Jelige: Rico – A döntés

Jelige: Rico
A döntés

Zuhog. Minden szürke és nedves. Tócsák tarkítják a kemény földet. Egy lélek sincsen az utcákon.
            Éppen csöngetek fel hozzá. Harminckilences lakás. Harminckilenc… Sokszor ütöttem be ezt a számot. Pontban délután kettőre beszéltem meg vele, hogy jövök, azzal az indokkal, hogy találkozni szeretnék vele. Régen beszéltünk már… Az órám kettő óra három percet mutat. Remélem nem fog haragudni rám.
            Berreg az ajtó. Beenged. Persze, hogy beenged, hiszen megbeszéltük, hogy jövök. Ahogy magam mögött bezáródik az ajtó, elhalkulnak a betonra eső vízcseppek. Most csönd van és nyugalom a panel földszintjén. De minden ugyanolyan szürke és nedves, mint kint.
            A harmadik emeletre kell mennem. Addig rengeteg lépcsőfok vár rám. Rengeteg lépcsőfok és gondolat.
            Akarok neki mondani valamit, ami régóta nyomja a lelkemet. Alig várom a pillanatot, amikor meglátom a reakcióját! Szerintem titkon számít rá. Persze, hogy számít!
            Most édesanyámra gondolok. Miért gondolok rá ilyenkor? Édesanyám, édesanyám… Mielőtt elindultam otthonról, megebédeltem. Borsóleves volt és rakott krumpli. Annyira nem örültem ennek a menünek. Lehet, hogy észre is vette az enyhe fintort az arcomon. Biztosan észrevette. De remélem, hogy nem fog rám neheztelni. Majd elfelejti.
            Már a második emeleten vagyok. Kicsit izzadok. Pedig nincs nagy meleg. A kabátom csurom vizes, a bakancsomba is került egy csöppnyi eső. Mégis leveszem a sapkámat és engedek a sálam szorításából. Melegem van.
            Folyik az orrom. Természetesen ilyenkor nincs nálam zsebkendő! Tipikus én! Nincs mit tenni, beletörlöm a kabátujjam végébe. Csaknem látja meg. Majd legközelebb hozok magammal.

Visszagondolok azokra az időkre, amikor nem mertem kimondani neki azt: szeretlek. Mennyire hülye voltam! Az önbecsülésem nem engedte meg magának ezt a szót. Pedig minden egyszerűbb lett volna. Egyszerűbb lett volna úgy mondani neki, hogy a karjaim között volt, derekunk összeért, egymáshoz nyomtuk homlokunkat és azt mondtam volna neki: szeretlek. De nem mondtam. Nem mondtam, mert féltem attól, ami ezután következett volna. Mi lett volna?

Hirtelen megállok. Valami nincs rendben. Valami hiányzik. Otthon felejtettem a pénztárcámat! Mit tegyek? Visszalépek egy lépcsőfokot. Még egyet. Ezt nem tehetem, hiszen már csak néhány méter választ el Tőle! De mi van, ha kelleni fog a pénztárcám? Mindig akkor kell, amikor nincs nálam.

Nem. Nem megyek haza. Döntöttem: ma eljövök hozzá, és kimondom: szeretlek. Ha nem tenném meg, biztosan megbolondulnék.

            Harmadik emelet. Mély levegő… majd kifúj. Még egyszer. A harminckilences kicsit messzebb van, meg kell tennem még pár lépést az ajtóig. Kinézek az ablakon: még mindig zuhog. Pedig délelőtt még szép idő volt, melegen sütött a nap. Édesanyám ki is rakta a ruhákat száradni.

Itt vagyok. Harminckilences lakás. Kopogok. Izzadok… a szívem ki akar szakadni a helyéről… ő is érzi, hogy ma olyat teszek, amit eddig még soha… és talán ezután se. Hallom a lábdobogást. Kattan a zár. Lehajlik a kilincs. Nyílik az ajtó. Kitárul előttem, és meglátom. Most vagy soha:

            - Szia. Szeretlek.

Látom a megrendülést az arcán. Nem érti. És ahogy bámulunk egymás szemébe, és legördül a homlokomról egy izzadságcsepp, az eddig csak a kabátzsebemben markolt pisztolyt hirtelen a halántékomhoz nyomom. Még van egy pillanatom.

            - Szeretlek.

És meghúzom a ravaszt.