Bármilyen bizarrul hangzik történelmi-kultúrtörténeti távlatokban: a hidegháború és a (kezdeti) űrkorszak minden borzalmának bámulatra méltó művészi következményei voltak. Mintha az amerikai–angolszász, illetve a (szerencsére csak átmenetileg) szovjetizált szláv néplélek valami grandiózus szellemi jóvátételbe fogott volna: ha már mi követjük el a földön a legtöbb szemétséget, akkor mi fogjuk elkövetni a legjobb tudományos-fantasztikus irodalmat is. Bárhogy is közelítünk hozzá – akár Philip K.

Az orosz széplány valóban jó könyv volt. Annyira jó, hogy irigykedtem az íróra, de persze tudtam, hogy az orosz széplányról csak egy orosz író tud ennyire jó könyvet írni. Ma már nem is nagyon emlékszem rá – hiszen ez majdnem harminc éve történt –, csak az élményre. Azóta is lelkesen vásárolom a szerző, vagyis Viktor Jerofejev műveit, de szomorúan kell megállapítanom, hogy egyik sem éri el Az orosz széplány színvonalát. Lehet, hogy én lettem nyűgösebb, vagy a szép lány volt túl szép. Nem mintha a szerző többi könyve érdektelen lenne. Csak nem olyan. Főleg, hogy nem regény, ahogy ez a mostani sem az.