– ...azt viszont kevesen tudják, hogy a Titanic megépülését követően elmaradt a pezsgős avatás –               

1.

Hector ezen a késő délutánon már ötödször nézte meg azt az új Titanicról szóló videót, amit nemrég talált a neten. Pincehelyiségben berendezett kis irodája álmosítóan csendes és hangszigetelt volt, filmnézésre alkalmas. Ugyanakkor Hector nem mélytengeri roncsok szárazföldi analizálásából élt; itt, Las Vegas szívében kilenc kaszinót üzemeltetett. Ráért hát az ilyesmire. Nappal. Az este az ellenőrző körutaké volt, amikor is a tulajdonában lévő egységeket látogatta végig esküvőfehér limuzinján. Személyesen felügyelte alkalmazottait – mondhatnánk, hogy záráskor, de ebben a városban sosem zár be semmi, itt nincs fájront, legfeljebb műszakváltás –, és a mindennapi, áldott bevételt, sikeresen elbukott téteket, és a krupiék, pénztárosok olykor igen tevékeny zsebeit. Hector – kinek már a neve is azt sugallja, hogy nem egy ártalmatlan, mormota türelmű alakról van szó, és aki a barátoknak is csak Hector lenne, ha volnának barátai, nem csak alkalmazottai – szerette éreztetni, hogy rajta tartja dagadt mancsát a dolgok ütőerén. Néha szó szerint.

A videó újra elindult. Hector maga sem tudta, hányféle dokumentumfilmet látott már a jéghegy kivégzte hajóról, de ezerszer is képes volt megnézni ugyanazt. Gyermekkora óta a híres roncs rabja volt, és most, negyvenhét évesen is ugyanúgy lenyűgözte a több ezer méteres sötétségből kibontakozó hajómaradék. A Titanic. Hector minden nap kiválasztott egy filmet gigantikus gyűjteményéből, és többször egymás után megnézte. Az unalom legkisebb jele nélkül tapadt a képernyőre, és mindig magával ragadta a felfedezés izgalma, mert mindig talált valami számára új részletet: egy újabb repedést a hajótörzsön… egy eddig nem látott csempét… még egy csempét… egy újabb csodás, rozzant csillárt… egy újabb mosdókagylót… egy újabb nyitott kajütablakot… egy tányért, amit félig elnyelt már az iszap.

Most is a Titanic-mániákusok izgalmával leste a hajóroncsot mutató képsorokat.

– …az óriás luxushajó 891 fős legénységgel és 1316 utassal a fedélzetén indult útnak New York felé, de senki sem sejtette, hogy nem fog megérkezni… Ki gondolta volna, hogy eme fenséges jármű neve egyszer majd a katasztrófa szinonimája lesz? …Nézzük meg ezt a hősies hajóorrt, mely holtában is dölyfösen mered a sötétségbe, mintha még mindig el akarná érni célállomását… – mesélte a film, Hector pedig a narrátorral együtt mondta a szöveget.

Van egy cég, amely búvárhajón embereket visz le a roncs helyszínére, és Hector már el is küldte nekik a jelentkezését, hogy részt venne a következő expedíción, de még nem válaszoltak. Pedig sok dollárt adna azért, ha személyesen nézhetne körül odalent.

Zakója belső zsebében mindig hordott egy kis bőrtokot, melyben egy ezüst kiskanál lapult. Nem akármilyen darab volt ez; a Titanic roncsmezejéből hozták felszínre pár éve, egyéb pórul járt tárggyal együtt. Hector tetemes összegért jutott hozzá egy hamburgi árverésen, és ha jött az inger, elővette és percekig szopogatta.

Megvolt neki az összes Titanic témájú mozifilm is, főleg VHS-verzióban, mert valahogy abban a karcos minőségben hitelesebbnek találta a történetet és a színészi játékot.

Titanic. Vajon korunk mely katasztrófája vetekedhetne vele eleganciában?

Hector íróasztalán tapintatlanul megcsörrent a telefon.

– Delano – mordult a kagylóba.

– Remélem, nem zavarom – kezdte D’Angello. Amint Hector meghallotta a férfi éjszakai túlóráktól cserzett hangját, rögtön bevillant neki életbölcsességtől feszülő, patkányszerű arca. Maga előtt látta a széles vágást is pofája jobb oldalán, sunyi tekintetét, vékonyka szájával játszadozó alvilági vigyorát. Erich D’Angello volt Hector jobbkeze, és valahol a házi filozófusa is: „Isten a legősibb gengszter” – mondta neki D’Angello, amikor annak idején „felvételiztette”, és Hector számára e vulgárteológiai megállapítás elegendőnek is bizonyult önéletrajz gyanánt. „Nézd meg, miket művel a Teremtés óta! Kitervelten összezavarta a szálakat, hogy senki ne bukkanjon a nyomára, még az adóhivatal se. Pár ima már nem elég; neki az összes kell. …Így üzletel ő, és én is! Mert milyen Isten az, amelyik az erényest elnyomja, a bűnöst meg támogatja? Menedzserszemléletű! Mint egy rutinos védelmi pénzbehajtó, aki addig sanyargatja az embert, míg teljesen ki nem üríti zsebeit.”

– Fogtam neked valamit, főnök – folytatta kéjes örömmel, mivel Hector nem felelt neki. – Jó lenne, ha átugornál a Casino Babilonba.

– Most?

– Most.

– Indulok – mondta egy fanyar sóhajjal Hector, majd helyére tette a kagylót. Felemelkedett bőrfoteléből, amely megkönnyebbülten szusszant egyet. Hector közel egy mázsát nyomott, galambszürke öltönyének zakóját alig bírta már összegombolni hatalmas hasán.

Az XXL-es főnök leemelte a fogasról cowboykalapját, és a fejére illesztette.

Mire felcipelte magát a hosszú lépcsőn, ami a pincéből a napvilágra vezetett, Hector teljesen kifáradt. A napvilágról még annyit, hogy azok közé a tényezők közé tartozott, amit a férfi egyre nehezebben viselt el az utóbbi időben.

Az épület előtt limuzin várta.

– A Babilonba! – parancsolta Hector az apró, zömök mexikóinak, aki már évek óta dolgozott neki, mégsem tudta a nevét elsőre, mindig agyalnia kellett rajta, és gyakran nevezte Billnek is, pedig Bob volt.

Hector pedig krónikus Hector volt.

Kényelmesen elhelyezkedett a szerelempuhaságú autóbendőben.

A limó elindult, majd két perc múlva célhoz is ért. Ezt a távot Hector gyalog is megtehette volna, de lomha mozgása miatt túllépte volna azt a mostot, amit D’Angello kért tőle.

Hector 9 éves volt, amikor rájött, hogy nem lesz már jó ember, 19 évesen pedig akut melankóliája már langyos embergyűlöletté érlelődött benne. Hamar ráérzett annak a kipárolgásnak az ízére, amit áldozatai könyörgés közben termelnek, ezért borzasztóan szeretett embereket kirúgni, általában bármiért. Két hete az egyik takarítónő olyan óvatlanul húzta felmosójával a csíkokat és köröket a márványpadlón, hogy véletlenül kijött neki egy vízdémont megidéző szimbólum. Az esetnek épp szemtanúja volt Lassú Nyíl, a sivatagi sámán, aki a rózsafából faragott, exkluzív ezerdolláros zsetonokat gyártotta és szállította a kaszinóknak, ugyanakkor járatos volt a démonológiában is. Így derült fény arra, hogy ha a megidéző felkészült lett volna, a meghívott entitás bármilyen vízzel kapcsolatos kívánságát teljesítette volna, egy kiadós vízáldozatért cserébe. Ám a takarítónő simán csak meglepődött, majd spanyolul szentségelt, a vízdémon pedig csak magát adta, és láthatóan meg is lepődött… talán nem ilyen pongyola fogadtatáshoz szokott. Kinézetre amúgy ez a démon egy nagyjából tízcentis, csendesen örvénylő vízkúp volt a padlón, ami végül füstölögve el is párolgott.

– Én mondani neki, hogy bocsánat – érvelt Amaya Hectornak, de mindhiába, másnap már lapáton volt… ide senki ne idézgessen semmit, akaratlanul se.

Hector nem tudhatta, hogy Amayának nem tetszett, hogy ilyen triviális dolog miatt bocsátották el, mint ahogy azt sem tudhatta, hogy Amaya bosszút forral ellene: a nő még aznap elkérte a recepción a sámán címét. Felkereste Lassú Nyilat, és utolsó fizetését honoráriumként átadva neki, megidéztette vele a vízdémont. Egymaga nem boldogult volna, mert nem jegyezte meg a behívó ábrát, a sámánról meg úgy hitte, fejből tudja az ilyesmit. Tudta is, sőt, örömmel működött közre, mivel neki is elege volt már a hegemón Hectorból, majd annak rendje és módja szerint végrehajtott egy szabályos vízáldozatot – melynek menetét és részleteit most mellőznünk kell –, Amaya pedig egy kis átkot kért Hectorra: veszítse el azt, ami számára a legfontosabb.

2.

Las Vegas… Egy örökké izgatott város. Bűnoázis. Csalogató színkavalkád. Merő türelmetlenség, harsogó fények. Mintha eme jelentős beruházás folyamatosan önmagával vitatkozna. Vegas: a nappal is túlvilágított palotatömegek hazája. Vegas, ahol hangos a levegő, és tombol egy őserő. Vegas: a város, ami minden nap eljátssza magát.

A kocsi hálásan nyösszent egyet, mikor Hector nagy nehezen kikászálódott belőle, és megindult a vibráló neonnal felbizsuzott épület felé, ami a lopakodó alkonyatban pusztítóan impozáns látványt nyújtott. Elhaladt a járdán tolongó turisták közt.

Annak ellenére, hogy belőlük élt, Hector utálta a turistákat, a folyton kíváncsi mobiljaikat, az idétlen gönceiket, de főleg azt, amikor rövid gatyában mentek étterembe. …Mintha Vegasnak valami szívességet kéne tennie nekik. Zsigerből rühellte a nagyvárosi brókereket is, akik itt verték el jutalékaikat, és miközben kiengedték a túlárazott koktélokkal súlyosbított gőzt, leamortizáltak pár luxuslakosztályt.

A Casino Babilon volt a kaszinóhálózat gyöngyszeme: szünetmentes mosolyú pincérnők, fényűző színpad, pazar előadások, elsőrangú világítás, szuper hangtechnika. Az eget verő kaszinópompát táncosnőseregek emelték tovább. És tovább. Hectort mindig is lenyűgözte a gálatáncosnők monstre, feslett eleganciája; fiatalon köztük akart dolgozni, flitteres klubzenészként, ám még triangulumon sem tudott játszani – annyi köze volt a muzsika előállításához, mint macskának a relativitáselmélethez. …Amúgy a táncosnőkhöz fűződő megítélése már nemigen fog változni ebben az életében, mert szilárd meggyőződése szerint a legtöbb ragyogó show-lotyó unalmas lelki nyomorék, szomorú szeráf, aki felölti az éjszaka neonfényeit, hogy értékesnek képzelve magát ne kelljen szembesülnie saját valóságával – reggelig.

A teljes körű kiszolgálás volt a Babilon védjegye, éjjel-nappal zajlott a tiltott gyümölcsszüret, primőr kokaintól az igényes és igénytelen ringyókig minden készenlétben állt.

 

Hector egy sebzett medve büszkeségével cammogott fel a márványlépcsőkön, majd belépett a forgóajtón. D’Angello már az előtérben várta, szokásos kaján vigyorával, mely nem csupán hiénaősökről tanúskodott, hanem arról is, hogy ma valami rendkívüli dolog hozta felszínre vérszomját.

– Üdv, főnök! – köszönt vidáman. – Van egy kis meglepetésem.

– Azokat nem szeretem – felelte egykedvűen Hector. Pedig szerette a meglepetéseket, már ha azok a Titaniccal voltak kapcsolatosak.

– Fejlemény van az éjféli elszámolásoknál mostanában jelentkező bevételhiány ügyében.

Hector ezúttal nem reagált a visszataszító figura szavaira. Várakozón meredt a sunyi fekete szemekbe. Kíváncsi volt, meddig húzza még a lényeget, és él vissza híresen képlékeny türelmével.

– Kövessen! – mondta az olasz, mintha övé lenne itt minden.

D’Angello elindult, Hector utána. Boleróvörös szőnyegen haladtak a Titanic terem felé. Hector hóbortja szinte minden kaszinójában megmutatkozott, de a Babilonban futott a csúcsra. A Titanic teremben gépházi telegráf ihlette sörcsapok teljesítettek szolgálatot, és falra festett hajóablakokkal díszített toalettek fogadták a sörtől megválni kívánó vendégeket. A „legénység” matrózegyenruhát viselt, a főpincér kapitányit. Az étteremben hatalmas, falba épített akváriumok – bennük elsüllyesztett hajómakettekkel – és kormánykerék-talapzatú asztalok emlékeztettek a híres hajótörésre. A VIP feliratot természetesen mentőöv keretezte.

Hector Delano minden árverésen ott volt, ahol valamilyen Titanic-relikvia került kalapács alá, így tett szert az egyik csónakcsörlő fogantyújára és egy óriáscsillár korabeli másolatára, amit anno tartaléknak gyártottak. Emellett egy-két pohár, ezüst eszcájg, mentőmellény és némi fedélzettörmelék is birtokába jutott. Privát gyűjteményének egyik féltve őrzött darabja az a csorba, porcelán vécékagyló volt, amiért néhány éve egy vagyont hagyott a Christie's-nél. Rajta kívül sok licitáló szerette volna megkaparintani, de Hector ész nélkül emelgette a tábláját… mert ahányszor ránézett arra a megkopott, balsorsú fajanszra, visszaköszönt neki a sok régi segg, ami utoljára használta, talán maga, a hajó kapitánya is ült egyet az elmerült trónuson. Szívesen játszadozott ilyen gondolatokkal, és a gondolatok is vele. A legbüszkébb azonban arra a zsebórára volt, ami az ominózus éjszakán állt meg. Kincseit otthon, egy többszörös riasztórendszerrel felszerelt szoba őrizte.

Keresztülvágva a fényárban úszó fényáron, egy kurta folyosón át a játékterembe léptek. Itt már kevesebb volt a Titanic-hatás, de még mindig dominált: a játékautomaták hajókürttel jelezték a jackpotot, a falakat pedig katasztrofális olajfestmények uralták, a hajó agóniájának különböző stációit mutatva be: az ajtótól induló festménysorozat első darabján még csak kicsit van elmerűlve a jármű, aggodalomra semmi ok, talán még elbiceg valahogy a kikötőig… a második képen viszont már egészségtelenül víz alatt van az orra, a fedélzeten pánik izzik. A harmadik jeleneten már végleg menthetetlen a hajó, de még mindig ki van világítva, s így, együtt az éjszakai háttérrel, valahogy groteszk szépséget áraszt. A negyediken az óceánjáró java már fájdalmasan elmerült, immár visszavonhatatlan a dolog; a legendás tat hamarosan elindul lefelé. Volt egy kiegészítő festmény is, ami a vécé és a zsetonváltó kassza között kapott helyet: az egykor diadalmas luxushajó mai állapota: egy szomorú, organikus rozsdacsapokkal borított barna roncshalom a fojtogató sötétségben. …Nem éppen kacagtató és üde témát vitt vászonra a festőművész, aki Delano megredelésére készítette a festményt, mégis minden alkalommal lenyűgözte Hectort, valahányszor megpillantotta – mit megpillantotta?! –, szemérmetlenül szemlélte a fali Titanic-flottát, ezt a drága, de lehangoló dekorációt. A hazardírozók véleménye pedig egyáltalán nem izgatta.

Habár egyszer épp elcsípte, amikor egy részeg faszinger tudálékosan azt locsogta a haverjának, hogy „– ...elsüllyeszthetetlennek kiáltották ki, pedig bármi elsüllyedhet, ami kisebb, mint az óceán…”, amire Hector úgy reagált, hogy személyesen tiltotta ki a hálózat valamennyi kaszinójából.

A két termet összekötő folyosóra is kiterjedt a Titanic-enteriőr: különböző filmekből összelopott hangulatfotók lepték el a fal mindkét oldalát – az egyiken a gondtalanul mulatozó első osztály villantotta meg magát, a másikon pedig életképek sorakoztak halálsikolyba fagyott arcokról.

D’Angello az egyik szervizajtóhoz lépett, majd chipkártyájával kinyitotta. Széles, porondmesteri karmozdulattal tessékelte előre főnökét. Hosszú folyosón haladtak, majd D’Angello benyitott egy szobába. A szűk helyiségben egy székhez kötözött, vérző orrú, feldagadt arcú fiatalember kókadozott. Az olasz haramia az elkent kedvű áldozata mögé lépett, majd a hajánál fogva felrántotta a fejét.

– Bemutatom a szarkánkat.

Delano azonnal felismerte. Mike Randolph volt az, akit három évvel ezelőtt vett fel, egyetemi végzettsége, németnyelv-tudása és behízelgő modora miatt. Mike nem lehetett több huszonhárom évesnél, most mégis hetvennek tűnt, ahogy D’Angello kezelésétől felpüffedt szájjal megpróbált kinyögni valamit.

– Így hálálod meg Delano úr jóságát? Szégyelld magad! – A pedagógusi dorgálás nevetségesen hangzott D’Angellótól.

– Tudod, hogy az ilyesmire háklis vagyok – mondta Hector apai szigorral Mike-nak, mélyen belélegezve a rajtakapottak megbocsátást remélő, ökörillatú félelmét.

– Visszafizetem… az utolsó centig – könyörgött, ígért, esdekelt Randolph.

De az ügynek ebben a fázisában a D’Angello-félékre már nem hat az ilyesmi.

– A statisztikák szerint az életveszély közelében álló korodbeli férfiak bármit megígérnek, hogy mentsék a bőrüket – tájékoztatta az olasz. – A te fajtád szeret beleharapni az életbe, de amikor az visszaharap, jön a bömbizés. Neked vezekléshiányod van! …Mit csinálunk vele? – A kérdés már a főnökének szólt.

Hector felemelte nehéz kezeit, majd két ellentétes irányba húzott meg egy láthatatlan zsineget, D’Angello pedig elővett zakójából egy zongorahúrt.

A hivalkodó Delano-villa Las Vegas egyik fényűző negyedében pöffeszkedett. A cirádás hatalomkapu – ami természetesen tulajdonosának monogramját viselte – méltóságteljesen nyílt szét, hogy beengedje a limót. A kapu mögött egy kisebb kastély emelkedett egy egészséges tujapark és elcsépelt sznobklisék ölében.

A limuzin egészen a széles márványlépcsőig vitte Hectort – tovább nem is tudta volna. Búcsú nélkül mászott ki hintójából, és egy elhízott nyugdíjas lajhár vitalitásával a bejárathoz lépkedett.

Hector benyitott a tágas hallba, melyben három iskolabusz is kényelmesen leparkolhatott volna. Kalapját hanyagul a telefonasztalra dobta, majd fejedelmi vánszorgással vonult a dolgozószobájába, hogy súlyával újra megkínozza kedvenc karosszékét, ami a Titanic dísztermi bútorzatának egyik replikája volt.

Igen elfáradt, a nap rendesen kivette belőle a részét. Elalvás előtti utolsó pillantása a kandalló fölött lógó harangra esett, ami a robusztus hajómonstrum vészharangjának pontos másolata volt, annak, amit Frederick Fleet, szolgálatban lévő őrszem túl későn szólaltatott meg azon a végzetes éjszakán.

3.

…Álmában árverésen járt. Egy konyakos palackot akart megszerezni, ami egykor a Titanicon utazott, de nem ért célba. Szmokingos, felejthető arcú férfiak ültek koktélruhás nők oldalán. A pódiumon egy fehér zakós, fehér kesztyűs muksó sertepertélt a palack körül. Hector távolból ízlelgette a nagy utat bejárt üveg látványát. ...Abban az időkapszulában a Titanic kvintesszenciája pihent, mint kiszabadításra váró erő.

Mindig régi italos üvegben van valami kísérteties ünnepélyesség.

Az idő a konyakban nem tehetett nagy kárt, de az üveg megviseltnek tűnt. Egy alulról megvilágított akváriumban állt – a hirtelen bekövetkező légerózió megelőzése, vagy a drámai dekorációs szándék miatt –, vízben.

– Üdvözlöm önöket! – kezdte az árverést celebráló hapsi, akit Hector máris elnevezett magában Tapsinak. Akármit megtehetett; az ő álma volt. – Nos... ma számos relikvia, köztük egyedülálló ritkaságok, tárgyi emlékek kerülnek kalapács alá. Szeretném külön kiemelni legértékesebb tételünket. Azt hiszem, már mindannyian tudják, mi van ebben a tárlóban... – ejtette kezét a palack akváriumára. – Aki hazaviszi e kuriózumot, egy darabka történelmet is birtokol majd! Az üveg a Titanic roncsai közül érkezett. Eredetiséget igazoló okirattal, valamint az Óceánfelügyelet teljes beleegyezését tartalmazó dokumentummal együtt adjuk át, miszerint nem történt tömegsír bolygatása, hiszen ez a tárgy nem közvetlenül a roncsból, hanem az úgynevezett törmeléksávból származik, ami a kettétört gőzös alámerülése során keletkezett. Ezzel fogunk ma indítani. És bemutatnám két bájos segítőmet is, XIV. Lajost és Benito Mussolinit.

Ezekben az álmaiban mindig felbukkannak váratlan, oda nem való betolakodók, de Hector már megszokta őket, és nem is tud ellenük nagyon mit tenni.

Markáns kíváncsiság hasított Hectorba: vajon milyen íze lehet annak a konyaknak, ami több mint száz évet pihent az iszonyú mélységben, pokoli hidegben, irdatlan nyomás alatt…? Hectornak megborsódzott a háta az izgalomtól. Egyetlen kortyocska, és magával a legendával válna eggyé. ...Magával a Titaniccal! Ennél közelebb nem is kerülhetne hozzá.

Tapsi elindította az aukciót, Hector pedig rögtön bekiabált egy szemtelenül magas összeget, ami fölé senki sem mert már merészkedni.

– Elkelt! – Tapsi olyan erővel sújtott le kalapácsával, mintha az egész pulpitusát bele akarná verni a padlóba. – A palack a kisportolt, jóképű és egyáltalán nem tohonya úré! ...ha már álmodunk.

Mivel megtapsolták, Hector késztetést érzett, hogy valamit csináljon, így felállt, és komótosan meghajolt, mint egy karmester a koncert végén.

– Szerezzen poharat és dugóhúzót, barátom! Megízlelném! – kiabálta be Hector – aki ébren persze bolond lenne kárt tenni ilyen felbecsülhetetlenségben –, mire újabb tapsorkán söpört keresztül a termen.

Hector büszkén lépdelt a pulpitus felé, gratuláló, irigykedő és semleges tekintetek kereszttüzében, majd felsétált a rövid lépcsőn Tapsi mellé. Az egyenruhás Mussolini enervált mozdulatokkal nyitotta fel az akvárium fedelét, a teljes királyi pompájában jelenlévő XIV. Lajos pedig kivette az üveget, lecsöpögtette, majd egy fekete kendővel átdörgölte.

– Akkor azt mondom, ne csigázzuk tovább a kedélyeket... nyissunk palackot! – Tapsi tapsikolt.

Mussolini átadta Hectornak az iható leletet. A kaszinótulaj olyan áhítattal, olyan nevetséges óvatossággal vette át, mint egy csecsemőt. Alig merte elhinni, hogy a kezében tart egy olyan konyakot, amit sosem nyithattak fel álmai hajójának fedélzetén. Ez a palack mindent látott!

Az üvegről a címke már rég lemállott. Végigfuttatta dundi ujjait a rárakódott, lesikálhatatlan tengeri szennyeződésen, és azon a kis domborművön, ami talán egy régi lepárlóüzem címere lehetett.

Tapsi egy ezüstösen csillogó dugóhúzót nyújtott felé, amit Hector úgy vett át, mint műtétre készülő sebész, aki véletlenül sem szeretné elejteni steril eszközét. Átszellemülten csavarta bele a mélység és az idő szürkítette dugóba. ...Mintha azért gyilkolna ilyen gyengéden, hogy újjászülethessen valami… A fáradt parafa hamarosan egy ezüsttálcán koppant, melyen egy kristálypohár várta, hogy megtöltsék. Tapsi azonnal fel is emelte azt a poharat, és a palack felé kínálta, miközben vigyorgott, mint a tejbetök. Mielőtt Hector töltött volna, még egyszer végigsétáltatta tekintetét az üvegen. A szeánsz minden pillanatát ki akarta élvezni.

Félig töltötte a poharat, aztán mohón rámarkolt. Elvette Tapsitól, és oly elszántsággal nézett a mélyére, mint aki kristálypohárból akar jósolni. A sárgásbarna folyadék tiszta, kellemes fénytörésű volt, és mintha játszadozott volna benne valami megfejthetetlen, harsány mélyvörös is. Hosszan beleszippantott, mint egy igazi szakértő, de csak öreg alkoholt érzett, szégyenlős dohányjegyekkel a háttérben.

Aztán az ital életjeleket kezdett mutatni: egy nagyjából tízcentis, csendesen örvénylő kúppá alakult, és elkezdett kifelé türemkedni. Hector kicsit meglötybölte poharát, amitől a konyaklény összeesett, majd az előtte izgatottan várakozó egybegyűltekre emelte kelyhét. És belekortyolt.

Egy korty Titanic.

Nyelvével próbálta kitapogatni az ízeket, de csak fáradt konyakzamatot talált. Semmi csodát… Hát bátran leöntötte az egészet.

Olyan rusztikus rutinnal kapta be, mint egy utcaseprő a reggeli felesét.

Hector hirtelen kívülről látta magát, ahogy megdermed. Tekintete kiürült, mint aki épp epifániában részesül. Aztán eltátotta száját, hogy egy dobhártyaszaggató, öblös böfögést engedjen ki magából. A hangorkán dübörögve söpört végig a termen, gyomorforgatóan visszhangozva.

Nem volt módja elnézést kérni modortalanságáért, mert felébredt. Általában tudott uralkodni magán az álmaiban, ezért nem értette a böfögős részt... Vajon miért ordenáréskodtam? – töprengett, az álom utolsó morzsáit dörgölgetve szeméből.

Ahogy jobban felocsúdott, először annyit észlelt, hogy valami nem stimmel ott előtte, utána fogta csak fel, hogy kireggeledett. Kevés idő kellett hozzá, hogy rájöjjön, mi is a probléma: a legendás harang helyett egy festmény lógott a kandalló fölött. Valami nőt ábrázolt pop-art stílusban, ahogy kacér spiccességgel harisnyát húz.

Feltápászkodott, közelebb ment, megfogta a kép szélét, valamiért alá is kukkantott.

– Agnes! – kiabálta.

Agnes volt Hector bejárónője, aki minden második nap meglátogatta, hogy rendbe szedje a házat.

Mivel nem érkezett válasz, ösztönösen elindult a házi Titanic-múzeum felé, miközben baljós érzések csiklandozták.

Már az ajtónál feltűnt neki, hogy nem látja a falon a riasztórendszer konzolját, magán az ajtón pedig csak egyetlen zár van a szokásos három helyett… Amikor benyitott, ráeszmélt, hogy egy ilyen félművelt könyvtárszobát értelmetlenség is lenne túlbiztosítani, ide már minden óvintézkedés felesleges: a leleteket rejtő tárlók és vitrinek helyett fapolcok fogadták, tele dohos könyvekkel. A gondosan megtervezett és speciálisan beállított világítás helyett egy darab csupasz villanykörte ontotta magányos, sápadt fényét a mennyezetről. Hector elzsibbadva járt körbe. Talált még pár megsárgult napilapot, meg egy rakás pornómagazint… Ám féltett kincseinek se híre, se hamva. Nyomtalanul eltűnt minden.

Megcsípte magát, de nem álmodott.

Kiraboltak – gondolta, de már tudta, hogy ennél többről van itt szó.

Megkereste a telefonját, és a sofőrjét hívta:

– Bill! Azonnal jöjjön a villába!

Bob nem javította ki, csak teljesítette a parancsot.

Hector kezéből a mobil a padlóra esett. Lelke léket kapott.

A fuvar érkezéséig fel-alá járkált a házban. A legkisebb Titanicra utalást sem találta sehol.

Megbokrosodva robbant a Casino Babilon előterébe, mint aki tudja, hogy a pokol összes démona a nyomában van. Meg sem állt a Titanic teremig... vagyis a New York teremig, ugyanis már ez a felirat virított az ajtó fölött. Hector betrappolt és körülnézett. Minden hajós dekoráció eltűnt, az étterem bármelyik szomszédos kaszinóé lehetett volna. Átvágott a helyiségen a játékterem felé.

Hátha ott kevesebb pusztítást végzett ez az... anomália, vagy bármi is legyen ez a megmagyarázhatatlan.

Nem lepte meg, hogy valaki az összekötő folyosó falait is megszabadította már kedvenc katasztrófájától.

Kótyagos reggeli vendégek fogadták a játékteremben, gorombán félre is lökött az útjából néhányat, miközben űzött vadként meresztette vérben forgó szemeit. A falakon új képeket talált. Az egyiken a Brooklyn híd mása állt, a másikon a Chrysler Building madártávlatból, de talált még hajnali csendéletet a Central Parkról, meg egy 1920-as évekbeli utcarészletet is. Tematikailag a játékterem a New York terem folytatása lett...

Hector hangosan dohogott, majd elkapta egy arra poroszkáló bóbitás pincérlány karját.

– Mi történt itt? Ki csinálta ezt?

– Hogy érti, uram...?

– Hol az összes Titanic?

– A mi...?

– A hajóm!

– Milyen hajó?

– A Titanic, ami 1912-ben jéghegynek ütközött és elsüllyedt! – leereszkedő türelemmel magyarázta az elkerekedett szemű lánynak ezt az egyértelmű dolgot.

– Sajnálom, Mr. Delano... Sosem voltam jó történelemből...

Hideg sértettséggel meredt a nőre, mint egy veterán érsek az eretnekség apostolára. Amikor a tudatlan alkalmazott hisztériázva próbált szabadulni tőle, elengedte.

Eszébe jutott legutóbbi születésnapja, amikor Titanic alakú tortával kedveskedett neki a Babilon személyzete – mint minden születésnapján –, de mivel addig csak az egészséges állapotú hajó lett marcipánból megalkotva, ezúttal némi újítottak, ami nem nagyon erőltette meg a cukrászok fantáziáját, mivel a kettétört hajó mai állapotát szemléltették, melyhez elegendő volt két kupac csokoládé-kuszaság, a törmeléksávot pedig kaotikusan elszórt kókuszreszelék alkotta. Hector el volt ragadtatva.

Mivel a mobilját otthon hagyta, elkérte az egyik krupiéjét, aki nyirkos örömmel oda is adta neki.

Amikor beütötte a keresőbe, hogy Titanic, csak egy angol múzeum egyszerű dizájnú weboldala jött fel, ahonnan megtudta, hogy a hajógólem Anglia és Amerika között közlekedett, a háborúk alatt pedig kórházhajóként szolgált, aztán 1949-ben kivonták a forgalomból. Az elsüllyedt Britannic híres testvérhajója volt. Aztán ünnepélyes nyugdíjaztatása után az ingázó luxushajó egy liverpooli kikötőbe került. Csak egy böhöm kiszuperált állóhajó, és kész. Megszokott látvány. Legendátlan. Semmi érdekes nem történt vele.

Hector hőséből vízi dísz lett, egy folyami bútordarab. De hogyan történhetett ez?!

– Katasztrófa nélkül a Titanic szart se ér! – őrjöngött magában a férfi.

A múzeumon kívül nem sok érdemi találat érkezett, de Hector tovább kutatott. Egy városnézős cikkből arról is értesült, hogy manapság nem sokan látogatják a múzeumhajót a turistákon kívül, és tulajdonképpen a benne üzemelő Michelin-csillagos étterem tartotta már csak fenn. Azontúl a hajó felújított helyiségei rendezvényekre, konferenciákra és esküvőkre bérelhetők, szombatonként pedig retró diszkó dübörgött a központi szalonban. Képeket is talált… Elhűlve látta, ahogy két túlsminkelt negyvenes nő a Titanic ikonikus, faragott díszlépcsőjén pózol.

Még mindig abban bízva, hogy ez az egész csak egy nagyszabású átverés része, felment egy szakmai weboldalra, ahol az 1900-as évektől kezdve minden jelentősebb óceánjáró váratlan útvonalmódosítását összegyűjtötte egy fanatikus hajórajongó, mindenféle elérhető mellékinformációval együtt. Hector kitöltötte az online űrlapot, hogy milyen hajóra kíváncsi és melyik évből, így tudta meg, hogy a Titanic 1912. április 14-én este, jégveszély miatt megállt és bevárta a hajnalt, hogy a látási viszonyok tisztábbak legyenek. Végül sikeresen kikötött New Yorkban.

Hector leroskadt egy marasztaló puhaságú fotelbe. Nem adta vissza gazdájának a mobilt, kezében szorongatta és révetegen bámulta, mintha fontos hívásra várna.

„A krupiéfiú nem merte visszakérni tőle, amikor pedig olykor-olykor megszólalt katatón főnöke markában, hagyta csörögni. Hectort sem zavarta. Tán meg se hallotta.”

Néha maga elé motyogott holmi zagyvaságot valami hajóról, néha bőgött, néha prüszkölt, néha káromkodott, a személyzet pedig hiába kínálta bármivel, nem állt szóba velük. Elszállt erről a világról… A vendégek csak annyit láttak, hogy ül ott valami szerencsétlen szerencsejampec, akinek talán nemrég nyelte el minden zsetonját az egyik játékgép.

Hector Delano a kora esti órákban végzetes agyvérzést kapott.

Holttestét a mentősök, a vezetőség kérésére, a konyhán keresztül cipelték ki, nehogy a vendégek játékkedvét szegjék.

A mentőautó távozása után a Casino Babilon konyhája – mint ebben az időszakban minden nap – házi főzésű ingyen fagylaltot osztott az épület előtt, turistacsalogatás gyanánt. Mindenki kapott belőle, de előbb a nők és a gyerekek.