Harminc év szabadkultúra a Csíki-havasokban

Mit lehet kapni 30 lejért a boltban? Mennyi idő alatt teszünk meg 30 kilométert a Csíki-hegyekben? Hány ember bír el 30 liter borvizet? Elfér-e 30 medve egy erdőben? Ha a Minimum Party összművészeti alkotótábor idén ünnepli harmincadik jubileumát, hányszor került eddig megrendezésre?

De fordítsuk komolyabbra a szót, hiszen a nyilvánvalóan idén harmincadszor megvalósuló tábor témája és hívószava az évfordulóhoz illően idén a Komolyság! volt. Harmincadszor töltötték meg a Kászonaltíz fölötti Tiszástő rétjét, két patakját és őserdejét afféle tájidegen, bolondos művészemberek. Akik persze fokozatosan egyre jobban beleolvadtak a tájba július 29. és augusztus 9. között.

Sátrunkba bogarak másztak, talpunkra és körmünk alá sár tapadt, szempilláinkat sós izzadtság nehezítette el, hajunkba folyondárt és útilaput tűztünk, s a két patak vizében mosdottunk, mikor orrlyukainkba már dugóként települt az örökkön égő tábortűz füstszaga és pernyéje. Fogunk között megannyi növényi gezemice és rovartetem sercegett, pórusainkba beette magát az erdő. Mikor nem a magas – vagy merőben gyakorlati – művészetről és kultúráról beszélgettünk, akkor arról folyt a szó, hogy mikor lehet beindítani az áramot termelő generátorokat, vagy mi lesz vacsorára, vagy van-e épp elég fűrészpor a „vécélehúzásra” a budiban. Térerő és internet természetesen – és Istennek hála – továbbra sem voltak a Csíki-hegyek ősi dzsungelében. Ha olykor valamelyikünk telefonja váratlanul megcsörrent, az csodaszámba ment. Ahogy egyébként csodaszámba ment az egész tábor, mint mindig. Van vized? Van benzined? Van egy kis kávéd? Volna egy palackod a tábori gázfőzőhöz? Volna egy marék dohányod vagy egy bögre borod, amíg lemegyek a faluba, hogy visszaadjam? Mondasz ma mesét a tűznél? Lehozod a sátorból a gitárt? Adjak motorolajat? Ki megy el a borvízforráshoz? Mennyi földet pakoljunk az utánfutóba? Lesz-e eső? Beférek a kocsidba? El tudod-e vinni a sátramat Csíkszeredába? Emlékszel-e, mikor feküdtem le tegnap? És hogy mikor komolyodott el Kierkegaard? És a bögrémet láttad-e?

A legnagyobb és legvégsőbb kérdések itt egy dimenzióba kerülnek olyan – legalábbis az úgynevezett civilizált világban – triviálisnak tekintett problémákkal, mint a vécépapír, vagy a mosogatóvíz. Figyelem! A nagy kék hordó csapjánál tilos mosakodni és fogat mosni! Aki mégis derék szakácsnéink és áldozatosan szorgoskodó mosogatóműhelyünk vizét használja önös célokra, az jutalomból két újabb vödör vizet hoz a patakról! Aki pedig a szerszámokat nem teszi vissza a kamrában a helyükre, annak a fülét meg fogja rágni a kamra őre: a vad hargitai pele! És aki a patakba pisil, míg abban lennebb mások fürdenek, annak a csemerkedő vízitündér fogja megrángatni a bögyörőjét!

Vágunk egy jó vándorbotot, s elindulunk témát cserkelni a rengetegben. A Minimum Partyn nem létezik ex cathedra tekintélyelv. Itt az az igazi műhelyvezető, aki legelöl töri az utat az erdőben. Itt az az ember, aki átsegíti társait a csúszós köveken vagy a csalánoson, miközben a teremtett világnak való kitettség szakrális rítusainak eszmetörténetéről elmélkednek közösen fennhangon.

Különös katakolásra figyelünk föl a fák közt: a Miquèu Montanaro vezette zeneműhely hangicsál botokkal és kövekkel. Kontaktusba lépünk velük, mint mikor két időn kívüli embertörzs találkozik, s próbál beszélgetni egymással a rendelkezésükre álló eszközökkel. Dúdolunk, dörmögünk, fenyőággal mészkövet dörzsölünk, szavak nélkül kommunikálunk. Csak az van birtokunkban, ami az erdőben a kezünk ügyébe kerül, no meg velünk született ritmus- és arányérzékünk. E kincseivel mindenki jól sáfárkodik. Úgy alkalmazkodunk egymáshoz, hogy senkinek ne essen baja. Egymásra vagyunk utalva – a művészetben is.

A rengetegből kiérve nagyobb távlatot keresünk: Benedek Elemér képzőművészeti műhelye épp tovább építi az erkélyt a tábortűz mellett magasodó vénséges nyárfa törzsére. Az építmény önmagát tartja meg: a teremtett világ eleven anyagába nem ütnek szöget, nem fúrnak csavart. A láncfűrésszel, miszerint druzsbával gondosan méretre vágott gerendák és lécek lepottyanó maradékai mindjárt táplálhatják is a tábortűzön melegedő mosogatóvizet: a körforgás itt ösztönös és magától értetődő. Az erkély tetejére kötéllel rántják föl a földdel teli vedreket a lelkes önkéntesek. Teremtett és épített világ összhangja. Így dolgozhatott Isten is, „az első művész, kinek hetyke bajusza motorosfűrész”.

Ezt az összhangot nemcsak mi csodáljuk szabad szemünkkel, hanem Balla Zoltán kamerái is. A filmesműhely vezetője alázattal terelgeti műhelyének résztvevőit az Erdélyországban gyakori szépségek és abszurditások látásában, elvégre idei táborunk nemcsak a Komolyság, hanem annak ellentétének jegyében is fogant. Zoltán szabad gondolkodásával, ízes székely beszédével, fanyar humorával, bármikor bármelyik zsebéből előkapott vicces sztorijaival komoly inspirációs mezejét adja a tábor egészének. Tudása nem nyomaszt, sokkal inkább ihletet ad a fiatalabb és az idősebb résztvevőknek egyaránt.

Közben a legkülönbözőbb fényképezőgépek csattognak és exponálnak: zümmög a teleobjektív, nyünnyög a Polaroid, locsog a hívó és a fixatív a Pettendi Szabó Péter vezette fotóműhelyben. Péter olykor egy-egy életnagyságú delfinnel járja körül társaival a tábort, hisz egyik fő témája a nevető delfin. A delfin-motívum aztán szinte mindegyik műhelyben fölbukkan: szó esik például a delfin és a cápa nászából fogant cáfinról, avagy delpáról, aki/ami nevetve harap, avagy harapva nevet. Egyre komolyabban vesszük a nevetést, s egyre nevetősebbre az elkomolyodást, miközben munkásságát élvezzük, s befogadjuk.

Kocsis Andrea és Lukács Ádám táncműhelye át- és átmozog bármin, fán, bokron, emberen és időn, komolyságon és komolytalanságon: a többi műhellyel együttműködve szinte mindenbe belefolyik. Mozog, hajladozik a sok emberi test a tűző napon s a fák árnyának hűsében, közös produkciónkban pedig nyakkendőben és pelenkában vonaglunk egy bizarr stíluskavalkádban a komolyság és a teljes komolyanvehetetlenség jegyében a bogárjárta, zöld réten. Csak évtizedes gyakorlattal rendelkező, végtelenül profi színházi emberek képesek ilyen fölszabadult játékra – miközben minden egyes ritmus, ütem és zenei jel pontosan a helyén van.

Hasonló ritmusra, illetve ritmustalanságra, vagyis a természetesen ösztönös emberi mozgásra építi Márton Ildikó vezetésével az építészműhely sajátos hintáit és pókhálóit a fák közt. A durva kötelekből font, csomózott dinamikus alkotmányok a szabadtánc mozgásának ritmusát visszhangozzák. A csomók egy-egy vers strófájaként vagy épp a strófák közti szünetekként bogozódnak a természetben való emberi jelenlét manifesztumaként. Meztelen kézzel, kérges tenyérrel tapogatjuk a csomókat, az ügyesebbek nyomban akrobatikus mutatványokkal veszik birtokukba a hintákat. A mindenkori homo ludens itt kap soha vissza nem térő lehetőséget szabadságának újraélésére!

Fakérgek, kavicsok, nemezdarabok közt matat Végh Éva kézműves műhelye. Bábok készülnek itt: nemezdelfin, nemez-napraforgó, fakutya, kőcsalád. A bábok természetesen be is mutatják tudásukat a kivágott fa tönkjén alapított kő- és fa-bábszínház premierjén. A tábor gyermeklelkű felnőttjei, magukat felnőttnek mutatni kívánó gyermekei, valamint általában bármelyik köztes korosztály, nemzedéktől függetlenül, lelnek otthonra ebben a komolyan vicces – vagy viccesen komoly – játékban. A pódium a már említett fatönk. A háttér egy jól szituált, ízléses kéregdarab. A bábjáték bizony nem játék! S mégis: ennél jobb játékot a kőkorszak óta nem talált föl az emberiség…

Pálfalusi Zsolt filozófiaműhelye mindennek feloldásaként, illetve jótékony ellenpontjaként dereng át örökérvényű gondolatiságával a reggeli tábortűz ködén, az ébresztő gondolatokhoz mellékelt kávék és teák füstjén. Bűn és bűnhődés, érzelmi játszadozás és morális felelősség, könnyűség és morál, felelőtlenség és erkölcs örök kérdései kerülnek lelkünk boncasztalára. Az ókori görögöktől a német és francia egzisztencialistákig járjuk végig az önnön létünkről s erkölcsiségünkről való tűnődés sötét erdejét egy nagyon is valós erdő ölelte tisztáson, a tűz körül. Személyiségünk torz tükörképét éppúgy hajítjuk a tisztítótűzbe ilyenkor, akár cigarettacsikkeinket a tábortűz lángjába. E beszélgetések egyként adnak esélyt a töprengésre s a megtisztulásra. Némelyik Zsolt idézte gondolat épp olyan egyidős az emberiséggel, mint az itt égnek magasodó fenyők.

Ám mielőtt lelkünk egzisztenciális és morális válságba zuhanna a fölmerült végső kérdések hatására, a Szabó Attila vezette egyszemélyes Élboy műhely a kellő időben jelentkezik a föloldó és létfenntartó humorral. Mintha a szemünk előtt válna jelenidejű valósággá a Monty Python szellemisége: minden gondot elsöprő, látásmódú abszurd és groteszk.

Jómagam immár negyedik éve vezetek íróműhelyt a Minimum Partyn, s második éve részesülök abban a kegyelemben, hogy párommal, Szép Mónikával együtt dolgozhatok szinte az összes műhellyel. Az idei témánk a kő volt. Gyakorlatilag összművészeti habarcsként funkcionáltunk, vagyis a saját főbb projektünkön kívül afféle alkalmazott szövegíróként dolgoztunk mindenkivel. Még rétori beszédet, avagy kortesbeszédet is írtunk, a fiatalok játékát segítve. Így van ez rendjén. Meseíróként és mesemondóként legfőbb műhelyezetői funkciónk a szövegi összeköttetés érvényes megtalálása a különböző művészeti ágak között. Mert ez az alkotótábor, úgy általában véve, egy nagy mese. Csillogó szemű fiatalok és újra felcsillanó szemű velünk korúak közt az összeköttetés megteremtése.

30 éves a Minimum Party. Köszönhetően Lőrincz Ildikó és Molnár István táborvezetőknek, valamint gyermekeiknek: Katának, Verának és Áginak. És persze a számos önzetlen résztvevőnek és támogatónak. Ez a tábor nem egyszerűen egy munka. Ez egy ügy. Egy csodás és tiszteletreméltó ügy. Egy emberileg és művészileg nemesebbé tevő ügy. Adja Isten, hogy egyre többen felfedezzék ennek a csodának a jelentőségét!