Haza, az otthonomba, a barátaimhoz, a sivatag meleg karjai közé. Vissza a kétarcú dűnék és a kellemes fórósághoz, ahol csak elvétve találni vizet, nincsenek gleccserek, turbános katonák, selyembe bugyolált nők, fura állatok és növények.

Csak úgy, a mezőn átvágva, nyakába vette a határt, meg sem állt a következő faluig. Onnan tovább. „Körösztül a högyön, hogy hamarabb lögyön.”

A hangja, az szép volt, de az arca, tésztaképű, mint a pite a kerek tepsiben, az ám, éppen mint a pite!

Kopogok. Izzadok… a szívem ki akar szakadni a helyéről… ő is érzi, hogy ma olyat teszek, amit eddig még soha… és talán ezután se. Hallom a lábdobogást. Kattan a zár.

Tudom, nem szép, de leskelődtem – s mit látok – újra a kis vegyesboltba mentek be.

Ismeretlen volt, furcsa volt a magyar anyanyelv hallása. Idegesített, hogy értem és ismerős, de idegen. Szembesültem őseim tanával, halottaim ismerősként emlékeztettek a fejfákra. Valami megmozdult bennem, de nem a honvágy.

Fiatalodni vágyók százai özönlöttek a partokra, valóságos bevándorlási hullám kezdődött. A turisztikai kereskedelmet már éppen fellendítette volna ez a felfedezés, amikor a következő probléma jelentkezett: hogyan tartósítsák és tegyék áruként is elérhetővé ezt a csodaszert?

Éppen gazdasági válság volt az országban, s bejelentették, hogy egyik napról a másikra megszűnt a forint. Helyette gyönyörű nevű új pénzt vezettek be: a csengőt.

A kapualjból nem volt kiút semerre, elfutni nem volt lehetőség. Szemébe néztem: „Ne tegye!” „ Ugyan! Könyörgésnek semmi értelme. Mind ezt csinálják.”

Könnyebb egy álarc mögött nézni másokat, s eltakarni valódi önmagadat. Egy ideig élhetsz így, de e közben valaki meghal benned, eltemeted önmagad!

Szabadulóművészek köszöntése
Immár harmadszor nyílnak meg három törzsvendégünk előtt jó magaviseletük elismeréseként a büntetés végrehajtási intézet nehéz vaskapui, ahol szeretteik, tisztelőik és egységünk küldöttsége várják őket.

Az alkalmi énekes újra kotorászott a zsebében, már csak 2 euró aprója maradt:
„Ez a tied” mondta és belepottyantotta a hegedűtokba.

„Kedves olvasó, ez az utolsó utasítás. Erről a kincsről tudnotok kell, hogy a világ legnagyobb kincse. Ez a kincs a titkos ajtó mellett, a falban található. Ezt a falat jó erősen meg kell nyomni, de ezt csak két ember tudja megcsinálni."

Még az erkélyen ácsorogva látta, ahogyan a férje beszállt az autóba, és elhajtott a megfelelni akarás, az állandó stressz és nyüzsgés felé, és tudta, hamarosan neki is indulnia kell majd, de mindez már nem számított.

Sodródva az eseményekkel vertem fel táboromat a kilátástalanság sivatagában, ahol nem volt sem élelem, sem belátható téren belül egy fűszál sem, egy kapaszkodó sem. Testem csak feküdt, vagy épp támolyogva lépdelt tovább a forró homokon előre – valahová.

Az Irodalmi Jelen ezennel meghirdeti legújabb pályázatát rövid prózai írásokra.