Kosztolányi Dezső az Esti Kornélban, ebben az édesbús könyvben leírja hőse egy képzelt találkozását (vagy talán sajátját?) egy özvegyasszonnyal.

Esti ugyebár költő, s a nő hozzá, mint híres szerzőhöz: pénzért jött.

Alázatos kérelmének nyomatékosítása végett előadja családja s hozzátartozói minden búját és baját, Ádámtól és Évától kezdve. Esti végtelenül unatkozik, ez őt nem érdekli: az asszony szava kiszámítható, s az efféle alázatos kérelmeket egészen jól ismeri már.

Ez az egész csupán élet: unalmas élet. S az élet legfeljebb csak munkaanyag lehet.

Transzparencia, átláthatóság, áttetszőség és átvilágítás. A dolgok legbelsőbb jellege, működése mást mutat, mint ahogy azokat kívülről látjuk. Ha kívülről szemlélődünk, jelentőségüket nem fedezhetjük fel tökéletesen!
(Mayer Éva)

 
A szemlélő meggyőzi magát: nem kell folyvást úton lennie. Ez a mesét élvező gyerek, a mítoszt megélő felnőtt helyzete. Már távolabb az érintéstől, még közel az élményhez. (M.E.)

 
Ha látni vágyod, mit tud az emberkéz
s a művészet: utazz ide, nézz szét itt,
ha ugyan Róma nagyságát, a régit,
az elfakult vázlatból kiveszed még.
(Joachim du Bellay)

Az úszósapkás férfiak arckifejezése eltorzul, a nők levetkőzik magukról a stílust, s fejükön olykor tébolyszerű vigyorral hagyják, hogy a festő megörökítse őket. Ha a napsütötte sávból még egy lépést beljebb teszünk, akkor látjuk meg valódi arcukat – a Fejek című sorozat portréin végképp eltűnnek a személyiségre jellemző külső jegyek, s csak a lét értelmetlenségétől visszariadó, rémült arcok egyformasága, az életérzés univerzalitása marad. (Barta Edit)