A Közös vizeink első verseit olvasva megijedtem: vajon Szabó Gergely szándékosan szorította háttérbe a kreatív nyelvhasználatból, a lírai képalkotásból és a ritmikai lehetőségekből építkező versmodelleket, vagy szövegei nem is próbálnak a lírai én aktuális érzelmi állapotán kívül mást rögzíteni?