minden könnyed egy időpikkely, súlyos szótag egy szerelmes versben. minden könnyem egy másodperc, segít az időt összetekernem.

Pálmafák suttognak, szélbe eresztett lombjaik rávetülnek a tenger víztükrére, a hanyatló nap is eltűnik a láthatárról, nem festi be vérével az égbolt szélét.

Kezem már légyként dongja körbe
combköze összeszorított berkét.

repülő szőnyegen éreztem magam, amely más tájra száll velem, úgy imbolyog.

Hazát cserélni indult csonkán, zenétlen, néma földeken országnyi árny-alak;

Örök félhomályban.
Papírmasé díszletek között.

Tudjátok, fiaim, egyszer
titeket is hazahívnak,
és akkor jönni kell, jönni kell.

Én is úgy kóstollak meg, nyugodt, ráérős türelemmel, hogy tovább tartson a részegítő aktus, simogató ujjaim vándorlása bőrödön

Zongorád, ha lennék,
leülnél elébem?
Dallamot se kell már
ujjaidtól kérnem.

Anyám szökik a határon. Tizenhat éves. Elkapják a szlovák határőrök. Lemagyarkurvázzák.

A félelem nyakadra fonja hurkát,
s előhozza belőled, ami bujkált:
kezes bárányt, kit minden rend szeret.

két isten lakik benne összefonódva, Kasztór és Polüdeukész nőalakban, otthona fél évig az ég, fél évig az alvilág.

Reggelente látom rajtad, hogy olyan vagy, mint a
századik alkalommal elszökő rab, kit estére
visszavisznek tömlöcébe.

Ez már a hegy, az elvetélt álmok,
a tóban fürdőző lányok, a hold.

Azokért, akik félrefordítják fejük,
mintha mi sem történt volna.
És Európáért, mely elnéz felettünk,
mikor a szívünk négy égtáj felé szakad.

hogy néz ma rá egy osztrák s a Monarchia térképére egy morva ma s hogy egy magyar

Átvágnak rajtunk a tankönyvek, mint a tankok, láthatóan egy más világ felé.

Süt a napfény, mégse látnak, a magyar a nagyvilágnak árvája.

Hiszem, a történelem végül minket igazol,
mert nincs és nem volt a földkerekségen
olyan ország és nemzet, amelyet ennyire
és ilyen igazságtalanul
kifosztottak és megcsonkítottak volna.

Mindenhol ott lakik az Isten.