Delphoi, hegymenet – Csobánka Zsuzsa Emese versei
Claude Lorrain (1600–1682) festménye
DELPHOI, HEGYMENET
CSOBÁNKA ZSUZSA EMESE VERSEI
HÉBER ÉJSZAKÁK
A betűket is újra kell tanulni,
hogy szólhassak hozzád.
Addig hallgatok, a szívverésed ritmusa
és az illatod hullámokban önt el.
Alef, mondanák, mutatva
az első betűre, amit,
mialatt megformázott a szám,
egek értek össze a földdel.
Utánunk sóvárgó égiek leskelődnek,
zár a blende, nézd, a kézi szőttesben emberi minta.
Álmodik az isten e végtelen ábécét mormolva,
ábrándos istenujjak babrálnak a teremtéssel.
Ringat az erdő, a karodban rejtőző, nyitott mondatok.
A második betűben szikrázó csillaghad alatt
ragyog az ég. Elfelejtem az összes nevem,
megszólíthass végre. Meglepő mélységélesség.
A táguló égi ablakokban homokkal fújt metszetek.
Ébred, eljátszik, szemében szalagos reggelek,
a fényben kimelegedve száll a por. Csak nézi,
ellenfényben ki tükrözi vissza pókhálós tekintetét.
DELPOI, HEGYMENET
Hordom magammal hiányod, mint óvóhelyre az élő ágakat.
Rügyeket a télben, kilátást a zúzmarás ablakból.
Lassú út vagy a hegygerincen át, spirálban mozgok felfelé.
Délután, azt jósolják, érkezik újra a hó,
az elcsigázott test talán egyszer végre hazaér,
leválik a burok a szív és a méh körül,
kút és hegy tengelyként feszül a földnek.
Kit anya szült, mind. Védtelen, égre nyitott tenyér
a bolygóközi végtelenbe vetve.
A lábfej, a hát, a fejforma, éjjeli zönge alvó harangokra,
szikrázik az égbolt a fejed felett,
keringőző, egymást érintő, átszelő vonalak,
csak közelről néma ember.
Így szeretem majd meg a távolságot, az ablaküveget,
az űr koccanó hangjait.
Zuhog az idő, mint a hó, addig vártalak.
A hamuszín egek alján bizalom lobban, elnémulok,
félek bár én is, hűvösek a csillagok, a kút,
az erdő fogai józanon fésülik a szálakat,
úgy olvastam, boldog, kire a 2x2 józansága hull.
A tenyérből indult, az égig ér,
kezemben ringatott eleven erő,
feloldhatatlan vagy, ne félj,
ahova megyünk, ott nincsenek utak,
csak a betelt idő és a tér ígérete jóslatok helyett.
A hideg ellen én, mint az állatok, a számban tartalak,
úgy lehellek be, tudva,
a túlsó part és a szerelem a másé.
Szétszórtam azt, ne legyek teher.
Boltívre van szükség ártéri erdő felett.
SAMSARA
Átöleli, lenne befogadható a hő,
aztán riadtra hűl az ágyon.
A kályha tartja, el ne dőljön,
pedig annyi benne a korlát,
hogy a lángot rézsút szálazza szét.
Feláll, elindul, szalad,
valami lepkét látott.
Csak a falon a fényt.
Szíve szerint felfeslene, kibomlana,
olyan nagyszerű minden pillanat.
A szemét nézem, legalább a tört fényt
jó lenne megőrizni belőle,
de fogva tart a látvány,
a falak maguktól omlanak.
Mint egy női test, mikor áttetsző ingét
ejti a földre, halomba roskad,
mered maga elé. Ami előbb a testet érintette,
most mozdulatlanná dermed,
pattogzó festék felette az ég.
Ki tudja, melyikük szebb, melyikükben buzog az élet,
az anyag, ami a nő elé hullva a testre ébredt,
vagy a tiszta öntudat,
lázálmos vágy a szépségre riadva fel?
Láttalak belefeledkezni magadba, Nárcisz.
Akkor vagy a legszebb, amikor nem vagy.
TEHERTÉTEL
Az alagsoron múlt vagy a tavaszi áradáson,
a lift előtt találkoztunk össze.
Próbáltam kikeveredni a nyelvek közül, de úgy tűnt,
a testek perisztaltikája csupán a jelentés bármely rétege.
Később arról mesélt, elengedte a történet kezét
zuhanás közben, és én akaratlanul a sajátomra néztem,
de megvolt. Tíz ujjal kapaszkodtam a felvonózsinórba.
A teraszról minden olyan közelinek tűnt,
a hirtelen beállt hideg a csempéket sem törte össze.
A csillagokat mellékesen említette, mint lengéscsillapítót.
Aki egyszer lehozta őket, nem megy értük újra.
A magázást hiányolnám a nyelvből, folytatta,
én ezt a távolságra fordítottam magamban,
évődve a vízzel, hogy vajon átúszik-e értem,
vagy az ázó vitrint menti először.
A zsebét néztem, és megint a kezem.
Üresen világító égbolt minden tenyér,
de haljon bele az, aki felett nincsen, nem földi halandó.
A távolodás erejéről kértem még beszélni,
ő akkor ült ki az ég alá, rágyújtott,
parázzsá szűkült a keze a hunyorgó sötétben.
Csillag lehet.
Hullik az égből, vagy én zuhanok a liftben,
mélyre szívja a füstöt, kilélegzi, és elködösít,
ne legyen kapcsolódás. Most kell kívánni.
Távolról pontok, távolról értem.
Közelről belakható tér és idő,
a kötődés kibogozhatatlan szálai.
Tele a fala fából faragott képpel.
Azt hitte, a bútorlapok válnak fel az árvízben,
de ez egy liftaknában fuldokló betonfülke.
A becsapódásba bizonyítottan nem szoktak belehalni,
alapvetően biztonságos rendszer, alaptalan félelem.
Inkább a kiszolgáltatottságba.
Hogy a felvonón kívül vajon van-e bárki az ember felett.
