Megetetik velünk a verset?

Fabó Kinga nem szokott belekeveredni az irodalmi életbe, inkább ír. Néhány külföldi facebook-csoportban lájközön fogadja a szövegeit, és akad olyan verse, amelynek hat különböző fordítása létezik ugyanazon a nyelven. Kétnyelvű, indonéz-angol kötete megjelenésének apropóján kérdeztük többek között irodalmi életről, divatról, versírásról és fordításról. 

Fabó Kinga

„Írni szoktam, irodalmi életet élni nem” – fogalmazol korábban. Miért nem tartod fontosnak az irodalmi életben való részvételt?

 (Ez itt a nevetés tere... Baráti gesztusnak szánom magam helyett, és mivel erre a kérdésre nemigen tudok, szeretnék válaszolni. Look into my smile...) – Én, mint személy, általában sem vagyok fontos; a szövegeim fontosak vagy nem fontosak. Mégis, íme, néhány lehetséges válaszkezdemény. Így alakult(am). Jobban érdekel a megírás folyamata, mint a késztermék eladása. Nemcsak rajtam múlik. Rosszak a tapasztalataim. Bár a tapasztalatok megtapasztalásának módját (! – még nem beszéltem értékelésükről!) is már eleve irányítja, megszabja egy előfeltevés-rendszer. Nem hiszek sem a közösségi cselekvésben, sem a közösségi létformákban. Nyilván ez is alkati adottság… Nem hiszek a besorolhatóságban, a mindig mindenkire érvényes módon, mechanikusan alkalmazandó módszerekben sem. Utóbbi kettőt nagyon veszélyesnek is tartom. Jön egy ragyogó elme, aki meg- vagy kitalál valami gyökeresen újat. Aztán az epigonok siserehada ezt, ennek egyre inkább fölvizezett változatát, változatait mechanikus módszerré degradálja, kötelezővé teszi. A költészetben is akad erre példa bőven. Három verset is írtam arról, miért nincs jó többesszám. Vagy kirekeszt: mi, de te/ti – nem; vagy (tekintélyelvvel) berekeszt, beszippant, fölszámol: nincs te/ti, csak mi. Vagy, illetve eleve parazitaként csügg az egyen, az egyesen: többesszám vagy bizonyos nyelvekben duális (kettesszám) csak azért lehetséges, mert létezik egyesszám. Én a  személyreszólóságban hiszek, a közvetlen odafordulásban.

Meg azt is mondod, hogy sosem voltál „divatos” szerző, nem is törekszel erre. Mit jelent számodra  a divatos szerző?

A lehető legegyszerűbb, leghétköznapibb értelemben használom a szót illetve a kifejezést: pozícióban nem vagyok, tényező nem vagyok, aktívan a tudatokban nem vagyok. Az, hogy éppen ki, mi divatos, szociológiai kérdés. A divatot csinálják. Ugyanakkor a szerző is megcsinálhatja magát, vagy elébe mehet a divatnak. Valaha foglalkoztam a normatív fogalmak logikai struktúrájával, meg írtam egy értékszociológiai tanulmányt, amelyben a 19. század második felének illemtankönyveit elemzem. Divat – illem – paradigma – kánon stb., egy nyelvcsaládba (Wittgenstein) tartozó fogalmak. Normatívakká akkor lesznek, ha valaki magára és másokra nézve kötelező érvényűeknek tekinti őket: értékválasztásait ez és csak ez motiválja, szabja meg. Nagyon veszélyesnek tartom, mint mindent, ami kizárólagosságra (diktatórikusságra) tör.  Valamint az önállótlanság irányába hat, a sznobériákra erősít rá. Idézzem a közismert Menyhárt Jenő szöveget:   “Neked a divat / mondja meg hogy ki vagy…”?

Hosszú ideig valóban nem érdekelt, divatos vagyok-e a szó bármilyen értelmében is. Eszembe sem jutott. Utólag bánom. A személyes jelenlét ugyanis egyre fontosabb. És ami ennél (számomra most) jóval fontosabb: az emlékemet nincsen kire hagynom. Hiszen az vagyok, aki a tudatokban, emlékekben létezem, rögzültem, olvasatok formájában. Ezeket az olvasatokat vajon korrigálhatom-e, s vajon meddig?

Hogyan viszonyulsz az ihlethez? 

Ihlet nélkül nincs vers. Tudatosság nélkül sincs. Amit az ihlet felszínre dob, azon hosszú, tudatos, szándékos, kemény dolgozás van mindaddig, amíg késznek nem érzem. 

Sokat javítasz a verseiden? Mikor érzed úgy, hogy formailag tökéletes a mű?

Az, hogy „tökéletes“ – túlzás. Annyit mondhatok: kész. Ráírom a kéziratra: „végleges“, bár ez is éppen eléggé riasztó. Akkor, ott úgy vélem, minden a helyére került. Tévedhetek, természetesen. És gyakran tévedek, természetesen... Nem is szoktam magam visszaolvasni, csak végszükségben.

Számodra akkor kezdődik a vers, amikor a szerző képes kilépni a saját énjéből, és belehelyezkedni másokéba. Tehát a vers egyfajta szerepjáték?

A kívülállás, az eltartás, az énből való kilépés a versírásnál ugyanolyan alapvető, mint bármely más tevékenységnél. Ha tökéletesen azonosulok önmagammal, versemmel, bármivel, amit éppen csinálok, akkor nincs rálátásom, nincs tudatosság, nincs reflexió, nincs meg a rá-kívüllevésnek (Tandori szava) az a bizonyos pontja, pozíciója, ahonnan úgy látom kívülről magamat, hogy mégis részese vagyok annak, amint húzom-nyúzom az anyagot, mármint a versét. Mintha nem én írnám, hanem figyelem a szerzőt, figyelek egy szerzőt, akivel mégis azonos vagyok. Aki megszövöm-fonom (jó sűrűre) versem anyagát, szövetét, megmunkálom testszerűségét, szoborrá kalapálom, elhelyezem a térben, megfestem képeit, lekottázom dallamát. Nekem a szöveg zenéje, hangzása, hangzóssága annyira fontos, hogy néhány versemhez zenei útmutatókat is mellékeltem. Egy novellámhoz szintén... Egyszerre csinálom, és látom is magamat, amint éppen csinálom.  Minden vers szerepvers, amennyiben például a szövegszubjektum nem azonos a szerzői szubjektummal. Nincs „őszinte“ vers. Pontosabban: a kérdés nem értelmezhető, mert ezt csak én, a vers éppeni írója tudom eldönteni. Kihez, mihez viszonyítva vagyok őszinte? 

Saját érzést csak saját érzéssel tudok azonosítani, értelmezni, és csak a magam számára. Más nem tudja sem azonosítani, sem eldönteni helyettem. „Őszinte vagyok“, mondom magamnak. Honnan tudom ezt, feltéve, hogy magamhoz tényleg őszinte akarok, tudok lenni; vagyok? Létezik bennem egy érzésrepertoár, egy emléktár. Éppeni őszinteség-érzésemet összevetem a repertoárban, a raktáron, a készletben található érzésekkel, érzés-emlékekkel, és ha találok vele megegyezőt, máris őszinteségként azonosítottam. Ha nem, akkor törhetem a fejem… Vagy most nem vagyok őszinte, ezért nem találok egy, az éppeni érzésemmel korreláló érzést, vagy még sose voltam az, így nincs raktáron, egyáltalán nincs meg bennem ennek az érzésnek a lenyomata, az emléke, stb. A külvilág, a végeredmény, a vers szempontjából azonban tökmindegy (irreleváns), őszinte vagyok-e vagy hazug, hiszen olvasója eldönteni úgysem tudja, a szövegnek pedig "csak" hatnia kell. Hogy ezt hogyan, mivel érem el: az őszinteség látszatával, hazugságokkal, kitalációkkal, ráismertetéssel, meglepetéssel…?!  Nem idézem Aranyt (Vojtina ars poeticája), annyira közismert, csak utalok rá. Ahogyan József Attilára is (igaz-valódi) csupán utalok. – Természetesen más a helyzet a szövegen kívüli világban, ha van ilyen, hiszen ott az őszintétlenség leleplezhető…    

A lírában kik voltak rád nagyobb befolyással? Tudom, hogy József Attila, Arany és Berzsenyi nagy kedvenced. Volt-e kortárs alkotó, aki pályakezdőként megmozgatott?

„Nagy kedvenc” –  így túlzás. A beszélgetés, amelyre utalsz, egy konkrét kötetem megjelenése kapcsán készült. Annak a kötetnek a szerkesztéséhez-szerkesztettségéhez hozzátartozott Berzsenyi (nyitóvers), József Attila (záróvers). Aranytól pedig rengeteget tanultam akkoriban: központozás: mit, miért – oda, ahova. Hogyan lehet lekottázni a belső dallamot. Ilyesmik. Azt hiszem, mindenki, aki előttem élt vagy kortársam, belém épül még akkor is, ha nem ismerem, nem olvastam. Egyszer például kifejezetten a „dettó/gettó“ rímpár köré építettem egy verset. Pár hétre rá olvasom Petrinél (A „Mizantróp“ átnézése közben), akkor jelent meg. Nem ismerhettem. Vagy mégis? Bizonyos lehetőségek mintegy a levegőben lógnak, és szinte véletlen, ki kapja el, ki realizálja őket először. Nincs elsőbbség, nincs eredet, írja más (?) vonatkozásban Derrida. – Azt gondolom, az ilyen és hasonló felismeréseken alapul a vendégszövegek, talált szövegek, szereplők használata, beépítése a saját szövegbe. – Mindent mondtak már. Mindent írtak már. Tudom, mit fog mondani. Tudom, mit mondok majd én. – Már nem tudom eldönteni, hogy a szöveget találtam, írtam; én találtam, én írtam, más, mások, többek… 

Indonézre és angolra fordították le a kötetedet. Hogyan kerül egy magyar költő indonéz nyelvterületre?

Kétnyelvű (indonéz-angol) verseskötetem pár napja jelent meg, Indonéziában. Én még nem is láttam, csak a fotóját. Véletlenül történt ez is, mint minden más. Két versemet angol fordításban olvasta egy indonéz költő, műfordító. Megkeresett a fészen, írta: én vagyok az egyik kedvenc költője, szívesen fordítana tőlem, hozzájárulok-e. Írtam: persze. Aztán valahogy ez elmaradt. Jöttek viszont mások, többek, sokak. Valaki lefordított tőlem vagy 18 verset. Ám publikálnia nem sikerült. Sokan kezdtek fordítani akkor, aztán ezek a kezdeményezések is mind abbamaradtak, részben azért, mert nem volt és nincs elég angolra fordított versem, pedig az képezhetné minden további fordítás alapját, részben azért, mivel az indonéz szerzők nem tudták publikálni fordításaikat. Valahogy nem sikerült hivatalossá tenni sem nekik, sem nekem ezt az egész folyamatot. Egyik versemet (A fül) hatan is lefordították, úgyhogy 6 különböző indonéz verziója létezik. Kb. másfél éve a jelenlegi fordítómnak (Narudin Pituin) angolul jelent meg verseskönyve. Engem kértek meg: írjak hozzá előszót. Megírtam, rövidke esszé lett belőle: A Touch of Philosophy a címe. Eleve angolul írtam. Így jelent meg a kötet, az én előszómmal. Később Narudin kezdett el fordítani engem. Közben Indonéziában egyre népszerűbb lettem. Fölolvasni is meghívtak, nemegyszer. Sok indonéz facebook-os költészeti csoportnak vagyok a tagja. Ha valamit posztolok ott, oda, valóságos lájk-özön hullik rá(m). Ezt látván a fordító, Narudin, meg egy kis kiadó belevágtak a kötetbe. 23 vers van benne indonéz és angol variációban. Ennyi volt akkor angolul...

A kortárs indonéz líra mennyire ismert a magyar nyelvterületen, mit tudsz erről?

Oda-vissza nemigen ismert, úgy hallom… Pedig sok a költő ott is. Bár megtévesztő lehet, hiszen én csak velük érintkezem, így egy kicsit olyan érzésem van: mindenki verset ír. Szövegeiket maguk fordítják angolra.

Visszaadható-e a mai magyar költészet? Mi a véleményed a kortárs fordításirodalomról?

Kompetens ebben nem vagyok, mivel magam nem fordítok. Egészen más képességeket igényel, mint az írás. Nekem sem türelmem, sem tehetségem nincs hozzá. Szerencsések azok, akiknek mindkettőjük van, és akik ráadásul írnak is, fordítanak is. Lehetetlen vállalkozás, és őrülten fontos! Tömérdek a jó fordító, ám kortárs (és nem kortárs) világirodalomból soha nem elég! Falnám, zabálnám, habzsolnám őket, mint régen. Dőzsölnék. Most a neten lehet olvasni azonnal és eredetiben bármit. Ott találkozom rengeteg izgalmas verssel, költővel, folyóirattal. A velük való találkozás pont ugyanannyira esetleges, mint az, éppen ki kerül be Magyarországra nyomtatott formában. A neten legalább nem döntenek helyettem. Ott eldönthetem én: kit, mit... Persze vannak jó kezdeményezések, fórumok, itthon is, egyre több, fordításokat elősegítendő. Hogy miért érezzük mégis kevésnek? Talán sok a fordítandó szöveg, és kevés a fordító, akik így nem győznek lépést tartani a sok-sok verssel. Időigényes és rosszul fizetett. Nem könnyű publikálni. Ha ez a kérdés szóba kerül, mindig Vas István jut eszembe, aki Apollinaire Búcsú című versét (Letéptem ezt a hangaszálat), amely összesen 5 sor, évekig fordította. Ez a lehetőség, ez a mentalitás szűnt meg: évekig hordozgatni magamban egy verset: sajátot, másokét.

Hogy a magyar költészet mennyire fordítható általában, nem tudhatom. Szerzője, fordítója is válogatja. Sokakat fordítanak, sok nyelvre. Ám azt talán maga a szerző tudja igazán megítélni, megmondani, hogy sikerült-e mondjuk „anglítása”. Engem nagyon nehéz fordítani, mondják mások, mondom én is. Bár indonézül nem tudok, indonéz barátaim szintén említették. Verseimből fura módon „egzotikus“ nyelvekre fordítottak teljesen maguktól és véletlenszerűen. 

Mindig is érdekeltek a más művészeti ágak is, a mozgás, a tánc, a versmondás. Mennyire segítenek téged az írásban a társművészetek?

A korábbi értelemben vett átjárás a különböző művészeti ágak és művelőik között megszűnt. Lett helyette másmilyen. Mivel gyorsan és folyamatosan változnak a műfajok, a művészeti ágak, a szereplők, a színterek, újfajta, másfajta társulások, társítások, társművészetek jöhettek, jöttek, jönnek folyamatosan létre. Érdekes, jellegükben új produkciók, produktumok. (Hangsúly inkább a folyamatszerűségen, az improvizáción...) Szinte bármi társítható bármivel: ez, olvasatomban a műfajok, művészeti ágak korlátlan szinesztéziáját jelenti. Kitágult a művészet fogalma általában; az irodalomé is, vagy éppen a versé. Új műfajok jelenhetnek, jelennek meg, például a slam vagy a rap. Általános, hogy egy szerző több műfajban tevékenykedik. A művészeti ágakon való átívelés mindig izgalmas esély. Változik a rendezvények jellege is: egyre több a fesztivál, általában a kampányszerű esemény, egyre fontosabb a szerző személyes jelenléte. Néhány példa a műfajok, művészeti ágak „szinesztéziájára”: szövegek zenével, tánccal, dallal, dalként, mozgással, színházzal, gasztronómiával, divattal. „Megetetik” velünk (?) a verset, majd fölöltöztetik. Egyre gyakoribbak a könyvtrailerek. Gasztrobloggerek viszonylag régóta léteznek. Blogolás tárgya lehet bármi, akár az irodalom. Művészi tevékenységek helyszínévé lehet szintén bármi: romkocsma, terasz, udvar, utca. Test(ek) a térben. Test és tér.  Idegen testek a tájban...Nekem is van egy romkocsmás anyagom, a Kukk, show, slam, rom. Ezennel virtuális romkocsmatúrára invitálok mindenkit.

Ami eltűnt: az öncélú és érdek nélküli tevékenységek, együttlétek, szakmai együttműködések igénye és adománya. Korábban említettem Vas Istvánt, aki évekig fordította, hordozgatta magában Apollinaire egyik ötsoros versét. Hát ez az, ami nincs... Vannak társművészetek, de nem biztos, hogy művelőik valóban művészeti társak. Inkább csak egy-egy közös produkció erejéig társulnak. Nem baj. Maga a vers mint műfaj olyan természetű, hogy képes baráti kezet nyújtani más művészeti ágak felé, vagy éppen magába olvasztani őket. Részben rajtuk alapszik, rájuk alapoz. Ahogy Nemes Nagy Ágnes fogalmazza: tőlük “lopkod”, belőlük él. Van/lehet láttató ereje: képisége, filmszerűsége, térbelisége, testessége, szoborszerűsége. Van zenéje. Írójának-olvasójának bármely érzékszervét képes letámadni, megmozgatni, ha azok kellőképpen élesre fentek, kihegyezettek, beleértve az ízlelést, a szaglást is: befoghatók, megrögzíthetők például az illatok. Sok-sok illat-versem van, legutóbbi A Süskind-parfüm. Hasonlóan az illatokhoz, az illékonyat, a tűnékenyet, a pillanatnyit próbálják rögzíteni tánc-, mozgás-, mozdulatverseim. Magáról erről az igényről és egyben egy táncosnőről szól A táncosnő Maja című versem. A radikális tett utáni alig-létezések egyik verse ez. Dísze, ékszere: saját repedése, saját testén ejtett sebe. Magából meríti ugyanúgy, mint ahogyan felszínre hoz egy mozdulatot. Mintha a  Fekete hattyú befejező képsorait látnánk, bár a filmet akkor még nem láthattam. Vagy mégis?

Varga Melinda