Mandola története − 12. fejezet

Mandola odatette főni a teavizet a kollégium közös konyhájában. P. kedvtelve figyelte a mozdulatait, s azoknál is nagyobb kedvét lelte gyönyörű, gömbölyű fenekében. Mandola szobatársa, Kriszta is ott lábatlankodott körülöttük, kisírt szemeit meresztgette.  

− Együtt járt egy ókortudóssal – magyarázta Mandola P.-nek fél órával korábban −, de nemrégiben kiadta az útját.

− Már Kriszta az ókorásznak?

− Igen. De most leveleket kap tőle, amik miatt elbizonytalanodott.

Kriszta a konyha falának támaszkodva szipogott, mígnem hirtelen mély lélegzetet vett, P.-hez fordult, és szinte támadóan köpte elé a szavakat:

− Van egy dilemmám!

P. készségesen várta a folytatást.

− Elolvasnád nekem ezt? – nyújtott oda egy apróra hajtogatott papirost.

P. elvette, gondosan kisimította a lapot maga elé az asztalra, figyelmesen végigolvasta.

− Megtörtént – emelte föl a tekintetét a sorokról.

Kriszta mohón leste P. szavait, s mivel azok nem születtek meg, föltette a kérdést:

− Ugye, hogy akár irodalmi alkotás is lehetne? Vagyis inkább irodalmi alkotás, mint nem…

− Milyen értelemben?

− Egyetlen értelemben lehet csak, ne beszélj mellé! – fakadt ki Kriszta.

− Ne haragudj, de szerintem ez inkább csak szimpla ömlengés, semmiféle irodalmi értékkel nem bír.

A lányból kitört a zokogás, megölelte P.-t, aztán belefújta az orrát egy hányódó, pecsétes konyharuhába.

− Nagy megkönnyebbülés, hogy te is ezt mondod – mosolyodott el.

− Mert ki mondta még?

Kriszta Mandola felé pillantott, Mandola rákacsintott P.-re.

– Akkor tehát nem tettem semmi rosszat, amikor kirúgtam.

− Ha lenne irodalmi értéke ennek a levélnek, vagy bármelyik másiknak, amit esetleg írt vagy írni fog neked, akkor sem tettél volna semmi rosszat, Kriszta, ennek az egész dolognak nincs köze az esztétikai minőségekhez – jegyezte meg P.

− Azért, ha tehetséges író volna, lenne lelkiismeret-furdalásom…

Kriszta az egyetem bölcsészkarára járt, magyar–történelem szakra, ahol szinte minden hallgató próbálkozott az írással, sokan be is vallották, még többen nem. A különös (és nehezen alátámasztható) megfontolásból irodalomtudománynak nevezett bölcsészeti ágban éppen dúlt a dekonstruktivizmus, senki semmiben nem lehetett biztos. Az egyetemi oktatók Derrida, Saussure, Gadamer, Heidegger nevét emlegették leggyakrabban az előadásokon, s rájuk hivatkozó módszereket igyekeztek megtanítani a hallgatóknak a szemináriumokon. A tehetségesebb diákok magukévá is tettek egyfajta tolvajnyelvet, amelyen bármely szépirodalmi műről rendkívül komoly és már-már nyomasztóan tudományosnak hangzó módon lehetett szövegelni, csaknem a végtelenségig. Hogy közben sokszor semmi lényegeset vagy akár csak értelmeset nem állítottak a szóban forgó textusról, nem sokakat zavart. Ráadásul a dekonstruktív szakzsargon birtokában ugyanígy elmélkedhetett bárki nem-szépirodalmi szövegekről is, ahogyan szépirodalmiakról, a kevés beavatott kivételével senki észre nem vette a különbséget. Csak a legtehetségesebbek értették és érezték át valóban a dekonstrukciót mint módszert, ám néhány évtized múlva nagyrészt nekik is azzal kellett szembesülniük, hogy bár egy csodálatos szellemi kaland részesei lehettek, az irodalomhoz közelebb egy jottányit sem jutottak, ráadásul a dekonstrukció idővel, nomen est omen, önnön magát is leépítette, akár Kriszta az ókorászt. A dekonstrukció alkonya azonban 1993-ban, amikor Mandola kollégiumi szobatársa küzdött az irodalomelmélettel, Magyarországon még csupán a távoli, ködbe vesző jövő lehetősége volt.

− Hogy nem vette észre, milyen nyálas szar ez a levél? – abajgott P.

− Kriszta szerint az a szépirodalom, amiről a tanárai vagy a tankönyvek azt állítják, hogy szépirodalom – vonta meg a vállát Mandola. – Ha nem mondja meg neki senki, hogy amit olvas, irodalmi igényű szöveg-e, vagy sem, magától nem tudja megállapítani.

− Miket olvas?

− Bármit képes elolvasni. A csicsás borítójú szerelmes bugyutaságoktól kezdve a Prae-ig.

− Mindent értek.

P. nagyot kortyolt a kicsi mézzel ízesített fekete teából.

− Nem rossz, hogy ilyen gyorsan mindent megértünk, nem? – P. nem tudta megállapítani, talán Mandola enyhe kancsalsága miatt, hogy komolyan beszél, vagy gúnyolódik.

− Úgy értem, egymást, a gondolatainkat. Hülye közhely, szégyellem is magam miatta, de mintha tényleg régi ismerősök lennénk.

− Ki tudja? Talán azok is vagyunk – mondta P. talányosan.

− Azt hiszem, most is sejtem, mire gondolsz, mint általában. De ne menjünk el ezoterikus irányokba!

− Ne tegyük − egyezett bele P. − Inkább szeretkezzünk!

És inkább szeretkeztek. A kollégiumi szoba ajtaját kulcsra zárták, s még egy székkel is alátámasztották a kilincset, nehogy kellemetlen meglepetésben legyen részük. A hetedik emeleti szobába megejtően szépen sütött be a Nap. Miközben egymáshoz simult a testük, pár ezer méterrel magasabban, a felhők fölött repülőgépek húztak délre, mivel az ENSZ Biztonsági Tanácsának 816. számú határozatának, valamint az Észak-atlanti Tanács április 8-i ülésének döntése értelmében a nyugati hatalmak megkezdték a boszniai repülési tilalom betartását célzó NATO-hadműveletet. Erről azonban Mandolának és P.-nek nem volt tudomása.

Előző fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-jun-13-1119/mandola-tortenete-11-fejezet

Következő fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-jun-27-0703/mandola-tortenete-13-fejezet