Ugrás a tartalomra

 

VALAKI HAZAVISZ – Rónai-Balázs Zoltán vers/prózái

Önmagában álom, ébren is. Régi sivatag keveredik bele, gyerekkori sivatag, a sívó homok a Kiskunságon, a pár szál fű közt pergő, szálló aranyhomok vándor dűnéi…

 

VALAKI HAZAVISZ

RÓNAI-BALÁZS ZOLTÁN VERS/PRÓZÁI
 

 

 

 

 

 

 

 

 

Angyal macskánk elrepült

Angyal macskánk elrepült,
szelídebb nem is volt soha,
már ott nyávog a Mennyeknél,
hogy neki nincsen otthona.

Így ment el egykor nagyapám
és így fogok majd magam is:
nyervákolok és dörgölőzöm,
hogy valaki hátha hazavisz.

 

Fehér, organza függönyök közt

Fehér organza függönyök közt,
áttetsző csendben kikandikál,
szépséges ánusz, szivárványhártya,
rózsa, vagy kristályos, szép szabály,
vagy tenyér: hűvös, idegen.
Egy hópehely van,
fehér csipke,
ottfelejtve az ablaküvegen.

 

Surmann sógor

Nincs itt semmi csak kemény homok és kövek, a part leszakad az öbölbe, sárga porcelán hőség, az égen egyszerre a Hold, a Nap, a víz türkiz és ragyog, színén windsurfös siklik távol, az álló levegőben, előttem különös növény, minden levele húsos és apró, zöld, bordó és sárga, árnyéka élesen hasítva a kíméletlenül sima talaj okkerébe, mellette sáska áll.

Ha álmodsz, nem tudod, hogy álmodsz, ha igen, már el is van rontva az egész, ha csak sejted, már akkor sem teljes, álmodni öntudatlanul kell, csak és csak az álombéli öntudattal. Nem tudom, hogy álmodok-e, ha nem álmodnék, ugyanezt látnám, itt, a Ráktérítőn, a Szahara szélén vagyok, a Dakhlai öbölben. Önmagában álom, ébren is.

Régi sivatag keveredik bele, gyerekkori sivatag, a sívó homok a Kiskunságon, a pár szál fű közt pergő, szálló aranyhomok vándor dűnéi, visszább a géppark, vagy roncstelep egy sárga, akkor is már nagyon régi lánctalpas pihen benne, a király, uralkodik minden lerobban, forrófém-szagú, rozsdabarna, rejtélyes és kisebb szerkezeten. Irdatlan mély homokbánya, száraz, lángoló katlan, oldalába odalenn üregeket vájtunk és bírtuk a negyvenöt fokot azóta már elfeledett unokatestvéreimmel. Minden óriási, a sóstó, ez a hínáros tengermaradék, lehetetlen volt elsüllyedni benne, mégis megfulladt, akit a hínár betekert, és senki felnőtt nem talált ki erre ostoba és átlátszó vízitündér-történetet nekem, csak vigyázni kellett a hínárra.

A sívó homokban állok, a gyér fű közt pereg a homok, mendegél odébb a dűne, a géppark kerítése mögül anyám férjének rokona fordul ki, Surmann sógor, nem mozog, teljességgel idő- és változástalanul közeledik felém, karja emelkedőben, arcán formálódó szó kezdődő grimasza. Csizmába tűrt kék munkásnadrágja van, hozzám szól, int nekem, mögötte az öböl vizén a szörfös halad, a nap és a hold egyszerre az égen, a nagy, a hatalmas égen, a felhőtlenen, válás előttin, és felelősségek előttin, elköltözés előttin, és el nem indulás előttin, a meglódult idő előttin, ott, ahol a borderline is húzódik, a legfigyelemreméltóbb topográfiai jelenség az életemben. De honnan a fenéből tudnám én ezt még itt, klottgatyában a nyárban, öt évesen? Majd megtudom.

Ha álmodsz, nem tudod, hogy álmodsz, ha igen, már el is van rontva az egész. Csend van, mintha valami enyhe szellő mozogna, a víz fölött mégis komolyan fúj a szél, a hold feljebb, lejjeb a nap, nemsoká megjönnek a francia nyugdíjasok, menetrend szerint, napozni fognak és nem értik, hogy nem beszélünk franciául én, meg a feleségem. És hol van Magyarország. Hongrie. Hol az a Magyarország?

Magyarország a térképen gombostűvel jelölve. Ott van. Jó alaposan beszúrva áll, kihúzhatatlanul. Gumicsizmája fölött buggyosodik a kék munkásnadrág. Gesztikulál, mond valamit. Én még kicsi vagyok, velem még nem lódult meg semmi. Én itt vagyok és kész, nincsen azután, engem innen valami, talán az álom, nem enged. Vagy mindaz, ami utána volt?

Mostmár hűvös lesz, Dakhlában is tél van januárban, és a sivatagban este a hideg, az jön. Egész fenn a hold, lenn a nap, menjünk be most már, menjünk. És fúj a szél is. Áll a levegő, áll, nemsoká tízórai, vagy remélem, én már éhes vagyok, már a sóstóhoz se vágyom, a gépparkba sem, nem mászom le a bánya homokján. Én most már kezdek éhes lenni és az idő, az is biztos annyi, hogy oldódhat ez a bekötött világ. Estefelé van, ennek az egésznek, hogy eltelnek itt komplett napszakok! A fűszálak közt a homok hogy pereg, áll Surmann sógor és int, biztos azt, hogy most már mehetsz.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.