Eufémia

Reggel nyolc óra. Kívánod, hogy előkészítsem a zuhanyt? Az ébresztő hangja ismerős volt, és ezt nem én akartam így. Itt mindig ismerősen cseng az ébresztő. Van, akit az anyja kelt reggel, és ő készíti elő a fürdőjét, másokat egy félig elfelejtett szerelme. Engem egy búgó női hang keltett, amihez már nem tudtam arcot, vagy alakot kötni, azonban teljesen megnyugtatott. Erre jó ébredni.

A zuhany hideg volt, hiszen vigyáznunk kell a környezetünkre, így nem pocsékolhatjuk az energiát. Újrahasznosított fürdővíz, amit éppen hogy megcsapott egy langyos villanymelegítő, hogy aztán újra kihűlve zúdulhasson a fejemre. A hatását elérte, felébredtem. Felöltöztem. A ruhám egyszerre volt rikító, kirívó és dögunalmas. Eufémia egyik csodája, hogy ott minden annyira egyedi, még ha a szivárvány összes színét magadra fested, akkor is szürkének tűnsz.

– Mi a mai program? – kérdeztem az ébresztőmet, aki egyúttal az asszisztensem is volt sok egyéb mellett. Ő volt a gondozóm, az ápolóm, a főnököm, a titkárnőm, sőt, hála a robottestnek, amit éjjelenként öltött a szeretőm is. Tökéletes volt, ahogyan itt minden. Hiszen ebben a világban minden az én érdekeimet szolgálja.

– Reggeli után meditációs gyakorlatot tartasz, majd megismerkedsz a történelem szomorú és ennélfogva elkerülendő fejezeteivel. Délután dolgozol, este pedig szeretkezünk, majd elaltatlak. Kívánod most bevenni az antidepresszánsaidat, vagy reggeli után adhatom őket?

– Most, kérlek.

Három kék tablettát vettem be. Az egyik megnyugtat, a másik felpörget, a harmadik feledtet. Így indul jól a nap. Reggelire tofut és wakamét kaptam. Ha jól végzem a dolgom, este kaphatok némi proteint is. A nap elején soha nem szolgálják fel a konyhagépek, mert túl sok tesztoszteront termel a szervezetünk tőle. Húst csak a nők kaphatnak. Privilegizált csoporthoz tartozóként én szóját, vagy lisztkukac-steaket ehetek, azt is csak este.

A meditáció alatt zenét is hallgathattam. Alapesetben nem tetszett volna, de a szokás nagyúr. Eufémia tökéletes szintre fejlesztette a slágerkészítést. Minden egyes dallam beissza magát az ember fülébe és egész nap dúdolgatja. Egészen addig, míg másnap nem jön a következő szám, hogy újra huszonnégy órára kitölthesse a hallójáratainkat. A zenélés egyébként, úgymint hangszerek használata, vagy az éneklés, természetesen tilos. Eleinte ösztönözték, aztán kiderült, hogy túl sokan játszanak olyat, ami másokban félelmet kelt vagy valamiért felháborítja őket. A triggering az egyik főbenjáró bűn. Persze nem jár érte büntetés, ahogyan Eufémiában semmiért. Legfeljebb elaltatnak.

A történelmi előadás már kellemetlenebb volt. Mivel privilegizált csoporthoz tartoztam, újra ismétléseket kellett néznem a múlt bűneiről, hogy azokat soha ne ismételhessem meg. Szimuláció a szimulációban: tartottam rabszolgát, vezettem népirtást és kioktattam nálam kevésbé szerencsés csoportokhoz tartozó személyeket, miközben átéltem minden fájdalmat, amit ezen tevékenységek során okoztam. Az utolsó volt a legrosszabb, gyanítom, szándékosan tervezték így a programot, de ezt nem akartam firtatni. Akkor is elaltatnak.

Készen álltam a munkára.

– Mi a mai feladatom?

– Kései abortuszt hajtasz végre a 123-as utcában.

Bólintottam. Összeszedtem a kellékeimet és elindultam. A lift zsúfolt volt, mindenki ilyenkor indult dolgozni. Pontosabban mindenki, aki akart dolgozni. Eufémiában senkinek nem kellett munkába járnia, csak annak, aki akart. Egy időben meg is akarták szüntetni a munkahelyeket. Mármint minden munkahelyet, hiszen úgyis elvégeznek helyettünk minden feladatot. Végül azonban mégis lehetőséget kaptunk arra, hogy dolgozhassunk. A munka ugyanis, mint kiderült, felszabadít. És Eufémiában semmi sem fontosabb, mint az egyén szabadsága.

Buszra szálltam és elindultam a 123-as utcára. Az utcák neveit úgy száz éve törölték el. Túl sértőek voltak. Ezért minden utca számot kapott, amelyet hetente újrageneráltak, hogy senki ne érezhesse magát előnyös vagy hátrányos helyzetben a lakóhelye sorszáma miatt. A 123-as most az volt, amelyik a múlt héten a 12-es. Mivel azonban sokakat összezavart a számok változása, egyesek megkezdtek egyedi elnevezéseket adni a helyeknek. Lett Gyár utca, Park utca, Részeg utca és Görbe utca. Ezek a nevek azonban soha nem válhattak hivatalossá. Gondoljunk csak bele, hogy megsértenénk valakit azzal, hogy azt mondjuk, a Görbe utcában lakik, miközben ő nem tud azonosulni ezzel a fogalommal.

A busz természetesen elektromos üzemeltetésű, környezetbarát. Mivel azonban az elektromos energia termelése sem tesz jót a környezetnek, és az utóbbi pár nap eléggé esős volt, a napelemek is kevesebbet termeltek. Két utcára a célomtól megállt, és egy mindenki számára ismerős hang megkért minket, hogy szálljunk le.

Az utcát befedő vízelnyelő ernyők megvédtek az elázástól. Eufémiában senki nem lehetett nedves. Út közben majdnem eltévedtem, mert nem jegyeztem meg, hogy a 123-as utcába már nem a 44-es vezet, hanem az 56-os, ráadásul az abba vezető 14-est akkor nevezték át 33-ra. Végül megérkeztem a címhez. Egy volt gyárépület. Természetesen már nincs szükség gyárakra. Az ilyen épületeket bezárják, és az emberi társadalom olyan csoportjai költöznek beléjük, akik nem akarnak lemondani a privilégiumaikról. Inkább a szemét között, mocsokban élnek, de akkor sem fogadják el, hogy az életvitelüket más, náluk kevésbé szerencsés emberek megsegítésére igazítsák. Szaporodók. Többnyire. Olyanok, akik nem kaptak gyermektartási engedélyt, de ennek ellenére bolygópusztító ivadékokat hoznak a világra. Gonosz emberek.

Beléptem az omladozó épületbe. A földön matracok és játékok. Mindig itt hibázzák el. Tudhatnák, hogy a játékokról fel lehet ismerni őket. Senki nem használ már műanyag babákat és kisautókat, csak a szaporodók. A civilizáció egyik jele, hogy az ember kizárólag a virtuális világban szórakozik. Ezek a kis bolygópusztítók azonban szellemileg még nem elég fejlettek ahhoz, hogy értékelhessék a digitális világot, így csak azzal tudnak szórakozni, amit megfoghatnak, dobálhatnak, és a szájukba vehetnek. Undorító.

Nem volt nehéz megtalálni az alanyt. Egyedül voltak a romok között, ő és az anyja. A szaporodó meglepően fiatal volt. Az ember azt várná, hogy inkább a negyvenes éveikben kapja el őket a párzási vágy, amikor már ketyeg a biológiai óra. De ez itt legfeljebb harmincnak nézett ki, ami azt jelenti, hogy még fiatalabb volt. A szaporodók korán öregszenek. Mellette a kis csökevény. Az amolyan négy-ötéves lehetett. Meglepő, hogy eddig itt pusztíthatta a bolygót.

– Mit akar? – kérdezte a nő.

– Csak segíteni. Ön nincs készen az anyaságra. Ezért szeretném végrehajtani az évek óta esedékes abortuszt.

Az ölébe kapta a magzatot, testével védőn takarva.

– Ez nem abortusz, ez gyilkosság.

– Sajnálom, ön nincs tisztában a tettei súlyával. Megkínálhatom egy kis antidepresszánssal? Segíteni fog, és észre sem veszi ezt a kis műtétet.

Elővettem a gyógyszereket és a szikét is. Próbáltam megnyugtatni. A nők számára néha felkavaró a procedúra. Nem szerettem volna triggerelni.

– Menjen innen!

– Ígérem, elmegyek, de végre kell hajtanom a beavatkozást. Csak egy pillanat az egész.

Kezdtem kellemetlenül érezni magam. Nem értettem, miért, aztán eszembe jutott, hogy túl korán vettem be az antidepresszánst, még reggeli előtt, és azóta nem kaptam új adagot. Ha az ember kihagy egy pár órát, akkor rossz gondolatai lehetnek. Ez elszomorított. Nem szeretem a rossz gondolatokat. Lényegesen megnehezítik a munkámat.

– Kérem, hagyja őt. Vigyen engem.

– Sajnálom, a nyolcvanadik trimeszter után már nem hajthatok végre abortuszt, így önnel sem tehetem meg, csak a magzatával. De javasolhatok egy nagyon jó eutanáziaklinikát innen nem messze.

– Nem bánthatja!

– Meg sem fogja érezni, ígérem.

Sírni kezdett. Nem szeretem a sírást. Rossz emlékeket hoz elő. A rossz emlékek rossz gondolatokat termelnek. Hiányzik a második adag antidepresszáns. Kiszórtam a kezemből a gyógyszereket. Bevehettem volna a nő helyett, de ez akkor nem jutott eszembe. Csak el akartam végezni a munkámat. A nőhöz léptem, ő megütött, én pedig nem gondolkoztam eléggé logikusan. Alapvetően az a célom, hogy elkerüljem az atrocitásokat, de nagyon hiányoztak az antidepresszánsok. Visszaütöttem. Kitéptem a kezéből a magzatot, és elvágtam a torkát. A földre dobtam a testet. A nő föléje borult és zokogni kezdett és káromkodni kezdett. Nagyon bántó szavakat mondott. Véres volt a kezem. Általában tiszta munkát végzek, de akkor véres lett a kezem. Elejtettem a szikét. Fájt a fejem. Nagyon fájt. Megragadtam a nőt. Ő sikítozott. Én a földre tepertem. Letéptem a ruháit. A konszenzus minden szexuális aktus alapja. A digitális asszisztens mindig beleegyezik. Most nem vártam beleegyezésre. Azt hiszem, megerőszakoltam a nőt. Hosszan tartott. Ő sírt. Nem tudtam, hogy azért teszem-e, amit teszek, vagy még mindig a halott gyermeke miatt. Mivel mozdulatlanul tűrte, amit teszek, inkább az utóbbira gondoltam, és némileg igazolást is nyert a tettem, hiszen, ha nem tiltakozik, az a konszenzus egy formája lett volna. Befejeztem. Felöltöztem. Ő még mindig mozdulatlanul zokogott a földön. Fájt a fejem, hiányoztak az antidepresszánsok, és belém hasított egy gondolat: nem védekeztem. Mivel a nő szaporodó, biztos voltam benne, hogy ő sem. Nagy esély mutatkozott tehát arra, hogy akaratomon kívül én is szaporodó legyek. Ezt mindenképpen szerettem volna elkerülni. Megoldást kellett találnom. Az erőszakot még elnézték volna, hiszen a cél érdekében tettem. Másként valószínűleg nem tudom elterelni a gondolatait az abortuszról. Azonban az, hogy engedély nélkül szaporodok, rendkívül rossz fényt vetne rám. Volt még egy megoldás, és reménykedtem, hogy szerencsém van.

– Hány éves?

Rám meredt. Nem válaszolt. Felemeltem a szikét:

– Hány éves? – kérdeztem újra.

– Húsz – mondta. Furcsa módon nem remegett a hangja. Azt vártam volna, hogy remegni kezd.

A húsz az jó. Az éppen a nyolcvanadik trimeszter. Elvágtam a torkát. Ez ugyan egy rendkívül kései abortusz, amit általában külön engedélyhez kötnek, azonban a szituáció megkövetelte a drasztikus lépést. Ha vemhessé tettem, akkor ezzel duplán előztem meg a bajt. Ha nem, akkor csak egy kisebb kihágást követtem el.

Letöröltem a szikét és hazaindultam. Még elcsíptem a buszt. Otthon engedélyeztem magamnak még egy zuhanyt. Tudtam jól, hogy pazarlás, de ennyi talán belefér. Este nem szeretkeztem a digitális asszisztenssel. Megnéztem egy filmet.