„A reneszánszban éltek ilyen emberek”

Ha meghalljuk Strobl Alajos nevét, képzeletünkben megelevenednek Budapest legjelentősebb köztéri szobrai: Arany János, Liszt Ferenc, Szent István, Hunyadi Mátyás és Széchenyi István alakjai. Velük együtt megelevenednek azok a történelmi személyiségek, írók, költők, zeneszerzők, építészek és képzőművészek is, akiket a 19. század végének és a 20. század első évtizedeinek egyik legjelentősebb magyar szobrásza megörökített.

Borovi Dániel szerkesztő előszavában úgy fogalmaz: az ünnepi kiadvány a legfrissebb kutatások eredményeire támaszkodva kíván minél teljesebb képet adni a korszak egyik legjelentősebb szobrászáról, Strobl Alajosról, születésének 170. és halálának 100. évfordulója alkalmából.

A szerkesztő a szobrászművész unokájával, Stróbl Mátyással (a hosszú „ó” egy későbbi névváltoztatás eredménye) együtt dolgozott a kötet összeállításán. Ennek köszönhetően a műismertetések mellett számos családi fénykép is helyet kapott a kiadványban. Szatmári Gizella bevezető tanulmánya nem a művészettörténeti adatok puszta ismertetésére vállalkozik, hanem élvezetes stílusban, családi emlékekkel és személyes történetekkel rajzol árnyalt portrét Strobl Alajosról. A kötetet az Előszó és a Bevezető után hat fejezet alkotja. A szerzők évtizedenkénti bontásban, a művek keletkezéstörténetét is felidézve, Strobl Alajos 411 alkotását ismertetik. Az ismertetéseket gazdag képanyag, rövid családi anekdoták, korabeli újságidézetek és az alkotások születéséhez kapcsolódó érdekességek teszik élővé. A kötetet az egyes szobrok válogatott irodalma egészíti ki. Mindez nemcsak Strobl Alajos életművének megismerését segíti, hanem a korabeli kritikák és kortársi visszaemlékezések révén a 19. század végi és a századforduló Budapestjének pezsgő művészeti életét is megeleveníti. A kötet nemcsak Strobl Alajos életművét mutatja be, hanem a dualizmus kori Budapest szellemi világát is megeleveníti. A korszak meghatározó személyiségei – művészek, tudósok, politikusok, mecénások és főnemesek – nemcsak a könyv lapjain elevenednek meg, hanem Strobl Alajos szobraiban is tovább élnek. A könyv bemutatja a szobrász, majd későbbi tanár megvalósult és megvalósulatlan terveit, pályázatait, felkéréseit, nagyszabású elképzeléseit, valamint magánéletének kevésbé ismert vonásait, hóbortjait és kedvteléseit.

Ki volt ez a különcnek tartott művész, hogyan élt és alkotott, milyen volt személyisége, családja és környezete? Mindezekre a kérdésekre Szatmári Gizella és Borovi Dániel reprezentatív albuma ad választ. Monumentális köztéri szobrai alapján Strobl Alajosról könnyen kialakulhat bennünk egy komoly, zárkózott, a munkájának élő művész képe. A kisebb női büsztök és gyermekportrék azonban más arcát mutatják: mély érzésű, finom humorú emberét. Szent István monumentális lovas szobra ma is a főváros fölé emelkedik, míg a kis Luischen – későbbi felesége – gyermekkori mellszobrai és édesanyjának egyszerű egészalakos szobra a művész bensőségesebb világát idézik. A történelmi témájú alkotásokból a nemzeti múlt iránti elkötelezettség és a hazaszeretet sugárzik, a családtagokról készült portrékból pedig a szeretet, a gyengédség és a közvetlenség. A kétféle mű együtt rajzolja meg Strobl Alajos sokoldalú személyiségét.

Strobl Alajos a Liptóújvárhoz tartozó Őrtűz faluban született, amely ma Szlovákia területén található. Tanulmányai Lőcsén és Bécsen át vezettek Budapestre, ahol 1881-ben telepedett le. Az épületdíszítő munkákat hamarosan portrék és köztéri szobrok követték, tehetsége és rendkívüli munkabírása pedig rövid idő alatt a korszak legjelentősebb magyar szobrászai közé emelte. A következő négy évtizedben szobrai és emlékművei meghatározó részévé váltak Budapest arculatának. Művészetében a historizmus és a romantika sajátos egységet alkottak. Előszeretettel készített monumentális, sokalakos kompozíciókat, amelyeket allegorikus figurák és gazdag díszítőelemek gazdagítottak, középpontjukban rendszerint egy-egy történelmi személyiséggel. Ezt a művészi szemléletet idézi fel Szatmári Gizella is, amikor Németh László szavait idézi: „ historizáló stílust akar, amelybe ritkaságokat, relikviákat gyűjt össze és foglal egybe. Mint drágaköveket akarja aranyba foglalni, olyan koncepció keretében, amely egyedül az övé volt.” Fantáziája nem egyetlen személyiség megformálására irányult. Monumentális kompozícióiban a főalakot rendszerint egy rá jellemző történet vagy élethelyzet középpontjába állította. Hunyadi Mátyást vadászjelenet közepén ábrázolja (Mátyás kútja a budai várban). Arany Jánost a Nemzeti Múzeum előtt látjuk, kezében kis kapcsos könyvével, költeményeinek szereplői között. Közülük különösen Toldi alakja foglalkoztatta, mert a „paraszt Apollo” lelkivilágát kívánta megjeleníteni. Szent István lovasszobrában (a Halászbástyánál) „… egy mozgalmas, fáradalmakat nem ismerő, jóságos, de fegyveres, szelíd, de erős fejedelmet (…)” képzelt el. A Szent István-bazilika főoltárán álló szobor már glóriával jeleníti meg a szent királyt. Ábrázolásmódjára a valósághűség jellemző: nem idealizálta modelljeit, hanem személyiségük belső vonásait igyekezett megragadni. Ezt példázza Liszt Ferenc és Erkel Ferenc egész alakos szobra is, amely az Operaház két oldalsó fülkéjében áll. A monumentális kompozíciók mellett Strobl Alajos másik nagy műfaja a portrészobrászat volt, amelyhez – Szatmári Gizella szerint – kivételes érzékkel közelített: „Jellemábrázoló megfigyelőkészsége nem tett engedményt mégoly nagyságnak, jeles személyiségnek sem. Kitűnően érezte és kifejezésre juttatta a megmunkálásra váró anyag tulajdonságait, a márvány eleganciáját, a bronz fényének melegét.” Több mint négyszáz portrészobrot készített: az uralkodóház tagjaitól és a kor kiemelkedő művészeitől egészen egy ismeretlen kávéházi „felíró nőig”, akinek szépsége ihlette meg. Nemcsak a szépség vonzotta, hanem minden karakteres emberi arc is: Erzsébet királyné a női szépség eszményét jeleníti meg, míg a másik faunszobra már a groteszk világába vezet. Az évek során ábrázolásmódja egyre letisztultabbá vált, amit az Anyánk című szobra is példáz. Életművének gazdagságát jól mutatja, hogy alkotásai a legkisebb emlékérmektől a monumentális síremlékekig terjednek, témáik pedig az állatfiguráktól a történelmi személyiségekig, a hétköznapi emberekig ívelnek. Alkotói szenvedélye még a múlékony hóban is meglátta a szobor lehetőségét: saját kertjében megmintázta „A tél fejedelmét”.

Strobl Alajos teljes életet élt: kiemelkedő művész volt, ugyanakkor mélyen elkötelezett hazafi is. Az első világháború kitörésekor, közel a hatvanadik életévéhez, önként jelentkezett katonának. Szatmári Gizella találóan fogalmaz: „A reneszánszban éltek ilyen emberek. Mindenekfelett szerette az anyját, a hazáját, az Istent és a művészeteket.” Nem véletlen, hogy Donatellót és Michelangelót tartotta számon példaképei között.

A kötet a művészt mint magánembert is közelebb viszi az olvasóhoz. Epreskerti otthona egyszerre volt műterem, családi otthon és a baráti összejövetelek kedvelt helyszíne. Gyermekei szeretettel idézik fel Mikulás-járásait, jelmezbáljait és játékos természetét. A kötetben közölt családi fényképek – felesége felvételei – és fennmaradt rajzai tovább árnyalják a róla kialakuló képet.

Strobl Alajos köztéri szobrainak utóélete korántsem volt mindig szerencsés. Némelyik a háborúk során megsérült, majd a restaurálás után visszakerült eredeti helyére; másokat múzeumok raktáraiba szállítottak, megint mások értelmetlen vandalizmus áldozatai lettek. Akadnak olyan alkotásai is, amelyek az idők során többször változtatták helyüket. Közülük az egyik legérdekesebb a carrarai márványból faragott, kecses Halászlány. Eredetileg egy Andrássy úti palota udvarának kútszobra volt, később az Erzsébet királyné-emlékmű kupolás építményéhez, a Március 15. térre került. A rongálások után restaurálták, végül a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeuma adott neki otthont. Hasonló sorsra jutott Erzsébet királyné fiatalkori, carrarai márványból készült mellszobra is. A János-hegyi Erzsébet-kilátó számára készült alkotást az 1950-es években eltávolították, végül a Kiscelli Múzeum szoborraktárába került. A kötet arra is ráirányítja a figyelmet, hogy Strobl Alajos számos terve végül nem valósult meg. Előfordult, hogy egy pályázatra saját elképzelése alapján készített tervet, azt mégsem nyújtotta be, később azonban ő kapta a megbízást. Az Epreskertben ma is több olyan gipszminta látható, amely a Stróbl család tulajdonában maradt, mert a tervezett alkotások sohasem készültek el. Közéjük tartoznak különálló állatszobrai is (Haldokló szarvas, Muflont marcangoló medve, Vadkan és kopó harca). Az állatvilág különösen közel állt hozzá: az oroszlánt az erő és a hatalom jelképének tekintette, ezért az Operaház bejáratának őrzőjévé is ezt az állatot választotta. Állatszeretetét egy kedves családi történet is megvilágítja: „Az epreskerti római átrium közepén aranyhalas medence volt. Azt ültük körül esténként, a zenélő órák muzsikáltak, a kandalló parázsában krumplit, almát sütöttünk, a majom is köztünk ült, ő is húzta a parázsból a krumplit, és ha nagyon forró volt, két tenyere közt dobálta, amin Apánk jóízűt kacagott. Kis medvebocsunk is ott hempergett (…)”.

Strobl Alajos halálát az egész ország gyászolta. Temetésén művésztársai és tanítványai kísérték utolsó útjára a Kerepesi temetőbe. Egyszerű gránit síremlékén saját portréja és egy Arany Jánostól választott idézet őrzi emlékét.

A Holnap Kiadó albuma méltó emléket állít Strobl Alajos életművének és személyiségének. Elolvasása után a budapesti szobrokra is más szemmel tekintünk: nemcsak a kiváló szobrász alkotásait látjuk bennük, hanem a rendkívüli embert is, aki ezeket létrehozta.

Szatmári Gizella: A romantika utolsó mestere. Strobl Alajos és életműve. Holnap Kiadó, 2026.