Virít a felhők között a foltnyi vér,
ívlámpák szórnak hajadra lomha fényt.
A körönd is a fénykép része, apró
máglyák ülik körbe.

Az vagyok, 
kiből kirügyezett az elmúlás zöldje, 
aki látta a halált, és megölelte

legyen a vers, bár halkan szóló, de igaz kétezer-huszonötben. 

Vége ennek a nyárnak is, üresek a gólyafészkek, üres az ágyam hajnali négy óta, mint aki azt hiszi, ez az utolsó napja, selejtezek, függönyt mosok, élére vasalom az elmúlást

Lobogj, lobogj tovább,    te őszi pillanat!

és most hogy csend van nem tudom, ki sír de a hang belőlem jön

könnyeid átszivárognak a réseken  megkésett mondatok ölelnek 

Reméltem, ha az ösvényről letérek, van egy másik világ, ahol beszélnek a néma   lények: fű, falomb, patak.

A szerző készülő, Ez nem uszoda munkacímű verseskötetéből. A vers vagy szöveg itt medenceként jelenik meg, amelyben a nyelv és a gondolat – mint test vagy testek – kulturális és fenomenológiai tereken siklanak. Ez az úszómedence a világban való létezés, gondolkodás vagy úszás képlékeny színtere, a gondolkodó psziché játéktere.

Sárgán ég az éjszaka ujja

a holdsarló lángja mintha keresné vándorló csillagait.

Tudom, hogy a világot gyakran nyaldossa tűz itt is, ott is, akkor és most is, de az én életem abban a városban, akkor kezdett virágzani, és akkor, ott is ért véget.

tovább bolyongok és megpróbállak elfelejteni

Ármentesítő társulati igazgató
főmérnök dédapám,
Vaniss Gyula, szolgálati

homokfutóján, gyomai otthonából
útra válva a legszívesebben,
munka közben is megújulva,
itt, ezen a tájon körözött.

Olvad a most, a már, a rég, a közös és az egyedül, kinn olvad, legbelül.

A buszok csak akkor érkeznek meg ha várnak rájuk.

Felgyújtott lámpa kényes fényviszonyában
mi ketten

Szól a tücskök himnusza, kotta-rétjük túl kusza hangjegyekkel ékes.

Az ezerkilencszáznyolcvanas évek elejét írjuk, anyás, mamás, otthagyós, megjövős, agyoncsillagoskodós elsőverseket.

láss inkább mezőnek, égnek, rengetegnek