A teraszról ráncos emberek nézik,
ahogyan szép lassan fiatallá növök.

„Hinnem kellene a másvilágban,
holott épp az a bökkenő,
hogy még ebben a világban sem tudok hinni "

Mária sírása.
A széthullott időben is ott lesz.

az előző pillanat
nem örökre eltűnt idő
hanem örök jelen
melyben világok sorakoznak

Csokrot kötsz, amelyet aztán nőnek hívunk.
Kirakatba teszel. Kitéped hajamat,
vágyaimat, kacagásomat,
hogy fölismerd a női seb illatát.

A szél visszafújja kitépett hajamat.
Belé fonod színes álmaimat, ráncaimat.
Nőbe zársz, melyet kirakatnak hívunk,
és már nem ismersz meg engem.
Megfakult, vigyorgó önarckép.

kivirágzik az ember életfája,
ha vele van a szeretet

kifogyhatatlan kedvvel mesél
hétfejű varrógépről

Fű nő a csend alatt. Megtépázott, csonka
ország él, emlékszik, nevel új virágot,
akaratát az ég fényeibe fonja.

Hosszú combod, apró melled
Add, nekem add,
Férfi térdel, bele is hal,
Engedd magad!

Fölébe hajolnak a mulandóság sárga virágai.

Forgolódtunk a szélben,
lepedőnk volt a fű.

Lóg az égen a fáradt hajnal lába.

Épp a hét napjait gyakoroltuk anyámmal, 
mikor a vonat lihegve megállt Szombathelyen.
Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek,
szombat, vasárnap... Ma péntek van,
és közben diadalmasan bömböl a hangosbemondó:
Szombathely állomás! Szombathely állomás!
Dühösen felpattantam: ha péntek van, akkor
hogy a csudába érkezhettünk meg Szombathelyre?

Nyitott sírban fekszik. Fekszik csak csupán,
nem haldoklik. Nézi maga körül a világot,
nézi magát, és a márványozott koporsót.