a holdsarló lángja mintha keresné vándorló csillagait.

tovább bolyongok és megpróbállak elfelejteni

Olvad a most, a már, a rég, a közös és az egyedül, kinn olvad, legbelül.

A buszok csak akkor érkeznek meg ha várnak rájuk.

Felgyújtott lámpa kényes fényviszonyában mi ketten

Szól a tücskök himnusza, kotta-rétjük túl kusza hangjegyekkel ékes.

Az ezerkilencszáznyolcvanas évek elejét írjuk, anyás, mamás, otthagyós, megjövős, agyoncsillagoskodós elsőverseket.

láss inkább mezőnek, égnek, rengetegnek

hányszor tavaszodott ki bennem  egy gyöngyvirág-álom, melynek  az illatára emlékszem csak.

szeretlek szeretlek szeretlek bár gyanítom ha nem is oly régen ez sokat jelentett számodra mégis most fenntartással hűvösen fogadod

a szobám védettségében az opálos napnyugat,

És ilyenkor érkezik meg a dagály, a sós víz, ami enyhítést hoz.

Ha izgalomra vágysz, hajolj víztükör felé

Vajon mikor jön el az a pillanat – mert hogy eljön, az bizonyos –, amikor annyi vér folyik ki közúti balesetekben világszerte, hogy az összes aszfaltutat egyenletes rétegben belepné, ha szétoszlatná egy isteni kéz?

a ki nem mondott dolgok kihunynak hulltjukban  mint augusztusi hullócsillagok

                   A parajdi sóbányáról

 

Székely eleinké volt

Magamat akarom szeretni vagy téged?

Magányaink lassan összenőnek.

amikor az elme túl sokat bolyong a sötétben, letévedhet egy sóbányába, kétszáz évet vissza,  hatvan méternél mélyebbre, le a föld alá.

Átlagezrek bámulják, ki ez, aki most kamerába ásít.