Nem akart „fáklya-lélek”, „szentírás-patak” lenni: a költészet maga érdekelte, az örök alakváltozásból kiemelt, ki-merevített, újraéledő s egybemosódó képek zuhataga, egymásra épülő boltozatai. (Keresztury Dezső)

Volt egy költő, nem írta: hímezte a verset. S egy asztalán tartott hattyútojásról olvasta le mindig, hogy hány óra van. Nem a greenwichi idő szerint. Hanem az isten pulzusa, a deresen lüktető földhalánték és a Tejúton összedrótozott testükkel botorkáló hallgatag bárányok hullámzása szerint. (Holló András)

 

 

 

HARGITAI GYULA VERSEI

 

A világvégi őrszem

 

Íme, a világvégi őrszem, ki
papucsnak használta  a hegyet,
kinek homlokán sas delelt,
tollas unoka
íme, a világvégi őrszem
réteges lehellete
s a megkövesedett
sóhajok,
s a korsó,
benne borostyán ragyog.

 

Haláltánc

 

 

Táncol balladát gyönyörű cselédlány.
Pörget úrfi kék eget olcsó szénán.
Rohan a lány hold-szemű, izzó tóba.
Száll aranyóra.
Száll a kártya. Pisztoly az úrfi-kézben.
Halott úrfi kártya-papucsban táncol.
Aranyóra táncol a tiszta égen.
Szép anyaszájból
röppen vér-pipacs csúnya, alvó földre.
Éhség száll a férfigyomorba. Táncol
tűznek balladát kicsi, izmos egyke.
Tíz fiú lenne.
Bárány táncol. Macska az úr vendége.
Félénk asszony olvas a kerti széken.
Nem kap gyermektől kacagást. Kriptába
pörgeti tánca.
Haláltáncot nézek a múlt tükrében.
Megfürdök a hajnali, piros fényben.
Ragyog, gurul, táncol az élők napja.
Lányok alatta.

 

Halotti beszéd

 

 

Apró emberke volt
Szívében Tejúton kergette a holdat
a nap. Szívét hét albérlő csillag
lyuknak nevezte s egy spirálgalaxis
vityillónak. Apró emberke volt.
A végtelen kolibrifészkeknek
nevezte pórusait. Néhány évig
lakott csak bennük. Lakbért nem fizetett.
Apró emberke volt.
A halál azt mondta, hogy mikroszkóppal
kereste őt.

 

 

Csontváry

I.

Hol alacsonyabb a nap, mert
meghajol az ég, egy ember áll.
Ujjain hegyek, legszürkébb
gombja hold, kutyája felhő, hét
színt ugat. Hol alacsonyabb
a nap, szállni szeretne a rét
s az ég forog, fényes, mint a fém.
Az ember már mozog, jár egyedül.
Nagyobb napot keres.
Ujjain tíz csillag énekel.

II.

Aranyóra-szemű, buzogány-karú
álomban-angyal cilindert kér a
hegyektől. Toronyóra-apa
komolyság-láncára ruhátlan
madár nem ülhet. A családot
nagyapa-szobor tereli szobából
szobába. Az ágyban-hullámzást
figyeli zárkózott sötétség…
Hol a fa röpülni akar s a kő
merész szárnyakat követel, hét
megsimogatott szín táncol,
s egy kisfiú-férfi fölépíti
a mindenhol-szabad álom fáját
rög-türelemmel. Fölötte a sasok,
kígyók fészke üres. Másoknak búgó
galamb-leányok táncolnak körülötte.

III.

A parton óriási lovasok
vették körül a színarany Napot, a messzi
dombon fehér asszonyok táncoltak,
s az ördög összerogyott, összerogyott a
szívemben. Angyalok szálltak, gótikus
angyalok ereimben, szememben piros
gallyak híztak, fogytak, s gyermek lettem,
álmok rajongtak lüktető
ecsetemben, vászna vitorlaként remegett,
lobogott, a parton a hattyú csönd
összerogyott, s egy asszony megsimogatott,
kinek régen a fia lehettem, kinek
tenyerén a csillagok alkotnak óriási
fészket: gyönyörű, új Napot. Bújtam
fegyelembe, csak a vászon fért már
a szemembe, a nyugodt vászon, az asszony
mozgatta az ecsetemet, s mikor elkészült
a kép fölnevetett,
s felnőtt lettem,
s az asszonyt hiába kerestem, háttal a
tengernek gótikus lovasokra meredtem
tetőtől talpig fehér fegyelemben.

 

Mr. László Kovács monológja

 

 

Lovam sakkfigura. A körmök villámait
figyeli egyenes, emberi pózban.
Nem kell tócsát átugornia. A harcok
az újság vagy a rádió híreiben.
Lovam sakkfigura. Fejét ha megfogom,
nem nyugtalankodik, vár. Két körmöm:
két kibökhetetlen szeme
tükrözi egy összkomfort fényeit.
Sodronyingem fürdőköpeny. Nem marakodást,
steril akváriumot tükröz. Rajta
megfoghatatlan halak, félelmet
nem ismerő uszonyok, szemek.
Kisfiam kutyám. Kertemben sisakosán
lépdel. Fogai közt kardnak mondott
konyhakés ragyog. Ápolt szőrének
nemes vízzel ellátott gyep ad
hempergés után sodronyinget.
Szakállam kinyírja villanyborotva.
Álmatlanságom amputálja méregnek
mondott kicsinyített Hold: altató.
Késsel-villával elfogyasztja
ötvendolláros bankjegyem egy
meztelen lány, úgy hullámzott
ágyamban pénzért, mint a tenger.
Nem kell autómnak ménes,
mesterséges tavamnak keszeg,
arcomnak balatoni hullám.
Nem kell... nem kell, üvöltöm tükröm
mélyén szorongó szemeimnek,
ápolt, jószagú bőrömben tátongó
körmeimnek, teljes felöltöztetett
alakomnak, kétfejű telefonomnak, és az
amerikai lány megszólal:
- Mondott nekem valamit, miszter?
S kikaparnám csontjait merev arcából,
kikaparnám kevés magyar tudását agyából,
ebként vonítva, körmeimmel.

 

 

 

Az őrült anyáról s annak régen halott fiáról

 

Fekete felhőben táncol a varjú,
pajzsába süllyedt címerállat,
gyökérként nyújtózik a hajnal,
látja az asszony tövises lángnak,
bíbor paláston ülő lángnak,
s beszélget régen holt fiával,
mint a bokor az árnyékával.
„Fiam, kisfiam,
tündér lakik a télben,
nevetése
macskaezüstként csillog
a hóban,
a jégben.
Zokogása fekete varjú,
fekete felhőben táncol az égen/'
„Anyám, édesanyám, zúzmarás
puha fészkem,
süppedő
hóban
vacogok hófehér
fényben,
fölöttem jégcsapos égbolt,
azon ballag
átél tündére,
fehér bárány
sír a szemében,
 érte nyúlnék,
 de el nem érem."

"Játszik velem a tél
tündére,
csúszkálok
vele jégösvényen,
talpam alatt
fehér ragyogás,
gyémántszemű halak
tátognak
a jeges
vízben fehéren.
A Nap orra
jégcsap, fiam,
a Nap fagyosan topog az égen,
el nem érem."

Fekete kendő
lobog a
befagyott éren,
fehér zsákok mennek,
mennek a
téli égen,
fekete posztó
vacog az asszony
szemében,
fekete posztó,
fekete kendő
lobog a szélben.
HalIgat a halott
magzat
tetőtől
talpig fehérben,
bárány hallgat,
havas bárány
a hajnali égen.
A homlok
mögött a
hópelyhek:
a fagy lámpőái
fehéren,
pislogva
kergetik
egymást,
könnycseppek lesznek
az asszony
szemében.

 

 

Monológ sötétben

 

a képernyő majd fölmagasztaltatik
látni fogjátok szobátokban
az erdőt s a régen kitömött
madarak napsugarakat gyűjtenek
majd igazi ágakon előttetek
a számok ormok lesznek a hangos
szavak régiséggyűjtők ékszerei
az izmokba épített rugók
kicseréltetnek majd időnként a
hipertónia múltba űzetik mert
minden ereknél rugalmasabbak
lesznek a kábelek a fülek helyén
majd antennák remegnek ne félj
az első lépés küszöbén elengedem
most a kezed egérút nincs félned
nem szabad mert erősebb vagy te minden
gépeknél nyitott szemmel járj Ember
hogy kijelentéseim a félelmek
dombján zörögjenek kormos szeméttelep
szél rázta roncsaiként ámen

 

 

Vers a rajongásról és a fegyelemről

 

A Holdat bor-köpönyegben kenyeret, humuszt
szidó lovaggá ütő lusta rajongás
elefántcsontszínű, szakállas lósereggel
szalad a múltba. Ujjai kések.
Denevér-szíve üvegpalotában lesz
éjjeli lepke, pórusai sűrű
kudarcok embergyűlölő sebei.
Dobog, kap emberektől szeretetet
a jelen utcáján sétáló fegyelem.
Pórusaiban emberi szavak ülnek.
Szivárványhoz, ha kötöznék s tolnák
emberek ég-tutaját két fülét
két csillaggal be nem tömné.
Villám-sziréneknek emberi szavakat
adna s lépne a rögös földre. A humusz
szívét megcsókolná s mesélne ebeknek
a Holdról: az ég lusta rögéről:
a buta, karikás szemről. S ha kapna
a földtől humusz-papucsot, sár-köpönyeget
lyukacsos kenyeret majszolva szidná
a lusta rajongás kés-ujj-seregét,
embergyűlölő sebeit.
S a világot megcsókoló gyermekeket
s a munkába menőket hárommilliárd
ujjal megsimogatná.

 

 

Bosch-vászon
 

 

A nevetés hullámokat:
pöttöm ezüstbárányokat
terel, a bőr alatt szelíd
patáit: csöpp gyöngyszemeit
ringatják a bőr gyönyörű
barna virágcserepei:
az alig látszó pórusok.
A bal fülben szőr-kaktuszok,
szártalan szőrkörték
között a gyönyörök kertje zörög,
cseng. Ezüsthajszál-lábakon
ugrál dinnye, paradicsom
egy megterített asztalon.
Verejték-fürgén, melegen
fehér békák kardéleken
táncolnak. Fehér csibepár
fehér sasnak telefonál.
Fedéltelen örvény fölött
szárnyas kukac: lepke pörög.
Vércseppet, halált nem ismer
e kert. A jobb fülben szelíden
érnek fehér szőlőszemek:
mosollyal töltött ékszerek.
Apró korsók elképzelik
meg nem született fröccsök csöpp
nyugtalan üvegszemeit:
szikrázó kis ékszereit,
s apró üvegujjak alatt
üvegkocazenéi, kacag,
hátán tompa üvegkés cseng,
szikrázik, szül csillag-ékszert
üvegujjnak, üvegkéznek.
A vér itt is ismeretlen.
Fehér üvegfellegekben
üvegmajmok szaladgálnak,
üvegharangokat ráznak,
nem születik meg a villám,
üvegkígyó üvegsziklán,
üvegkés alatt aranyhal
megtelik: fényes hajnallal.

 

 

Rekedt hangú dalnokod

 

Rekedt hangú dalnokod sosem
lehettem, kardos vitézed sem,
sárkányod sem, csak álmod,
nem egekbe emelő, de tiszta,
nem lehettem a folytatásod
sem, a kapu, amely után
a múlt jön, lehettem sugárka,
mely melegített, nem lehettem
egyetlen perced sem, csak egy-egy
mozdulatod őre - sosem
lehettem néked erős várad,
lehettem gyönge szalmaszálad,
kit nem bámultál, fogtál csupán
egy-egy erős szellő után.

Nem lehettem csended sosem,
lehettem bárányod - akit
nem jóságod csalt hozzád közel,
nem is szépséged, csak magányod.
Nem lehettem igazságod,
nem lehettem számodra jel,
lehettem figyelmeztetőd,
ki elmesélte, amit látott.
Nem festettem feketére,
sem fehérre előtted ezt a világot,
szürkére sem,
pirosra sem,
csak hétszínűre,
nem azért, hogy szivárványod
legyen, csak azért, hogy
felismerd később, hogyha látod.

Forrás: Hargitai Gyula: Pogány rekviem, 1989, Héttorony Könyvkiadó

 

Pogány rekviem - Hargitai Gyula költészete

 

Nézem a névsort. Nem holmi hivatalosat, hanem a magamét. Nem a ma oly divatos siker-, hanem a veszteséglistát. A sajátomat. Nézem a névsort és döbbenten látom, milyen hosszú. Hogy a holtak között mennyi a költő. S hogy a költők között milyen sok a (holtnak is élőnek is) fiatal. Kitelne belőlük egy egész irodalom.

 

 

Nincs a világon vesztes, csak én!” – jajdul föl mintegy másfélszáz éve Katona bánja a romantika egyik legnagyobb tragédiájában, és a hős sorsának eme (mély?) pontján, ebben a kiáltásban összegződik egy nemzedék és egy nemzet minden tragikus feszültsége. Múltösszegzést és jövővíziót talán akkor lehet utoljára egyetlen személyiségbe összesűríteni. Nem, nem a tragédiáknak voltunk híján azóta (ó, Istenem!), hanem az olyan kornak, amely meg tudja nevezni a maga tragikus (vesztes) hősének típusát.

Az irodalmi (vesztes) hősből az idő folyamatosan és egyre nyomasztóbb magabiztossággal irodalmár-hőst csinált; a tragédia kilépett a személyes sorsba. A Katona-drámával azonos korszakban születő Anyegin mint irodalmi sorsmodell még megelőzi az alkotó, Puskin személyes tragédiáját, de ez így többé valójában nem ismétlődik meg (a szándékokról nem érdemes vitatkozni). A művek témája ettől fogva egyre inkább a sors és a mű azonosításának, a kornak és a személyiségnek egyaránt megfelelő modus vivendi meglelésének, a személyiség önfelismerésének kísérlete lesz. Élethosszon át tartó kísérlet. Többnyire rövid (élet)távon. Lermontov, Petőfi, Rimbaud, Ady, Hlebnyikov, Apollinaire, József Attila, Hajnóczy… Sorolhatnám. Aki ráér, számolja össze. Ez a mai idő másra úgysem igen jó – gyakorlatilag -, mint a számolásra.

 

Ha igaz, hogy ez a kor minden tragédiát a személyiségen belül játszat le; hogy az irodalmár ma a maga egyetlen irodalmi hőse; hogy a mű nem más, mint a tragédia föloldásának, tudatba transzponálásának, tehát elodázásának permanens kísérlete, akkor igaz az is, hogy a személyiség világban való jelenlétének egyetlen kétségtelen bizonyítéka a mű maga. Minden, ami a személyes sorsban meghatározó érvénnyel benne van, benne foglaltatik a műben is, és fordítva: a műben foglalt lét nem csupán spekulatíve, jobb híján, hanem valóságosan is azonos a személyes létezéssel. A műalkotás tehát maga az esetlegességektől mentes lét.

Mindenki, akinek az élete bár fiziológiai értelemben lezárult, ám szellemileg műalkotás(ok)ban reinkarnálódott, él. Nem gyakorlatilag és nem elméletileg, hanem valóban. Él, mert érthető. Él, mert megismerhető, átélhető, befogadható, sajáttá tehető vagy elutasítható. Csak az nem él, aki az életét nem képes (hajlandó) valamilyen formában közössé tenni. Nem töltétlenül tökéletessé: közössé.

 

Az irodalmár tragikus vesztessé válásának modern folyamata azonban – érthetően – ezt az esélyt nem kínálja föl a befogadónak. A mai irodalmár addig és annyira tud uralkodni a saját szövege fölött, ameddig és amennyire a saját szubjektív sorsa feletti uralomra képes. A szöveg immár a legkevésbé sem arra szolgál, hogy a veszélyeztetettség érzetét átbillentse a veszély elháríthatóságának tudatába, ellenkezőleg: a saját-sors minél mélyebb megértése és minél pontosabb előadása (megtestesítése!) a személyiség rendkívül sérülékeny voltának tudatát erősíti föl. Ez az irodalom igen nehezen és igen áttételesen társadalmiasul; az egyén – csak hogy ne kelljen (kényszerüljön) a maga kiszolgáltatottságával, tragédia-közeli, borulékony állapotával idő előtt azonosulni – magát a művet hárítja el, legtöbbször az „érthetetlen” klasszikus gesztusával.

Ennek a közösség felől érkező elhárításnak ugyanakkor nem kevés szerepe van a kitaszítottság-érzet elhatalmasodásában és mindabban, ami ezzel együtt jár; aktivizálód(hat)nak az elhárítást elhárító lelki mechanizmusok, a szélső ponton az önagresszióval. Tévedés és kártékony, veszélyes „eszme” a társadalmiság kontra modern művészet képletét fölállítani; a mai vers sem kevésbé kíván társadalmiasulni, mint az elődei, a modern mű éppenhogy szeretné betölteni a korábbi művészetek mágikus funkcióit. Nem a mű, hanem a kor alkalmatlan a katarzisra; a megmenekülés esélye mint műjelentés – egyszerűen hazugság.

 

 

Ezért hát ha korunk tragikus hősét keressük, azt ne valamely irodalmi művön belül próbáljuk föltalálni, hanem a művek által láthatóvá lett személyiségben. A század tragikus hőse kollektív személyiség, általános alany, amelynek portréját az egyes sorsok külön-külön totalitása rakja össze. A mágikus irodalom a huszadik században misztikussá válik.
   
Nézem a névsoromat. Járom a temetőmet. Hajnóczy és Hekerle fejfája között Hargitai Gyula sírhelye. Az életéről nem tudok szinte semmit. Látni is csupán kétszer láttam. Ő jött el hozzám, mert én voltam a Hegy és ő Mohamed. Én ültem a nyilvánosság kapujában, és ő át akart menni ezen a kapun. Félénk volt és bizonytalan. Nagy testű, lomha járású, kamaszképű. Afféle kérelmező. Nem alázatos, de szégyenlős. Bátortalan. Túlóvatos. Leültettem, de a fotel túlságosan mély volt neki. Szeretett volna azonnal kiszállni, de ez csak kissé komikus mutatványok árán sikerült. Disztingváltan helyet foglalt egy merev támlájú irodaszéken. Tudta, hogy jó helyen jár, de nem volt biztos benne, hogy jó helyen van-e. Verseket hozott.

 

Mondom, félénk volt és bizonytalan. Holott azoknak a verseknek nemcsak egy kapun: egy falon is át kellett volna menniök. Tudta? Ő tudja, szegény, hogy tudta-e. De már nem beszélhet erről sem. Meghalt. A véletlen erősebbnek bizonyult az ő bizonytalanságánál.
   
Kivételes költő volt. A magyar irodalomban – kivált a kortársai között – egyedülálló jelenség. Társtalan. A versi is erről szólnak. A magány állapotáról. És a feloldása esélyeiről. A költészete: azonosulási kísérletek sora. Anyával (nővel), nővel (anyával), és egy Bosch-Csontváry-Derkovits személyével – művével – sorsával megnevezhető művész-léttel. Azzal a sorsmodellel, melyben a kiszolgáltatottság, esendőség és sérülékenység, a létbe-zártság tudata transzponálódik át a végtelenbe, az egyetemesbe, a látomásba. Ha volna magyar szürrealista líra, Hargitait ide sorolnánk.

A versei szinte kivétel nélkül monológok. Hol elszabadult, burjánzó, de mindig visszatérülő, hol balladai fegyelembe kényszerített, nem egyszer dialogizált magánbeszédek. A legvégsőkig szenvedélyesek. Hargitai líráját ez a szélsőségesen szenvedélyes magánbeszéd jellemzi.

 

Ha valaki mindebből azt a következtetést vonná le, hogy ezek a szövegek szétesők, szerkesztetlenek és logikátlanok, tévednek. A létezés kudarca nem azonos a kudarc közlésének kudarcával. Hargitai költészete nem a szánalomra apellál, hanem a megértésre. És nem is (csak) az ő megértésére, hanem a veszélyeztetettség, a kiszolgáltatottság, a létezésből való kiszorulás rémének tudatosítására. Miként a tragikus művek általában – korábban erről már volt szó -, Hargitai lírája is mágikus indíttatású: a Gonosz kimondása a gonoszt mintegy megsemmisíti. Megtestesítése tehát ab ovo nem más, mint önvédelem, sőt, az életnek magának a védelme, esély, levegő.

A költő azonban nem a mágus- (vátesz-, jós-, megváltó-) – szereppel azonosul, tehát nem valamely – saját magának tulajdonított – tudás birtokában üzen, hanem a maga legteljesebb partikularitását belehelyezi a létezés végtelen terébe. Képei a kisszerű és a kozmikus közé feszítenek kötélhidat. („Apró emberke / volt Szívében a Tejúton kergette a holdat / a Nap.”) Hargitai az elvontat, a megfoghatatlant próbálja meg szövegszerűvé, tehát logikussá transzformálni. Illetve, másfelől – a Csontváry-versek tanúsága szerint (is) – a tényszerűen készet, a tárgyszerűen jelenvalót visszahelyezni eleve-misztikus környezetébe, eredendően transzcendens viszonyrendszerébe.

Ugyanez jellemzi az Anna-verseket is: reális és nem reális, látomás és gyakorlati lét, tudatalatti (tudaton túli?) és tudattól ellenőrzött, ösztön és létezéspraxis át- meg áthatja egymást, oda-vissza térül, kérdez és felel, s ekként alakítja ki ezt a Hargitai-lírára olyannyira jellemző, valóban szürreális, mégis szinte nyomban következő képiséget. Hargitainál azonban ez a folyton változó, mindig újraszövődő viszonyháló nem valamiféle (stílus-ideálhoz) igazodás, tehát választás kérdése, hanem permanens élet-játék.

Akkor is az, ha valóban játszik. „A pohár vízben a vihar” kifordítom-befordítom (gyermeki) játéka nem pusztán elbeszéli, de láttatja a modern személyiség kettős-tudatát, az izoláció és az abból szabadulni törekvés: az irónia valóját. Ám Hargitai többnyire nem kacérkodik az irónia eszközeivel. A létezés átmenetiségét, megragadásának irrealitását éppen azáltal mutatja föl, hogy a vershelyzetbe a teljes szubjektumát mozgósítva helyezkedik bele. A szerelmes-, a táj- és bölcselő versekben ez viszonylag kézenfekvő. A festő-ciklusra és a balladákra nézve azonban magyarázatra szorul.

 

Elsősorban a leíró beszédhelyzet okán; Hargitai az azonosulást távolságtartó előadásmóddal fedezi. Úgy tesz, mintha egy számára objektív, tehát a saját sorsán kívüleső, látványt regisztrálna, holott ellenkezőleg: a saját élményvilágát azonosítja egy számára csupán elvontan, ám annál inkább megélt sorssal: „egy kisfiú-férfi fölépíti / a mindenhol szabad- álom fáját.” Az idézeten belüli feszültségek (kisfiú-férfi, fölépíti-álom), az ellentét érvényű tautológia (mindenhol-szabad) és a lehetetlen lehetősége (fölépíti-fa) egyként tartoznak a Csontváry-mítoszkörbe és a szerző saját én-tudatába.

A ballada a közösségi tudat, pontosabban: az egyedi esemény közössé tételének terméke. Közössé azonban csak az válhat, ami messzemenőkig személyes; a közös személyes legkisebb közös többszöröse. Mű-balladát írni (tehát hivatkozni a műfajra!) csak azzal a szándékkal lehet, hogy közösségivé tegyük (közösséginek tételezzük) a személyes tragédiát. Az előadott én-drámát tehát olyan jelentéssel ruházzuk föl, amely képes a közösség bármely tagját megrendíteni. Ennélfogva a ballada voltaképpen a legszubjektívebb műfaj. (Szubjektivitását csak erősíti a balladai előadásmódnak az a sajátossága, hogy a legtöbbször párbeszéd-formát ölt; az én-jelenlét ekként újra és újra grammatikai megerősítést is nyer.) Mindezekből az következik, hogy balladáról csak akkor beszélhetünk, ha a tragédia archetipikus; ha tehát az emberi létezés alapvető konfliktusairól szól. A létezés-esély megszűnéséről, vagy annak veszélyéről.

 

Hargitai Gyula balladái a kirekesztődés elviselhetetlenségéről szólnak. A tragédia előtti pillanatról, arról a pontról, ahol már nincs esély, de még van. Nincs, mert az egyént a világgal (a belső valóságot a külsővel) összekötő utolsó szál is elmetsződött, és van, mert ez az állapot – magában a balladában – leírható, a valóság képét teljességgel magára öltő lény még megszólítható. Hívható és kereshető. A balladában a személyiség túlélheti a saját pusztulását, és megélheti a világból való kiiktatódását.

Hargitai Gyulát nehezen fogják befogadni. Azok közé a magányosok közé tartozik, akiknek más esélye nincs, mint igényes és érzékeny befogadókra várni. Ő maga már csak távol várhat erre.

Mányoki Endre
Részletek a Pogány rekviem című kötet bevezető esszéjéből

 

Illusztrációk: Caspar David Friedrich, Csontváry Kosztka Tivadar, Mednyánszky László, Hieronymus Bosch, Orosz István