arcunkban alkony előtti fény.

Remények, vágyak, öröm és indulat között vergődik, és folyton kóborol.

Kezemben forralt bor, hallgatom a harang kongását

Betűid virágok. Ráncot simít Öreg határvidéken.

minden ablaksarok belelóg az éjszakába

  ki istenek tüzében edzette magát nem érez fájdalmat

Belső havazás, fájás,  homályosul a látás, szétmarva a világ, elhalkuló viták.

A rezíliens az, aki szárnyra kap, és átvészeli máshol  az aszályos napokat,  majd a vízzel együtt  ő is visszatér.

ellenérték nélküli csöndben  a távolság bizserget 

A fény gondoskodó: nem siettet, nem türelmetlen,

a sövény bezárul,
körbenőtt mindent,

Ott voltál velünk a rettenet éjjelén.

a fák alól kint a csend kiles, itt-ott bekúsznak téli párlatok

Kis üvegbe meleget, nagy üvegbe színeket.

A közöny degeszre pakolt
hátizsákját soha nem cipelted válladon.

az árnyékod lettem volna a sötétségben is veled maradva

mindenki halászkunyhókban
formálgatja néhai testének képmását 

zúg a fej, csíp a fény, 
csap csöpög, cső törik, 
vér kering, szív megáll. 

az ég bokrai alatt ül az éj szellő simogatja szárnyait

A várakozás birtokol, nem ad oda magától semmit, meghökkent, kiemeli a kocsikereket a sárból, azzal lep  meg, amiről eddig azt hitted, tiéd.