Közelítés távoli asszociációkhoz

Lázár Júlia költő-műfordító tett fel izgalmas kérdéseket február 20-án G. István László költőnek a Nyitott Műhelyben a Visszáján végtelen című verseskötete megjelenése apropóján. G. István László elmondása szerint 22 éve beszélgettek utoljára Lázár Júliával hasonló körülmények között ‒ és az volt élete legjobb beszélgetése. Ennek egyik oka valószínűleg az lehetett, hogy Lázár alkotóként belülről is látja e művészeti ágat. 

Lázár Júlia egyébként G. István két régebbi könyvét szerkesztette is. A leadott versfolyamokba „ő álmodott bele szerkezeteket”. Lázár ehhez azt tette hozzá, hogy Géher Istvántól ‒ G. István László szintén költő és egyetemi tanár édesapjától ‒ annak idején azt tanulta, hogy „íveket kell építeni”, és ha már itt tartanak, ebben a kötetben is akadt pár vers, melyet ő máshová helyezett volna.

A moderátor egy szerinte szemtelen kérdéssel kezdte a diskurzust: „Miért írsz?” A költő válaszából az derült ki, hogy kezdetben nem foglalkozott az olvasóval. Versei meditációk, Istennel való beszélgetések voltak.

A költő az időben visszatekintve felidézte pályakezdését: gyerekként sokáig zenélt, hegedülni tanult, de inkább karmester szeretett volna lenni. 15-16 évesen bejutott a Zeneakadémia előkészítőjére, ahol gyorsan kiderült számára, hogy nem az ő pályája. Közben egyre jobb verseket írt. Ezek között már olyanok is akadtak, melyek édesapjának is tetszettek. Első verseskötete 22 éves korában jelent meg. Orbán Ottó költő azt mondta róla, hogy jó kötet: van benne két jó vers. Ám akkor lesz majd igazán jó a költészete, ha élni kezd, és lesznek élményei. G. István ezen kissé megsértődött, de már úgy látja, igaza volt. Újabban egyébként a verseit sem csak magának írja, már gondol az olvasókra is.

Lázár itt megkérdezte, hogy ez a változás kapcsolatban áll-e azzal, hogy az egyetemen versírást tanít, mire G. István azt felelte, hogy nem, és hogy az egy nagyon skizofrén helyzet számára: bár az egyetemen a versírás tudatosabb részét oktatja, költőként mindig tudattalanul ír, a tudattalanjára hagyatkozik. Ezért van a versiben annyi álomleírás, távoli asszociáció, melyek közül a legtávolabb esőket utólag kigyomlálja. Lázár úgy jellemezte G. István költészetét, hogy „fog egy pontos képet, majd leönti absztrakt, elvont gondolatokkal”. Szerinte „nagyokat ugrik”, ezért sorai nehezen megfejthetők. Rákérdezett arra is, hogy ez az ugrálás tudatos-e, de a válasz ismét egy határozott nem volt.

Szó esett arról is, hogy G. István akart-e valaha vátesz-költő lenni, de ez soha nem merült fel benne, bár jelenlegi kötetében már vannak úgynevezett „közérzetversek”, melyek G. István politikai költészetét jelentik. Ezek után a költői elődökre és a festmények által ihletett művekre terelődött a szó, és arra: kell-e a költészet? „Nem tudom, milyen nélküle, még sohasem próbáltam” ‒ felelte István.

Az utolsó kérdés az ima és a vers kapcsolatát firtatta. Lázár Júlia úgy látta, hogy G. István László e kötetében „a vers néha már majdnem imává változik, de mindig bejön valami zavaró tényező.” Szerinte több kétely van ebben a könyvben, mint az előzőkben, és a költő mintha e kételyeit próbálná lecsillapítani a hittel.

Amiről „elméletben” beszélgettek, azt a „gyakorlatban” is bemutatták, az esten ugyanis több remek G. István-költemény elhangzott a költő saját előadásában. G. István hangja egyébként kifejezetten alkalmas a felolvasásra.

Biztos vagyok benne, hogy ez a beszélgetés sokat segített az olvasóknak abban, hogy jobban megértésék G. István László nem könnyű, távoli asszociációkkal dolgozó, számomra néha a szürrealizmus automatikus írásmódját idéző, sűrű sorsfonál-szövésű líráját. Bízzunk benne, hogy Lázárnak és G. Istvánnak nem kell újabb 22 évet várnia arra, hogy újra egy asztalhoz üljenek, és a közönség előtt a költő verseiről diskuráljanak.          

Fotók: Acsai Roland