A forrástól a tengerig

Kezdetben a kígyó kicsi volt és az emberek egyáltalán nem féltek tőle. Fel-alá úszott a folyón és halat evett. Akárcsak az emberek.

Békés volt minden.

Ám az emberek és a kígyó is elkezdett mind több és több halat fogni.

Az emberek sokasodtak, a kígyó pedig nőtt és növekedett. Olyan hatalmas lett, hogy az emberek a folyó két partjáról egyre nehezebben tudtak átkelni egymáshoz, ha ő arra járt.

Egy kicsit tartottak is a hatalmas állattól.

Az emberek a folyó két partján inkább külön halásztak. A kígyó pedig csak úszott tovább fel és le, halakat eszegetve, egyre nagyobbra nőtt. Mit sem törődött az emberekkel, akik egyre jobban féltek tőle.

Más gondja volt.

A kígyó ugyanis magányosnak érezte magát, és ha ez még nem lett volna elég, mind nehezebben tudott megfordulni az egyre szűkösebbnek tetsző folyóban. Egy idő után már egészen a torkolatig kellett úsznia, ha szeretett volna a vízben megfordulni. Felfelé még rosszabb volt a helyzet: a forrásvidéken éles sziklák közt kellett nehéz testét a partra vonszolnia, hogy aztán újra vízre szállhasson.

De mindezzel nem lett volna gond, ha legalább lett volna kinek mesélnie minderről, vagy talált volna egy másik kígyót, aki elkíséri.

Egyre kényelmetlenebbnek, de egyre unalmasabbnak is találta a folyót.

Időnként persze akadtak kisebb-nagyobb kalandjai. Egyszer egy kellemesen csípős kék halat kapott be, máskor egy a vízre dőlt faóriás keresztezte útját… – de ugyan, mit ér a sok élmény, ha úgy sincs kinek azt elmesélje?

Egyszer, amikor magányos álmodozásaiból arra ocsúdott fel, hogy már megint a torkolatnál jár és ideje lenne megfordulnia úgy döntött, inkább tovább áll.

Vonzotta az ismeretlen és a remény, hogy a távolban társra lel.

Azonban a távozásáról az emberek nem értesültek.

A kígyó elment, a félelem bennük megmaradt.

A halászok külön-külön tovább halásztak és sokasodtak a folyó két partján.

Igen ám, de ahogy halásztak és sokasodtak, úgy számukra is mind szűkösebb lett a hely, és az emberek is elkezdtek vágyni az ismeretlenre, a távolra, és az igazság szerint más társakra.

Az emberek a folyó két partján egyre magányosabban éltek, és bár sokan osztoztak ebben az érzésben, nem szívesen vallották be egymásnak. Inkább egyre többet és többet álmodoztak a túlsó partról anélkül, hogy tudták volna, hogy a túlparton élők is ugyanezt teszik.

Az emberek fejében kevés a hely – vagy talán az álmodozás követel túl sokat. Aki egyszer igazán belemerül, annak gondolatai megtelnek, és ami nem tartozik oda, kiszorul. Egyre több, valaha becsben tartott dolog válik kacattá. Így veszett ki az emberek emlékezetéből a hatalmas kígyó, és vele együtt a félelem is.

Igen ám, csakhogy senki se tudta, hogyan kell csónakot építeni. Ugyanis az utolsó időkben, amikor még a kígyó fel-le úszkált, az emberek annyira féltek tőle, hogy egyáltalán nem mertek vízre szállni, inkább a partról dobálták be hálóikat. Még úszni is elfelejtettek.

Az emberek a folyó mindkét partján tanakodni kezdtek, hogyan is kelhetnének át egymáshoz, de sehogy se jutottak dűlőre. És éppen akkoriban, amikor kezdett erőt venni rajtuk a csüggedés, olyannyira, hogy még a hálókat sem volt kedvük kivetni, az óriáskígyó visszatért.

Szörnyen rosszul érezte magát, sehol sem lelt barátokra. Úgy gondolta, ha már újakra nem tett szert, legalább a folyó megmaradt neki régi ismerősnek.

Az emberek megijedtek a hatalmas kígyótól. A kígyóval együtt visszatért a félelem is, ami – úgy tűnik – mindig egy kicsit lemaradva követte. Nem mintha a kígyó tudott volna e titkos hódolójáról.

Egy kislány azonban nem ijedt meg. Sőt, odaszaladt a partra és kiáltozni kezdett a kígyónak, hogy segítsen nekik átkelni.

A kígyó csodálkozva nézett feléje. Még soha senki se szólította meg, kérni meg aztán pláne nem kértek tőle soha semmit.

„Hát így megy ez?” – kérdezte magában. – „Elég lett volna végig csak kérni?”

Közelebb úszott a parthoz, a homokban nagy busa fejét egészen a kislányig csúsztatta.

„Rendben” – gondolta, de nem szólt semmit.

Parttól partig keresztbe feküdt a víz felszínén. 

És immár nem volt magányos.