Adalékok Szvatopluk Tímea történetéhez

Való igaz, diktatúra volt, de nem proletár vagy emberarcú, meg olyasmi, ahogy az efféle rendszereket a fontoskodó történészek jellemezni szokták. Helyette hús-vér futballsztárok és utódaik paradicsomi köztársaságaként került végül az ország történelmének legfényesebb lapjai közé! És nem sejthette senki, hogy mindezt valójában az 1954-es berni vb-döntő vezető bírójának, Lingnek köszönhette a nép, az ő tökös angol természetének, hidegvérű, makacs hiúságának, mely holtában sem engedte meggyalázni néhai nagynénje, Szvatopluk Tímea emlékét![1]

I.

A két idegen, akik a rejtélyes telefonhívásokat követően meglátogatják, nem kínálnak túl sok választási lehetőséget. Eleinte zavartan bólintgat csak a javaslatukra, és rövid tárgyalás után kezet nyújt, majd visszaül asztalához, hogy tovább kanalazza tiszaháti módra készült káposztás cvekedlijét.[2] A bizalmát elnyerni fokozottan próbáló vendégeket kénytelen megkínálni a cukrozott furcsaságból, ám azok az első falatok után döbbent arccal tolják arrébb a tányért, és cinikusan méregetik a futballbírót, miközben különös, töredezett nyelvükön, egymás közt olyasmiket suttognak, mint pl. hogy „ki volt az a marha, aki egy ilyen receptet kitalált...?” – ő pedig félig nekik, de inkább csak úgy maga elé, mindössze ennyit motyog: „Márpedig én így szeretem, így tanultam a készítését...”  Távozásuk után Ling befeszül, megmakacsolja magát, Szvatopluk Tímea közelében töltött ifjúságának képei kavarognak a fejében, a Devonsírban töltött nyarak, a korán árván maradt fiút féltő szeretettel gondozó nagynéni emléke, aki az élet fontos dolgaira tanítgatja akkoriban:

„Látod William, most megmutatom, hogyan csináltuk mi a cvekedlit, otthon, távoli hazámban, a Tisza mentén...” Ling gondolatai a világbajnoki döntő vezetése közben egészen máshol, egy messzi múltban járnak,[3] viszont szomorúan eszmél rá, hogy a mérkőzés vége felé 3:2-re vezetnek a németek. Amikor a 86. percben, felülbírálva a partjelzőt, Puskás szabályos gólját megadja, elégedett gúnnyal szemléli a hülye skót dühkitöréseit, majd mikor a hosszabbítás után az Aranycsapaté lesz a világbajnoki cím, valódi béke költözik a szívébe.

A titkos tőzsde azonnal bukni kezd, számos nagykutya öngyilkos akar lenni, forródrótok izzanak – nem hatott a fiúk üdítőjébe csempészett mikro-LSD, a háttér alkuk, lefizetések... A kényes operatív szerződéseknek annyi, borulnak a valutaalap 30 éves tervei – igen, a magyar győzelem átírja a történelmet is, ne kérdezzük miért, úgysem értenénk, szóval nem így volt betervezve. A rendszer leváltása elkerülhetetlen, a szovjet elvtársak is belátták. Az új garnitúra végre valóban emberarcú, hatalmat kapnak, de meg is érdemlik, a dolgozó nép kedvencei, s ők is egyszerű gyermekei a népnek. William Ling az összefüggésekről mit sem tudhatott, igaz több mérkőzést már soha életében nem vezetett, de legalább a lelkiismerete tiszta maradt.

II.

Puskás Öcsin jól állt a vezérkari tábornoki egyenruha, Bozsik Cucu köztársasági elnökként népszerűbb volt, mint Mátyás király. A termelés 1000 százalékon dübörgött, hamar megalapozva, ahogy ma ismerjük, az ország gazdasági térnyerését. Minden üzemben akadt rádió majd tv, a kedvencekről szóló állandó közvetítésekkel. Czibor belügyminiszter, Kocsis és Hidegkuti a parlament örökös elnökei nemcsak a kitüntetéseket, az autogramokat is bőkezűen osztogatták, az évtizedek sodrában az ország bohém jóléte egyre gyarapodott.

Volt személyi kultusz? – igen. Néhányan túlzásnak találták, amikor 1978-ban az USA visszaszolgáltatta a Magyar Királyi Koronát, és a koronaékszerek közé odakerült Sebes Gusztáv aranyozott műfogsora is. Vagy akár a közemberek – a kiváló dolgozók, akiket a régi, sötét időkben még sztahanovistának neveztek, 1500 százalékos teljesítménnyel az Aranycsapat tiszteletbeli tagjai lehettek, az ilyenek megítélése is persze elég vegyes volt. Az sem tűnt fair eljárásnak, hogy Puskás unokahúga lett pl. az MLSZ elnöke, aki egyébként utálta a focit. De amikor a nemzeti ünnepeken az öregfiú miniszterek beálltak passzolgatni, fejelgetni a lakosság közé, minden probléma elsimult. Az emberek elfogadták a személyi kultuszt, az Aranycsapat élő tagjairól elnevezett közintézményeket, a Lóránt-hidat, a Buzánszky teret, a Czibor körutat stb. – még Budai II-ről is volt egy kalandpark –, egyedül a későbbi generációk játékosai nehezményezték ezt a szokást, némi joggal. A közismerten sértődékeny és hiú Albert nehezen bírta feldolgozni Puskás Öcsi kajánságát – „mit akarsz, te már egy keksz vagy” – igen, a Császár, aki szintén nyert egy vb-t, és három Eb-t, azért többet érdemelt volna.

A Puskás Akadémia már a hatvanas évek végétől átvette az ELTE, a SOTE és a hasonló egyetemek funkcióit, emiatt is bírálták Magyarországot a „fejlett Nyugaton”, noha az életszínvonal már akkor is vagy hatszor felülmúlta a nyugat-európai átlagot, de az Oxfordból, Cambridge-ből, sőt, az USA-ból pár szemeszterre idekuncsorgó oktatók lelkes hada miatt e bírálatok idővel abbamaradtak. Amikor pedig Bozsik Cucu, amúgy Szent István király módjára, a távolból meggyógyította a 68-as események miatt magát felégető Jan Palach sebeit, senki sem mert többé kekeckedni e futballnagyhatalmi állammal, melynek mellesleg Trianonban elcsatolt területeit a környező országok szép sorjában, őszinte tisztelettel visszaadományozták (beleértve a Ferenc József földet és néhány csendes-óceáni szigetet, az ott lakó rajongók kérésére). A KGB, MOSZAD és a CIA emberei – komoly fizetségért – a tatai edzőtáborban gyakorlatoztak, az év minden időszakában, kipróbált mesterek vezetése alatt.

Az NB I-ben megszaporodtak a nyugati sztárcsapatoktól igazolt / honosított vendég focisták, de kikötés volt, hogy a magyar bajnokság színvonalához méltó teljesítményt kell nyújtaniuk, így max.  2-3 Real- vagy Bayern-játékos szerepelhetett csak egy idényben.  A női futball csak szilveszter délután, fél óra terjedelemben volt megengedett. A Szovjetunió szétesését követően Magyarország az egyetlen hely a keleti blokkban, ahol hírből sem ismerték a nélkülözést, a forradalmat, az adósságot. Igaz, megmaradt az egypártrendszer, családi, rokoni vonalon, és a továbbörökített futballgének reményteljes jövőt ígértek. William Ling, a hajdani bíró, idős korára megkapta a letelepedési engedélyt hazánkban, s gyakran ellátogatott a tiszaháti vidékek felé, megidézve nagynénje, Szvatopluk Tímea emlékét,[4] aki, ha nem lett volna, talán minden egészen másképp történik. 

[1]  „A szálak Tímeához vezetnek, akinek ujjain a detektívek megtalálják a lóbőr nyomokat. A bíróság kötél általi halálra ítéli, ám kérésére megengedik, hogy álmai városába, Párizsba szállítsák, le gijotimozni. A korabeli Londont megrázza, hogy a tétlenségre kárhoztatott Szőr Csársz, önmagát ajánlja fel le gijotimozásra, hogy a lány életbe maradhassék. A nemes lelkű ítélőszék mindezt könnyek között fogadja el. Azonban Szőr Csársz váratlanul közli, hogy csak viccelt, és elutazik egy agárversenyre, Nyúhempsírba. Az önéletrajzi regény utolsó sorait Tímea aközben írja, hogy már tolják is befele Párizsba a gijotim alá. (...)  Kevesen tudják, hogy Szvatopluk Tímea kivégzésének napján a párisi állami prizón különtermében vadi új gijotímot üzemeltek be. Tímeának reggel 6 órára volt jelenése, ám a kicsomagolás, az összeszerelés és a kipróbálás meglepően sok időt vett igénybe. Az ítéletvégrehajtó és segédei izgatottan rohangásztak le és fel, hol egy kallantyút igazítottak be, hol egy csavart húztak feszesebbre, olykor egymást is akadályozva.

– Mi ez a fejetlenség? – kérdezte egy idő után Tímea diszkrét mosollyal, csak hogy oldja a feszültségüket. A hóhér és segédei hálásan nevettek fel a segítő szándék e megnyilvánulásán, és onnantól kezdve sokkal magasabb hatás fokkal dolgoztak.11 óra is elmúlt már, amikor egy nagy fej kápozta kettémetszésével a lezúduló gijotím penge élességét is le csekkolták.”

[2] (…) „Mivel a hóhér egyébként szakács volt, segédei pedig kukták a börtön kifőzdéjében, ebédre rá adásúl káposztás cvekedlit terveztek készíteni maguknak, megkérdezték a hölgyet, hogy nagy baj lenne-e, ha a kivégzést 13 órára halasztanák, és meghívnák a példás türelmű elit éltet is dézsönére. A nagy lelkű meghívást Tímea örömmel fogadta el.

A jó hangulatban eltelt munkaebéden az ítéletvégrehajtó meglepetten látta, hogy Tímea – tiszaháti szokás szerint – nem csupán megborsozza, de alaposan meg is cukrozza a cvekedlit.

„Mon győ!” – gondolta hóhér, de nem mondta ki, nehogy véletlenül megsértse vendégét.

– Életemben nem ettem még ilyen ízletes káposztás cvekedlit! – jelentette ki egy dupla adag be burkolása után Szvatopluk Tímea, és rá gyújtott egy goló ászra.

„És ez minden bizonnyal már így is marad” – gondolta a hóhér, de nem mondta ki, egyrészt tapintatból, másrészről pedig azért, mert nácisztikus személyisége hálás volt az elismerésért, melyet egy olyan Nőtől kapott, a kinek a fejit kis vártatva maj le gijotímoza és a kibe a gijotím össze álitása közbe halálosan bele szeretett.”

[3] (...) „Kevesen tudják, hogy mikor a dézsöné után Tímea és a hóhérai vissza tértek a munkájukhoz, s a gijótím ablak nélküli teremébe léptek, már ott várta Őket egy órvos szag értő, és a Hivatal részéről egy inteligens Lény: egy bírosági Titkár. Hogy a Halál be álltát meg álapítcsák, tudományosan és hivatalosan. Ekkor viszont  váratlan ki aludt a villany. A Hóhér ekkor Tímeához hajolt és a fülébe a következőket súgta:

–   Na most jól figyeljen, egy be épitet segédem a trafó házba le kapcsolta a vilanyt a mint  látható. Kilencz lépésre Öntöl: ott van a nagy láda fűrész por a le zuhanó Fejnek! Maga csak bújon bele a fűrész porba annak is a leg aljára! De előte: vetkőzön anya szőtt mesztelenre, erre kérem. Nálam van a kabátom alatt egy választási Malacz, hiszen terveim szerint nem soká Urnához fogok járulni. Vetkőzön gyorsan, és ruháit adja reá a Malacra, mellyet gyorsan én le fejezek!

Tímea úgyis tett. Ruháit reá adta a választási Malaczra és Ő maga elbújt jó mélyen a fűrészborba. A Hóhér gyorsan be tojta a gijotím alá a le kötözöt Malaczot, melly visítva adta ki Lelkét le zuhanó Gijótím alatt. Ekkor viszsza jött a vilany.

Most fontos pilanat következet: fel kelletett mutatni a le hullot fűrész boros fejet a protokól szerint ám mivel a Malacznak haja nem volt, a két fülinél fogva lehetett csak ki emelni a fűrész borból. Ez volt aza pillanat a mikor a Hóhér le bukhatot és reá jöhetek volna a Turpiságra…

–  Micsoda egy lófejű Nő volt! – szólalt meg und dorodva az órvos szag értő. – Épen ezér el is tekintek  atól hogy meg tapincsam a pulzusát.

–  Valóba érdekes arczu – mondta a bírosági Titkár visza fogódottan, mert  Ő volt a környéken a leg tévedhetetlenebb és aztis tudta hogy Halotat semi szín alatt nem becsmérelűnk.

A Hóhér meg könyebűlt. A segédek pedig már pakolták is bele  a hulla zsákba a sertés testet és akkor megint el ment a vilany. (…)”

(Itt a szövegromlás már olyan mértékű, hogy képtelenség zöld ágra vergődni. A lejegyző utód romantikus lelkületét ismerve azonban bizonyosra vehető, hogy a végkifejlet hepiendes.)

[4] Néhány levél s versike is fennmaradt Szvatopluk Tímea lánykorából, köztük pl. ez is: Széna bogja  (1881?)  „Van nékünk egy széna bogja, / Abba alszik farkas, róka, / Nagyapának ott volt sztrókja. / Bogjába él januártól, / Szűrcsől teát szamovárból. / De a nyúl is bebe néz, / Vele szénát csemegéz.”