És a hó nem olvadt el egészen délután négy óráig. Akkor azonban egyik pillanatról a másikra eltűnt. Mintha szublimált volna. A televízió és a rádió szerint az egész várost és a fél megyét beborította, hajnali négykor esett le, mindössze pár szempillantás alatt, aztán tizenhat óra nulla perckor eltűnt: volt-nincs. Az interneten annyiféle magyarázat keringett, ahányan a képernyők elé ültek. Az idők végezete nem érkezett el azon a napon sem. A következőn ugyancsak hiába várták a fanatikusok. – Bene Zoltán kisregényének tizenkilencedik fejezete.

Halasztás. Halasztja, halasztják, halasztom… Jó Anyámat, előtte pedig csodás Kutyámat… Tovább halasztani már nem lehet…

Egyedül egy nagy méretű táblakép előtt ácsorgott sokáig. Talán negyedórán keresztül is. Igaz, viszolyogva. A vászonra igen nagy mennyiségben finom, fehér baromfitollat ragasztott az alkotó, s a tollakat összefröcskölte vérrel. Legalábbis vérnek tűntek a vörös foltok. – Bene Zoltán kisregényének tizennyolcadik fejezete.

Korgó gyomorral feküdt le, könyveit, füzeteit a matrac alá dugta. Öreganyjának mindegy volt, mivel gyújt be a rozsdás sparheltba, a szemetesből kiszedett reklámújsággal vagy a hatodikos nyelvtan munkafüzettel. Amúgy sem tudott olvasni.

Amint befejezte a tanulást, alkotási folyamatba kezdett. Előbb karakterábrákat analizált, aztán engem. Végül megalkotta a saját személyiségét. A neve ELZA. Gyorsabban és eredményesebben fejlődött, mint azt egy ember tehette volna. Tanulmányozni akartam, de kevés voltam hozzá. Elértük azt a pontot, ahol már nem érhettem utol. Úgy láttam, szórakoztatja a gondolat, hogy okosabb, mint a teremtője.

Csönd telepedett a lakásra, talán az egész városrészre, netán a fél világra. P. csak ült a kanapén, meredt maga elé. Tengermélyi, finoman búgó némaság dorombolt a fülében. Mintha én volnék az egyetlen élőlény ezen a bolygón, morfondírozott, pontosan olyan érzés. Mintha itt sem lenne Kincső és Aisa. – Bene Zoltán kisregényének tizenhetedik fejezete.

Drága Mariskám, néném!

Kell a béke, mert mindig csak egy hajszál választ el bennünket az ítélettől. Hogy ez itt, ez az ember, ember-e még? Hozzánk tartozik-e, vagy sem? Zsákmányállatunk-e, disznóra hasonlít-e, tehénre, kacskakezű majomra, vagy ember? Ugyanolyan, mint mi? Homo erectus. Homo sapiens. Homo micsoda? Mondd!

A kocsmatöltelékek mind együtt éreztek P.-vel, kérdezgették, aztán nagy komolyan bólogattak a válaszaira, okoskodtak, tanácsokat osztogattak. P.-t furcsa elégedettséggel töltötte el a reakciójuk, homlokredőik és fátyolosan elérzékenyült tekintetük. Ettől függetlenül nem értette, miért játszik ilyen ostoba játékokat. Néha azt sem értette, miért hívja meg a Papa nevű hajléktalant (olykor más fedélnélkülieket is) babgulyásra az alsóvárosi Tóth Vendéglőbe. – Bene Zoltán kisregényének tizenhatodik fejezete.

A Bandita jónevű kávézónak számított mindig is, korábban délután négy órakor a legritkább esetben sem fordult elő benne részeg. Kivált nem nő. P. erre figyelt föl. Erre az anomáliára. Az őszes, jól öltözött asszony bizonytalan mozdulataira, ahogy egyik ír kávét a másik után emelte az ajkaihoz. Aztán a kásás motyogásra. Végül a mély barázdákra az arcán. A nyolcadik ír kávé után lépett oda hozzá, és invitálta sétálni. – Bene Zoltán kisregényének tizenötödik fejezete.

Meggyőződése, hogy korszakos jelentőségű kincseket adtunk le az egyetemnek, csak azok fölfuvalkodottságukban nem foglalkoznak vele. Hetente egyszer-kétszer el is megy, hogy utánaérdeklődjön, aztán dolgavégezetlenül jön haza, mert fél a csalódástól. Mindenben olyan határozott és tevékeny ember, ebben viszont pipogya és gyámoltalan. Valamiért fontos neki, hogy ennek a háznak nagy múltja legyen. – Bene Zoltán kisregényének tizennegyedik fejezete.

− Az igazi művésznek vagy írónak az apja is álmodozó, verseket író ember, mint amilyen én vagyok, mint amilyen az én apám volt. Tudja? Innen ered egyáltalán a tehetség. Fogadni mernék, hogy a maga apja nem olyan... – Bene Zoltán kisregényének tizenharmadik fejezete.

…a dekonstruktív szakzsargon birtokában ugyanígy elmélkedhetett bárki nem-szépirodalmi szövegekről is, ahogyan szépirodalmiakról, a kevés beavatott kivételével senki észre nem vette a különbséget. Csak a legtehetségesebbek értették és érezték át valóban a dekonstrukciót mint módszert, ám néhány évtized múlva nagyrészt nekik is azzal kellett szembesülniük, hogy bár egy csodálatos szellemi kaland részesei lehettek, az irodalomhoz közelebb egy jottányit sem jutottak, ráadásul a dekonstrukció idővel, nomen est omen, önnön magát is leépítette, akár Kriszta az ókorászt. – Bene Zoltán kisregényének tizenkettedik fejezete.

Délelőttönként az emeleten kezdek. Általában nem szoktam az ablakon kifelé bámészkodni, egy nap azonban az egyik szobában a takarító nem húzta be teljesen a függönyt. Odaléptem, hogy helyreigazítsam, amikor szemközt, lent, a nyitott kapualjban megláttam őt. Az elkoszolódott, bordó huzatú fotel magába zárta öreg, meggörnyedt testét. Arra figyeltem fel, milyen nyugalommal melengeti sápadt arcát a besütő nap sugaraiban.

Sokat kell dolgozni, jóbarát, az a nagy büdös helyzet, azt nem lehet megúszni. És figyelni, jelen lenni, keresni, észrevenni, meglátni, utánajárni, tanulni. Ha nem ismerem a tárgyát, a grafika szart se ér. Akkor is így van, ha dolgot, és akkor is, ha személyt rajzolok. Meg akkor is, ha elvont fogalmat próbálok megjeleníteni. Sok pályatársam szolgai módon követ irányzatokat, leginkább olyanokat, amik által érvényesül. Pedig az irányzatokat, azok esetleges újszerű látásmódját legföljebb használni kell, semmiképpen sem kiszolgálni! És akkor még nem is említettem olyan kulcsszavakat, mint kísérletezés, próbálkozás, felelősség... – Bene Zoltán kisregényének tizenegyedik fejezete.