Egy csónakban evezünk?

A Közös vizeink első verseit olvasva megijedtem: vajon Szabó Gergely szándékosan szorította háttérbe a kreatív nyelvhasználatból, a lírai képalkotásból és a ritmikai lehetőségekből építkező versmodelleket, vagy szövegei nem is próbálnak a lírai én aktuális érzelmi állapotán kívül mást rögzíteni? Vitán felül áll, hogy a „vers” fogalmát még számos további kritériummal, aspektussal bővíthetnénk, ám talán az is, hogy ebből a korpuszból nehezen találnánk bármelyikre példát. Félreértés ne essék: egy elsőkötetest mindig jó érzés dicsérni és az elsők között értelmezni, de Szabó most feladta a leckét a kritikusnak, hiszen még az is kérdéses maradt, hogy az „Ütemtelen kegyelem / bíbelődő zsebhangom / kifordulásában”-hoz hasonló mondatokkal operáló szövegeknek van-e egyáltalán értelme.

 Az, hogy a kötet tematikai szempontból nem különösebben gazdag – a gyermekkorról, vidékről, szerelmekről és szertefoszló illúziókról szólnak a szövegek – még erősíti is a ciklusok és az egyes darabok közötti kohéziót. Főként azért érződik homogénnek a költemények világa, mert a lírai hang alapvetően az emlékezés modalitását és a múltba révedés retorikai eszközeit alkalmazza. A versekben megszólaló én egységesnek tételezhető fel, és így a szövegek szinte önkéntelenül is összekapcsolódnak, érintőleges párbeszédbe lépnek egymással. Úgy érzem, itt az ideje annak, hogy a bekezdés kurzivált kifejezéseire magyarázatot adjak; a versek ugyanis nem szűkíthetők le témájukat tekintve az általam felsoroltakra, mert egyértelmű, hogy a szerző valami fontosabbat próbál közvetíteni általuk. Ám hogy mit, az eldönthetetlen.

Szabó Gergely a költészet örök paradoxonjával szembesíti az olvasót – eljutni a mondható határáig, beszélni arról, amire már nincsenek szavak –, de görcsös próbálkozásait figyelve csak az tűnik fel, hogy bármennyire is edzi rá magát, még nem tart ezen a szinten. A szűk határok között mozgó versnyelv az inventio segítségével igyekszik kötöttségeiből kitörni, ámde szóalkotásai csak tovább nehezítik a szövegértelmezést. Nehezen felfejthető, mit jelent (ezáltal hogyan befolyásolja a műegészt) példának okáért a zsebhang, karcköd, hajnalkéreg, légkörhang és érzéscsontok, a tájképernyő, terelőhold, arcidő és térvigyor, illetve a talánszag, ködprogram, szívázott, refréndoktor, viharfüggelék vagy a verscímbe is emelt lélekterasz (igaz, hogy a 65. oldalon szereplő mosolyárnyék tetszett). Az első, meglékelt forrás című ciklusban találhatók ugyan előremutató költemények, mint a redukált nyelv többértelműséget kiaknázó Pirula (ami így letisztult és esszenciális hatást is kelt), vagy a szegmentumok lüktető játékával, variációkkal és a jelentésbe szőtt feszültséggel telített Távolító (ahol igenis elér a mondható határáig), akár a versformát jelentésessé tevő ENT-993 (ami önironikus gesztusokkal is tűzdelt), mindezekkel együtt mégis az utolsó verssor írja le pontosan, mit érezhet az olvasó (de a kritikus biztosan): „nem értik a látottakat, de hiszik”.

A vezetékes rianás című második ciklus összességében ugyan nem emel a kötet színvonalán, de világosabbá teszi, hogy a versek milyen paradigmába kívánnak illeszkedni, ezáltal segítik a helyes befogadói stratégia megtalálását. Szabó azt az ezredforduló után megerősödő, főként a harmincas-negyvenes középnemzedék által képviselt poétikai irányvonalat próbálja felvenni, amely az emberi kapcsolatok és szerelmek negatív oldalát, viszontagságait jeleníti meg, azokat a rosszabb napokat, töréseket és egyre vékonyodó szálakat, ami még összefűzhet két embert. Ha nem is kizárólagosan, de a szerző ebbe a kánonba illeszthető be – csakhogy szövegei e szempontból sem szórakoztatók (a szó esztétikai-mentális értelmében). Találunk érdekesebb darabokat: a Körök jól érzékelteti, milyen gyötrő, ha két ember állandó közelségben van, de az a bizonyos „utolsó” lépés megtehetetlennek tűnik; formai szemponttól prózaversekkel gazdagodik a kötet, és az Innen már megállja helyét a fent említett korpuszban is. Külön kiemelném a hanghatások és mozgások által elmesélt „történetet”, melyet a Nem tudsz visz színre. A Másikhoz fűződő Én disszonáns érzelmeit olyan újszerű aspektusból láttatja, ami által a kötet legjobb versévé válik. E kevés példától eltekintve azonban inkább csak jó mondatai vannak a költőnek („sokat beszélt hozzám egyre kevesebbet” vagy „lassan döglik meg / a madarak szimfóniája”), bár ezekkel sem kényezteti el olvasóit. Talán a szerkesztőnek kellett volna szigorúbbnak lennie, ugyanis jobban gördülő versbeszéd, homogénebb metaforaháló és jóval kevesebb képzavar jellemezné a kötetet, ha lelkiismeretesen húzásra és átgondolásra biztatták volna a szerzőt. Fel sem merülne például az a kérdés, hogyan értelmezzük az „estéink tetejébe városi / effektek kennek sötétséget. / Megőszülnek odafent a képletek” zavarát.

A palackozott olvadás a kötet utolsó valódi ciklusa. Egyrészt bővül a kötet dimenziója olyan darabokkal, melyek a kibernetikai poszthumanizmus álarcát viselik (a Térben szemléletessé válik, hogy csupán annak külső jegyeit ismeri a költő, de a gondolatalapzatot, amin az irányzat nyugszik, nem igazán), vagy a testpoétika körébe sorolhatók (hasonló eredményeket mutat ezen a téren a Gyónás). Másrészt a versszerkezeteket is egyre élesebb váltások tagolják (a Hegben a mondat eleji kórtermi környezet hirtelen egy tömegek által megtekintett koncertre vált, a Köd a matematika regiszterét cseréli vezetéssel kapcsolatos kifejezésekre, majd egy sakklépés levezénylésére), így be kell vallanom, hogy ezen a ponton olykor már fogalmam sem volt, mit olvasok. A kötet kulcsszava az emlék. A Lépcsők jól példázza, hogyan olvadnak eggyé és törnek egymásba a különböző emlékképek, a Cseppeket pedig csupán akusztikai szempontból tudjuk értelmezni, mert a sorok hangulata hozza létre a befogadói élményt. Maga a kötet, akárcsak az emlékezés, kusza, és csak remélem, hogy a szerző nem a jelentésszóródásra fókuszálva alkotott – mert a Közös vizeink inkább a jelentés elkótyavetyélésének érzetét hívta életre. Egyszerűen rossz olvasni az olyan sorokat, mint „úgy marad előzetes / kétértelműség az igen mint / megsemmisített viharfüggelék / úgy egyszerre mint gyenge / elkerülés a szívázott lélekteraszon”.

Az utolsó oldalakon három hosszabb vers zárja a kötetet. Mindegyik egy-egy saját idézetre íródik (legalábbis mottóként aktivizálja korábbi verseit), főként a felsorolásban, illetve a főnévi igenevekben rejlő statikusságot aknázza ki, plusz azt a sajátosságot, hogy az így létrehozott mondatok potenciális lehetőségekként is kezelhetők, azt rögzítik, ami megtörténhetne. Vágyak, álmok, fantáziák ezek: de összefogják a csak számokkal jelölt versvilágokat. Ez élvezhető ciklus; hozzávehetjük a cím nélküli négysorost és a cikluson kívül helyezett kézírásos verset, mert közös pontjuk, hogy egyszerűek: nincs szóalkotás, parttalan csapongás és cikornyás képvilág: ez olyan jellegzetesség, amit érdemes megőrizni és kidolgozni kissé erőteljesebben. Másképp mi, olvasók „eltévedünk a képsorok hullámzásában / és csak egy felmaszatolt hang marad ránk”.

Szabó Gergely: Közös vizeink. Napkút Kiadó, Budapest, 2022