Úgy élhetsz mindig, ahogy kívántad. Szorítsd hát arcod a fekete földhöz. Sebezhetetlen, akár az árnyak, kívül az időn.

A villamoson biztos ma is rosszul leszek. Sosem bírtam a két megálló közti bizonytalanságot, a reggeli dohányszagot beszorulva egy-egy ülés közé. 

Nézlek, szemeimmel szürcsöllek.

Ilyenkor bemasnizott fákra gondolok. Piros virágokra, betonba gyökerezett suhogó lombokra.

opálos gombszemeim miért  csak bambulni képesek, egy olyan boldogságot, miben mindig minden ugyanolyan

Hullámverte bordáidat mind megszámlálom,     beszélek hosszan hozzád, míg bőröd átszakad,     s szíved sűrű árnyéka a nap elé szalad:             még forró helyére magamat tetoválom.    

nagyon ügyes és nagyon bátor vagyok. ezt eddig  nem tudtam, vagy legalábbis nem becéztem magam  így. most sem rám mondták. egyik ismerősöm közölt  oltakozási fotót a közösségi oldalon, s valaki  azt írta alá kommentben: nagyon ügyes és nagyon  bátor vagy. mármint katonaviselt ismerősöm: 

szeles hideg az éjszaka nincsen csillag nem süt a hold sötét van mindenki maga birkózik a van és a volt

Ma kérdez a nemzet, felel rá a költő, forró derűt ír az idő homlokára. Imát és hazát hord fellázadt szívében, Petőfi, Arany lírai bizománya. Arad csillagvárában Damjanich hallgat.

„Lábujjaid újszülött ötösikrek.

Terrakotta törzsüket csókolom.

Tükrös gyöngyház-feje van mindegyiknek.

Hideg patak fut végig combodon.”

(Faludy György: XXXIV. Fülledt éjszaka, 2)

Jordániában az ősz elhagyott.

Éjszaka

Az utolsó napsugarak feladják a harcot, belezuhannak az éjszakába.
Nut* megszüli ragyogó gyermekeit, hogy reggel felfalja őket.
Ha sokáig nézném őket, kiolvasnám a sorsomat, de a tudás teher.
Az éjszaka megmozdul körülöttem, az árnyak hangokká formálódnak.
Az élet millió frekvencián dalol, a halál némán nevet.
Többé nem kel fel a Nap, tort ül a Kígyó a fény felett. **

csókolózni hív a hintónyelvű lány ilyet még nem láttál ennek a csajnak egy múltszázadi fiáker van a szájában csupa ezüst csupa arany olyasféle amivel Bécsben kocsikáztak fel és alá a piócabajszú urak

Nincs az a csend, amit a történelem ne kezdene ki; amit egy részeg költő ne akarna szét- kiabálni, hogy magáévá tegye, ha ideglenesen is.

hazudik minden tükör
korcs időt szül a pillanat
vermeli a szót
holnapra is legyen

Unni vágyom magamat.  Hogy álomra ébredjek és frissen elszenderüljek. Hogy életekig csak lombflittereket nézzek,  és azt, ahogy rólam visszatükröződnek.  Hideg selyemruhába lélegezzen a reggeli égbolt, hogy legyen csendem elkapni  felhőcsókokat kék csikóhalaktól.

Egyesek szerint a növények is orwelli lények. Míg alszunk, együtt szövik a jövőt egy embertelen világról.

Fekete-fehér dagerrotípia,
Fortepan a Korról a vers,
ruhám fodrai cezúrák,
a pillanat frakkját magamra öltöm,
ingemen színes tavasz a magány.

ennek a ligetnek nincs kiterjedése de tömör nyári délután bármit ami szelíd és türelmes befogad megért sündisznót nevel sünmalacokkal lábnyomokba gyűjti a ritka vizet árnyékkal veszi körül a kiürült teraszos házat és árnyakat tart meg szeretőidet a vadszőlőszagú házban

Öled lávaömlése égeti nyelvem,
s bennem valaki azt suttogja,
nem kéne elengednem téged soha már.