szavak körén is túl / beljebb van. / De nyitva van mögötted az ajtó / s nem vagy magad / míg írsz. / Csukd be az ajtót.” A versírás a glóriás én-részhez tartozik, és úgy tűnik, az alkotás idejére teljesen ki kell zárnia a civil én-részt.

A civil én-rész kizárása a világ kizárását is jelenti. Ennek a világkizárásnak a felfokozott képe a világpusztulás, mint lehetőség. Erre a kérdésre még visszatérek, itt csak azt jegyezném meg, hogy csak a világégés lezajlása után születhet meg az igazi én, mely már nem hordozza a létszerkezeti kettősséget: „Csak kiszáradt fa / parazsán / lehetek / én.” (Na, de hová lettek az evezők?!). E gondolat – az én-szerkezeti kettősség vágyott megszűnése – egy másik megfogalmazását az én apoteózisának nevezhetnénk: „Majd ha a Mester / keze egy fúgába / engem is belesző / levegőt lehelve belém / boldogan fog nyelvem / zengeni az áradattal / harmóniában együtt / de saját hangot adva / mely szárnyal magában is / egyedül / s többé nem fogok / száradni a sípok sorában / hangtalan, kitöltetlenül.” (Hangtalan). Az apoteózis fogalmát némileg tágan, az Istennel való eggyé válás misztikus eseményeként értem. A hasonlat, melynek keretében ez a szakrális esemény lezajlik, egy templomi orgonán megszólaló fúga. Az orgonát Isten szólaltatja meg, s az én magát szerényen egy sípnak tekinti a sípok társaságában. A lényeg ebben az eseményben az, hogy létrejön az eddig hiányolt harmónia, mely harmóniának a származása a teremtő szándékban van. A harmónia összefügg az egység-érzettel, ami itt azt jelenti, hogy a sípok, mint emberek működése összehangolt, nem individualisztikusan-szabadon egymással súrlódó. A zene a művészetek közül talán a legalkalmasabb abból a szempontból, hogy kifejezzen valamiféle individualitás alatti közös zengést, hullámzást, ringást. Ezáltal megidézve a közvetlen teremtés előtti-utáni hangulatot. Ezen apoteózis egy extatikusan vágyteljesült rövid időtartam költői rögzítése: ez az, ami az élt valóságban elveszett, és pillanatnyilag csak efféle röpke, művészileg hangolt időtartamokra élhető át újra és újra.

A világban meglátott, megélt abszurd jelenségek – ellentmondások, ellentétek – felhajtó erejénél fogva egy másik síkon, egy szent téridőben történik valami a lélekkel. Úgy vélem, e költészet szándéka, hogy a mindig különös-szimbolikus verstörténések a megfoghatatlan, titokba burkolózó de sejtelemszerűen felhevíthető emberi, képlékeny-teremető lényegre utaljanak, oda vonzzanak, a költői szavak vegyék fel a tökéletlen, gyenge, esendő mégis elnyomhatatlanul emlékező, vágyódó-akaró lélek formáját, mutassanak túl is rajta.

Az ember világban való lényegi hiánya

Az ég, az éden, az Istennel való harmónia, az egység – ez az, ami elveszett a múltban, mégis ez az, ami a lélek termőtalajából kiirthatatlan, ott fellelhető és felhevíthető. A költői vágy és feladat az, hogy azokban a résekben, melyeket a versek ütnek a csendre, fénylésként, bájoló hangulatként feltűnjön valami túlvilági: „Sorsom – rést ütni / a csendre / és nem férni át rajta”. Civil siker és sikertelenség sajátos egyensúlya, dinamikája érvényesül nem egy versben, míg a sejtelemszerű glória a szavak között mindig megjelenik. Hogyan lehet rést ütni a csendre? Az abszurd erejénél fogva – mondanám Kierkegaarddal. A csend itt a teremtés előtti állapot fojtó-némító, elzárkózó hatására utal. Így a vers-rés ezt az ellenállást törné át. A résen át betekinthet a lélek a túli világba, a túli is átszűrődhet ide. Az viszont lehetetlen, hogy a lírai én átjáróként használja a réseket, melyeket saját verseivel üt. Érezzük az ellentétben a feszültséget, de mint jeleztem, épp az ilyen típusú sokszor talányos ellentétességek adják Zöldy Pál verseinek felhajtó erejét.

Az embervilág elhagyta édenét. Elhagyta az Isten általi gondoskodás és felügyelet állapotát, mely egyet jelentett a Vele és általában a léttel való egységérzettel. Jóllehet az ember hagyta el Istenét, mégis világa vált Isten nélkülivé és ekként elhagyatottá: „a Világ / elhagyottan izzik / míg majd lángot vetve / darabokra szakad” (Hiába). Felrémlik az istenítélet, az apokaliptika lehetősége: „akkor / megnémultak a fények / szűkölve törtek elő / zugaikból az árnyak / majd / egyszerre mind a négy sarkán / gyulladt ki a világ” (A szemtanú látomása). Az utolsó idők lényegi vonásai a következők: a jó elnémul, minden elsötétül, az árnyak, melyeket eddig elzárt, titkolt zugok rejtettek, ellenőrizhetetlenül szabados, sőt, gátlástalan életet kezdenek élni. Az embervilág minden oldalról égni kezd. A végítélet egy másik képe a templomok összeomlását vizionálja: „Csak / nehogy / a végén még énrám / dőljenek a templomok! (…) én a vihar maga, az vagyok. Isten / télikabátja, melyet hazatérve a sarokba / dob.” E révült látomás szerint egy mindent átformáló – először romboló, ám mivel eredete Isten, később feltehetően teremtő – átalakulás készül. Hogy épp a templomok omlását látjuk, ez a szentség őrhelyeinek pusztulását jelenti. Ha ezek az őrhelyek elpusztulnak, esélye sem lesz az embereknek arra, hogy az elhagyott Édent, a Kertet magukban felidézzék, így az egyensúly lehetősége egység-érzet és szakadozottság-érzet között végleg elvész. A mindent romba döntő vihar középpontjában érzi magát a költői én. Isten, a vihar gerjesztője, helyezte oda. Ám úgy tűnik, e látomás nem a szorongás fokozása, hanem a játékosság felé mozdul el. A lírai én fennkölt, de ijesztő szerepe egy szempillantás alatt véget ér: hiszen ő csak egy eszköz Isten kezében, egy kabát, amit, ha az Úrnak nincs szüksége rá többé, sarokba hajít… A Ninive című versben Jónással azonosul a költő, ám itt sem jutunk el az ítéletig, a prófétai várakozó pozíció kerül fókuszba, mely a lírai én és Isten viszonyáról szól: a megbízatás megvan, a tényleges küldés viszont egyre késik, amikor végre megérkezik, már belefáradt és bele is rémült a feladatba a lírai én. „És most, amikor / belefáradtam, már nincs / mit mondanom, most / küldöd ide ezt a / rémisztő Cetet?” Isten abszolút hatalom, azt tesz, amit jónak lát, és akkor, amikor jónak látja. A költői én teljes mértékben kiszolgáltatott ennek az akaratnak. Híve lenne, követné a parancsait, mindazonáltal, úgy tűnik, túl sok tiszteletet, elismerést, egyáltalán foglalkozást nem kap a Megbízótól. Ezt a kvázi-prófétai helyzetet némi keserűséggel, riadalommal és némi játékos öniróniával veszi tudomásul a költői én.

Az emberi világ elhagyatott. Az elhagyatottság: szakrális hiány. A szakralitás valamifajta egység-érzet és jelenlét volna. Olyan én-állapot, mely nem érzi magát hiányállapotban, ebből következően nincs benne törekvés valami felé, nem akar másmilyen lenni, amint amilyen. „Együtt ültünk (…) /a mozdulatlan áramlásban /fölgyöngyözött bennünk a csend / s megpihent arcunkon / mi voltunk a part / mélység és magasság / még nem hittünk / nem reméltünk / nem szerettünk / mert jelen voltunk.” (Még). A lírai én, felismervén e hiány-állapotot, verseivel – glória-tudattal a zsebében – mintha orvosolni vágyná, ám e törekvése, úgy tűnik, sikertelen marad a civil világban, és felrémlik a világ végpusztulása… Mindazáltal mint versbe írt szándék, úgy vélem, mindenek dacára mégiscsak megtörténik a jóvá tétel. Ezért válhatnak a versek a szakralitás – a teremtődő egész-ség – szellemi-lelki forrásaivá.

A miniatúrák sorshelyzetek példázatai

Zöldy Pál Civilben (zsebre gyűrt glóriával) című kötete verseket és miniatúrákat tartalmaz. Eddig verseiről beszéltem. A miniatúrák nagyon rövid elbeszélések, melyek a főhősök lényegi sorshelyzeteinek példázatai. E sorshelyzetek mindig feloldhatatlan ellentéteket, feszültségeket hordoznak. E döntően lelki drámákat érzékelteti a rövid kifejtés során a szerző, ez válik átélhetővé és elgondolhatóvá a befogadó számára. Két miniatúrát veszek az elemző-értelmező figyelem fókuszába.

Az első – címe És az ember – főszereplője Ádám, aki nemcsak egy bibliai (mitikus) történet főszereplője, hanem minden ember, sőt, az emberi civilizáció sorsának lényegi kifejezője: „amennyire ő jelen volt az Éden kertjében, annyira bennünk is jelen van”. A darab és az ádámi léthelyzet kulcsszavai meglátásom szerint a következők: Éden (Kert), Saját Akarat, „nem olyan” tehát „olyanná lenni”, két Kapu között, Idő, Kényszerű Következmény, Halál (nemcsak egyéni értelemben), Út, Szeretet, mint Emlékeztető, mint Forrás, a Túllépés képessége, Kétség, Megismerés (Tudás Fája), Logika, Intuíció, Visszahódítás. Hogyan függnek össze ezek a fogalmak létszerkezeti szempontból értelmezve?

Értelmezésem egyik fő fogalma az emberi lét-szerkezeti vagy én-szerkezeti kettősség. E kettősség nem eredendő ebben a világképben. Az eredendő lét-állapot: az egység. Az egység saját akaratból történő elhagyása – „a maga akaratából indult” – hozza létre a kettősséget. A kettősség lényege az, hogy az egység egyrészt a valóságban nem létezik, helyette töredezettség van, másrészt viszont az egység, mint vágy, mint irány, mely felé haladni szeretne az én és általában az emberi faj, nagyon is létezik a tudat mélyén kiirthatatlanul.

Mi az oka annak, hogy az ember elhagyta a Kertet, az Édent, az egységet? Egy tudati elem megjelenése tette egyáltalán lehetővé. E tudati elem egy felismerés: „nem olyan” vagyok, mint… E felismerésből következett az akarat megszületése: „olyan akart lenni”, mint… A miniatúra hátterét képező bibliai, úgynevezett „bűnbeesés”-történet – figyelem, a miniatúrában a bűn fogalma nem játszik szerepet! – szerint az Úr mond ki hasonlót a végzetes tett után: „Íme, az ember olyanná lett, mint miközülünk egy”. Zöldy Pál némileg átárnyalja az eredeti történetet: a nem-hasonlóság felismerését nem következménynek, hanem indító felismerésnek tekinti. Nála a ’nem olyan, de olyan akar lenni’ meghasadt (kettős) én-állapot nem az emberhez képest külső, isteni megállapítás, hanem ismeretlen eredetű belső kialakulás.

A ’nem vagyok olyan (mint az istenek vagy angyalok), ebből következően olyan akarok lenni’ – úgy tűnik – kiirthatatlan kettősség-tudattá vált az emberben, miután megszületett benne. Egyéni életútját és civilizációjának történelmi sorsát egyaránt ezen egységtudat és valóságos egységhiány feszültsége határozza meg. E tudat visszavonhatatlanságát „kényszerű következmény”-nek tartja e miniatúra, melyet a Kert kapujában lángpallossal álló kerubok mitikus képe illusztrál. Az ember két kapu közé szorult, ez a sorsa: az Egységbe nem térhet vissza, a Halál kapuja felé viszont közelít. Hogy a halál mit jelent, nem tudható: „A halál máig is úgy áll előttünk, mint egy örökké nyitott, de sötét kaputorok – aztán, hogy ez a sötét, amit mi annak látunk, az valóság-e vagy csak a titkok függönye, majd kiderül.”

A mitikus Ádám, a lényegi ember, a Tudás Fájáról evett e miniatúra szerint is, ám ez nem a jó és rossz tudásának fája volt, mint az eredeti bibliai történetben, hanem a megismerés fája. A ’megismerés vágya’ az a kulcsfogalom, mely az embert az útján tovább és tovább lendíti. A cél pedig az eredeti egység-állapot visszahódítása „lépésről lépésre, keservesen”. E gondolatmenetből logikusan az következik – bár nincs kimondva –, hogy a vágyott cél-állapot abban különbözik az elhagyott eredeti állapottól, hogy tudatos. A részletekbe menő tudatosságnak pedig az lenne a hozadéka, hogy stabilizálná a jót. A megismerés motorja a lélekben őrzött Éden: „Ami mégis segít továbblépni, az a szívünkben őrzött szilánk – melynek léte ugyan kétség, de lényege az egykori egység bizonyítéka.” A megismerés módszere a logika. A logika pilléreit azonban az intuíció adja. Az intuíció pedig valami kapott, valami adatott. A lélekben rejtélyesen őrzött, hajdani egység misztikus üzenete. Az intuíció jelenségéről a következőt olvassuk. „A bennünk levő forrás tükrén átfutó felhő vagy borzongás, jel vagy legbensőnk óvatlan kitörése – az a legbensőnk, ami még akkor az egészből hasadt le, s amire már annyi mindenféle üledék rakódott.”

Az ember egyéni és civilizációs sorskényszere egyaránt az úton levés a hajdan elveszett, de lélekben rejtélyesen őrzött Egység megismerése felé. Az út nem valami adott, hanem a megismerés folyamatai által kiküszködött. Ám e miniatúra végkicsengése szerint nincs biztosíték arra, hogy ez valóban út, hogy valóban vezet valamilyen cél felé… „Út nincs, csak mögöttünk, / ha ugyan út.”

Az És az ember című miniatúra Zöldy Pál költő-írói világképének emberre vonatkozó képzeteit összegezte, a Kötés című miniatúrában, értelmezésem szerint, arra kapunk példázatot, hogy személyes, művészi én-szerkezeti kettősségét miként értelmezi és éli meg.

Ezen miniatúrában ábrázolt lírai én otthona a puszta, kedvenc időtöltése a lovaglás, kötődéseinek meghatározója a család és a törzsi közösség. Megéli a teljességet – „kerek volt a világ” –, mégis elhagyja otthonát, és a városba megy. Arra a kérdésre, „mi vonzott oly erővel a városba?”, nem tud válaszolni. A későbbiekben mégis érkezik két válasz: a ’különbnek lenni’ érzete és e különb-ség bizonyításának vágya. Nincs válasz, de mégis van; van válasz, de még sincs – ez a gondolati feszültség Zöldy Pál művészi hatásának – képlékeny-termékeny bizonytalanság – egyik eleme. A lírai én pontosan tudja, hogy különb, mint a városi ember. Eleinte azt szeretné, ha a városi tömegek csodálnák benne ezt a pusztai többet, ami egy más-lét többlete – „Közönyös arccal vágtattam el csodálóim előtt: hiába, mi, a puszta fiai mégiscsak különbek vagyunk” –, a tömören ábrázolt sorsút szerint az elbeszélés végén már azt szeretné, ha a város eszközeivel, a város szakértői (elitje) számára is bizonyítani tudná különb-voltát.

A miniatúra sorstörténésének drámai feszültsége akkor keletkezik, amikor a lovardában a szakértők leszólják a főhőst, és arra szólítják fel, hogy a város eszközeivel – nyereg, szerszám – bizonyítsa tudományát. Ekkor kiderül, hogy a kétféle kultúra – pusztai illetve városi – összeegyeztethetetlen. Ami a pusztai létben természetes és működőképes, azt a város nem fogadja el, a pusztai ember viszont a város eszközeit nem tudja használni, nem szokott hozzá, nem tanulta meg. Egy messze vezető hasonlóság és különbség figyelhető meg abban, ahogy egymást látja a két kultúra: mindketten különbnek tartják magukat és világukat a másikénál, ez a hasonlóság, de míg a puszta embere azt szeretné érezni és éreztetni, hogy ő különb, tehát magasabb szinten van, addig a város embere azt szeretné érezni és éreztetni, hogy a másik nála alacsonyabb rendű. A pusztai ember csodálatot szeretne kelteni a városiakban, és ennek felemelő hatását szeretné érezni, a városi ember meg akarja szégyeníteni, ki akarja nevetni a pusztait, a leértékelő hatás – a másik megsemmisülésének látványa – élményére vágyik.

Ebben az érzelmi feszültségben, mely a főhős számára megszégyenítést és megszégyenülést hozott, megszületik a tragikus, sőt, abszurd szándék: „bizonyítsam, amit biztosan tudok. S ami rajtam kívül senkinek se fontos”. Mit akar bizonyítani? Azt, hogy képes a városban, a város törvényei és módszerei szerint is megmutatni, hogy ő a különb, hisz képes megtanulni a lószerszámok elkészítését, azaz képes megnyerni a versenyt a város elvárásait teljesítve is. Ezen abszurd, csak önmaga számára értelmezhető, azaz én-jét önmagába záró szándék végrehajtása ahhoz vezet, hogy a főhős elidegenedik eredetétől, a pusztai világtól. Eredeti identitását elveszíti – „már emlékeim is cserben hagynak”. Ráadásul pontosan tudja, mit tesz, hogy számára a város világa feloldhatatlanul idegen marad, hogy közelgő döntése átokterhelt – az abszolút értékelő szempont által is negatív előjelű – terv kezdete. Mégis végre fogja hajtani: „Semmi közöm nyergekhez, zablákhoz, de tudom, mégis eljön az átkozott nap, amelyen saját műhelyem megnyitom.”

Zárszók (vagy nyitó szók?) a szerzőtől

AMINT
bezárod:
kívül maradtál.
Ha belül vagy:
kinyithatod.

NYOMOLVASÓ
Lábnyom vagyok
az idő homokján.
Isten ujja nyoma rajtam
minden találkozás.

ÉBREDÉS
A világ köröttem: gyűrött lepedő.
Nyugtalan álmomról beszél.
Vagy nyugtalanná teszi álmomat?

*

Zöldy Pál: Civilben (zsebre gyűrt glóriával). Cédrus Művészeti Alapítvány 2024.