A szláv csudalények és a posztszovjet nyaralók esete

Bármilyen bizarrul hangzik történelmi-kultúrtörténeti távlatokban: a hidegháború és a (kezdeti) űrkorszak minden borzalmának bámulatra méltó művészi következményei voltak. Mintha az amerikai–angolszász, illetve a (szerencsére csak átmenetileg) szovjetizált szláv néplélek valami grandiózus szellemi jóvátételbe fogott volna: ha már mi követjük el a földön a legtöbb szemétséget, akkor mi fogjuk elkövetni a legjobb tudományos-fantasztikus irodalmat is. Bárhogy is közelítünk hozzá – akár Philip K. Dick, Isaac Asimov vagy Stanisław Lem példáján keresztül –, egy biztos: mindegyikük írásművészete a tragikus és fojtogató történelmi korszak levegőjében vált halhatatlanná.

Csak azért időzünk a kultúrtörténeti előzményeknél, hogy világossá váljon: milyen örökséggel kell számolnia – vagy éppen mit kell elutasítania – egy olyan írónak, aki a posztszovjet életérzést a szláv mitológiára épülő fantasyvel ötvözi. Az elutasítás is lehet termékeny, ahogy azt a Tolkien világával szembemenő China Miéville példája mutatja.

Azt nem tudom, hogy mielőtt Darja Bobiljova orosz író megalkotta Szomszédok című regényét, olvasta-e Pelevin, Szorokin és Jerofejev, netán Arkagyij és Borisz Sztrugackij műveit. Azt viszont biztosan tudom, hogy a magyar kiadás ajánlójának ismeretlen szerzője nem olvasta Andrzej Sapkowski kiváló Vaják-sorozatát. Ha olvasta volna, valószínűleg nem írná: „az orosz folklór legfélelmetesebb teremtményei kelnek életre ebben a mesteri horror regényben…” Szláv folklórról kellene beszélni, hiszen például a kikimora nevű rémség épp annyira része a lengyel, mint az orosz mitológiának. A kikimora (akárcsak a lesij) egyébként olyasmi, mint a borscs: az orosz és a lengyel egyaránt azt állítja, hogy az övé volt előbb. Ilyenkor a művelt pacifista úgy ússza meg a vitát, hogy egyszerűen annyit mond: szláv eredetű. Tudtommal azonban Bobiljova műve kapcsán eddig még nem estek egymásnak a derék szláv folkloristák.

Ami sajnálatra méltó, hiszen a regény egyik főhőse épp egy folklorista. Nem szőrszálhasogató pedantériából jegyzem meg, hanem őszinte sajnálkozásból: miközben a különböző népek mítoszai és hagyományai a szórakoztatóipar fontos „kulturális nyersanyagai”, valójában alig veszik őket komolyan.

Darja Bobiljova ízlésével szerencsére nincsen gond: még akkor sem enged a lektűrös akciójelenetek kísértésének, amikor azok maguktól értetődően kínálkoznak (ellentétben a kötetről kötetre a saját örökségével birkózó Stalker-sorozattal vagy a zseniálisan induló, ám fokozatosan kifulladó Őrség-sorozattal). Itt nem kerülnek elő bűvös kardok, varázspálcák, fogsági átkok és zabolázó igék, legföljebb olyanok, amelyek néprajzilag csakugyan hitelesek (vagy legalábbis annak hangzanak):

„Ekkor valahonnan hirtelen zaj és kiabálás hallatszott. A lányok, akár egy csapat ebihal, ismét szétrebbentek, Romocska pedig Kátyát pillantotta meg. Összeborzolt hajjal, szigorú, sápadt arccal közeledett a kerti ösvényen, egy nagy csokor zöld növényt lengetett a lányok felé, és kétségbeesetten ismételgette az alábbi mondatokat:

– Here és üröm! A bűbájt megtöröm! Here és üröm!

Az egész eléggé esetlenül hatott, és a mondóka is idétlen volt, Romocska többször elnevette magát a kétértelmű „here” szó hallatán. Szegény lányok azonban nem voltak vicces kedvükben, riadtan hátráltak Kátya és a kezében tartott keserű ürömcsokor elől, tehetetlenül visítoztak, mint a sirályok, majd elhaló kiáltással szertefoszlottak a félhomályban.”

A téma rajongói pontosan az ilyen részek miatt veszik kézbe Darja Bobiljova könyvét. A kortárs divatszó erre egyébként a folk-horror, de aki pár percnél többet foglalkozott életében néprajzzal vagy meseirodalommal, az pontosan tudja: a leghorrorisztikusabb dolgokkal még bőven az efféle fogalmak kitalálása előtt találkozott az emberiség. A Szomszédok valódi problémája éppen az, hogy sokat ígér, de keveset ad: az izgalmas lények, amelyekre igazán kíváncsiak lennénk – a kikimora, a sulikuna, az igosa, az erdő szelleme, a Délanya – a könyv végére éppoly ismeretlenek maradnak, mint amikor belekezdtünk. Olvasás közben az az érzésünk, mintha körbe-körbe járnánk: mindjárt kiderül, mi és miért történik valójában, miért öltik magukra a kis üdülőfalu erdőben eltévedt lakóinak alakját a csak szomszédoknak nevezett mitikus lények, mintha mindjárt bekövetkezne a valódi fordulat – aztán mégsem.

Hiába derül ki, hogy a főhős Kátya folklorisztikát tanult, s nagyanyja révén már gyermekkorában kapcsolatba került a különös lényekkel, hiába tűnik úgy, hogy már-már hatékonyan veszi föl velük a kapcsolatot (vagy épp ellenük a harcot), a történet minduntalan visszakanyarodik az orosz irodalom (legalábbis Gogol és Csehov óta) legkedvesebb és legjellemzőbb témájához: a mélységes humánummal ábrázolt esendő, deklasszált, lázongó vagy épp túlságosan a meddő realitásba simuló tipikus karakterek bemutatásához. A hétvégi nyaralók, eltökélt kertészkedők, visszahúzódó vagy épp öntudatos pártkáderek, megcsömörlött csinovnyikok, hajdani funkcionáriusokból lett újgazdag sznobok, a meg nem értett művészek és burzsoá nyugdíjasok alakrajzai itt is éppoly eszköztelenül pontosak, mint Jerofejev kiömlött vodkatócsába firkált skiccei.

Ám Bobiljova jellemábrázolásai és karakterfestései a legutolsó részletig olyasmik, amilyeneket mind olvastunk már a fent említett, kiváló szerzők életművében. A végtelen orosz valóságon átlengő irrealitás és abszurditás érzete a gyakorlott szlavofil olvasónak szintén százszor fölmondott lecke.

Mindez persze semmit nem von le Bobiljova regényének élvezetességéből. Épp csak valami sajgó hiányérzet marad bennünk: a ruszalkákra, lesijekre, kikimorákra meg babajagákra sokkal kíváncsibbak lettünk volna, mint a sokadik posztszovjet kisnyugdíjas karakterre.

Az alábbiakból remekül látszik, mekkora ígéret e regény:

„– Azt meg tudod mondani, kik ezek? Ezek a szomszédok… van ezeknek nevük?
– Van. Erdei manók, sellők, háziszellemek, kikimorák, igosák, sulikunák...

– Tesztrálok, hippogriffek?

– Nem, az egy egészen másik történet. Annyira tudtam, hogy nem fogsz hinni nekem.
Nyikita őszinte együttérzéssel nézett a lányra:

– Ez az egész egyáltalán honnan jött neked?

– Folklorisztikát tanultam a főiskolán – felelte gyorsan Kátya.

– Értsd már meg, hogy eleinte meg sem fordult a fejemben ilyesmi, de aztán egyre több volt a hasonlóság… Ahhoz, amiről a mesék és a mondák szólnak, nem sok közük van, de a szokásaik ugyanazok. És az egész rendszer a ráolvasásokkal meg a fogadalmakkal szintén működik, hisz magad is láttad! Kifordítottuk a ruhánkat, és az erdő szelleme nem is nyúlt hozzánk. Ő csalt minket körbe, ő terelt le az útról, pont mint ahogy mesélik róla. Te magad is láttad!
– Szerintem meg te próbálsz valami mást a saját rendszeredbe becsempészni, valami egészen… furcsát. Az az izé nem is hasonlított az erdő szellemére!

– Miért, hány erdei szellemet láttál eddig életedben? Egyébként, ha nem megyünk el innen most rögtön, visszajön értünk.”

A fenti idézetből érzékelhető bizonytalanság a regény egészét átitatja. Mintha Bobiljova olykor maga sem tudná eldönteni, hogy egyetlen, lineáris történetet akar írni, vagy inkább több kisebbet: fejezetről fejezetre újabb és újabb karaktereket ismerünk meg a nyaralófaluból, miközben fokozatosan merülünk el személyes, a természetfölöttivel való találkozásaikban és az abban elszenvedett kudarcaikban.

Miközben Kátya, a kedves folklorista lány és Nyikita, a szimpatikus, bár kissé együgyű alkoholista fiatalember mégiscsak belekezd valami nyomozásba, avagy rejtvényfejtésbe. Ám ez nem igazán fut ki sehová: a fent idézett, kötekedő kétkedés vissza-visszatérő attitűd a könyvben. Lélektani láttatásnak éppenséggel nem hiteles, viszont a cselekmény sodrására nézve fölöttébb káros írói magatartás.

Bata István műfordítása tökéletesen hozza az orosz regények ismert és jellegzetes hangulatát. A lábjegyzetelés logikáját nem értem: ha jól látom, összesen két darab található a könyvben. Az egyik a kikimora nevű lényt magyarázza (túlságosan szűkszavúan), a másik egy, a hamelni patkányfogó legendájára tesz utalást (szintén). Ellenben a Délanya vagy a sulikuna nem kapott lábjegyzetet. Az pedig az író részéről teljesen érthetetlen, hogy például a ruszalkákat miért nem nevezi meg a könyvben, miközben a folyóból érkező, csábító vízitündérek egyértelműen azok (ők szerepelnek kritikám első idézetében).

Rég voltak ennyire felemás érzéseim egy regény kapcsán, s bevallom: titkon arról álmodozom, hogy Bobiljova a jövőben megszán minket egy folytatással, amelyben minden itteni ígéretét beváltja. Az álombeli folytatás végén pedig egy többoldalas, igen részletes függeléket olvashatunk majd a szláv mitológia csudalényeiről, különös tekintettel az orosz, a belorusz, a lengyel és a többi változatra.

Ha Bobiljova vagy netán más szerző tollából megszületne, s magyar nyelven megjelenne végre egy néprajzilag releváns, továbbá alaposan, szakértői szemmel megszerkesztett fantasy, az valódi irodalomtörténeti mérföldkő lehetne!

Darja Bobiljova: Szomszédok. Metropolis Media Group Kft. Budapest, 2025.