Nem tudom, mi jobb azzal a büdös szajhával, hacsak a tiszta lap nem, mert könnyű szeretni, amíg nincs keserűség, és felgyülemlett feszültség, meg düh, akkor válik meg, ki gondolta komolyan a jóban-rosszbant, mikor a mézesbödön alján már csak szart találsz, ha akkor tényleg harcolsz, nemcsak látszólag, miközben más lába közt keresed az enyhülést, hanem teljesen és őszintén, na akkor vagy ember, nem pedig gyáva féreg, mint ez, aki a könnyebb utat választotta

Nem tudom, ki írta a rólam szóló fejezetet (a kötet 1966-os kiadású), de még ma is elég találó, a nyelve is szabatos, pontos. Egy beidézett Fábry-szöveg benne – nyelvileg – a legdisszonánsabb: „A világgá tágulás pattanó dinamikája – a leülepedettség ellenszere – a képelevenség szinte belénk marja. A gesztus mondatok plasztikus hűsége a férfimozdulat világlendületét realizálja.”

Könnyen fordult a kulcs a lakatzárban, a pánt elmozdult, és a vasajtó nyikorogva engedett a nyomásnak. Jáky lépett be először. Öngyújtója lángjával világított, míg kitapogatta a kapcsolót. Pókhálós lámpa gyulladt fel a pince hátuljában, gyenge fénye kiégett villanyrezsóra, rozsdás biciklire, szakadt napernyőre és a többi, kidobni való, felesleges holmira hullott.

Vathy Zsuzsára önéletrajzi novellájával emlékezünk. E mikroéletrajz a maga tömörségével és szerénységével szinte mindent elárul szerzőjéről, visszacseng belőle hangja, előtűnik mögüle törékeny alkata, és megcsillan életvidám tekintete.

Rjabov pedig hallgatott. Csöndesen ült a széken, és már első pillantásra látni lehetett rajta, hogy nem egészen egyszerű ember. Az ilyen emberek veszélyesek a társadalomra, és amint megjelennek bármely közterületen, haladéktalanul igazoltatni kell őket! Az ilyen emberek veszélyesek a társadalomra! Az ilyen embereket egyáltalán jó volna elszigetelni a társadalomtól, valahová jó messzire!

Éreztem az elemelkedést, levert a víz, folyt végig az oldalamon, remegett a lábam, azonnal lerántottam a kötést. Katja diadalittas arcát láttam meg, üvöltve kérdeztem, mit csináltál, de akkor már láttam, hogy egy léggömbben emelkedünk fölfelé, alattam a város, madártávlatból, ahogyan bizonyára a legszebb, én pedig mindjárt hányni fogok.

Próbálkozom, de nem birok többet szippantani a hígítóból, erős hányinger tör rám, lefekszem a kőre, fejem a spájzban, testem a konyhában. Hanyatt fekszem, a plafonon seregnyi csecsemő menetel, pelenka van rajtuk, lábukon csizma, kezükben pisztoly, az egyik hátra fordul, rám fogja a fegyvert, az arca anyámé. Forog velem a világ.

A nagy tehetségű, a Himalájában és az Andokban is megfordult alpinista gondolt egy merészet: a lépesi alagút fölött a nagyjából százötven méterre magasló sziklafalba befaragja Zsurzsonovics Anka seggének formáját, ahogyan azt a négy amerikai elnök arcával tette anno Miszter de la Mothe Borglum a dakotai Rushmore-hegyen.

Tisztán hallották, hogy Javier mögött a kulcs kattan a zárban, pedig elméletben sem fordulhatott elő, hogy egy hátsó szobából kiviharzó harmadik lakó rányitja az ajtót a meztelen üleppel a kagyló fölé görnyedő vendégre. Mindezt két tényező gátolta: a lakásnak nem volt sem hátsó szobája, sem rejtőzködő lakója.

Továbbá egy nemes gesztussal felajánlom újrakiadásra eddigi életművemet, amelyik tartalmaz prózai regényt és novellát, valamint lírai verset.
A hőseposszal párhuzamosan egy csujogatókötet megírásán is dolgozok, valamint egy kisregényen, melynek első sorait a fentebbi kikötéseim figyelembe vételével ide írok maguknak.

Álltunk dideregve a tél kellős közepén, méregettük egymást, orrunk csaknem összeért. Hogy volt, hogy nem, elveszítve türelmét ő vont magához, vagy minden bátorságomat összeszedve én öleltem át, nem tudom, de megtörtént…

„– Tudod, hogy megtagadnak majd – számtalanszor! Aztán lobogókra tűzik a neved, rád hivatkozva rántanak tőrt, kardot, gyújtanak máglyát, robbantanak bombát, és újra megtagadnak, majd diadallal felmutatnak?
– Mindaz, amit megtesznek majd a nevemben, egymással teszik.”

A leíró egyik alteregója, akit a közelmúltban bizonyos népszokások és események fotózásával, videózásával bíztak meg, Pusztinán, Csíksomlyón és környékén eltöltött napjairól elmélkedik, avagy: egyféle félálom-montázs formájában, epizód-töredékekkel fűszerezve közvetíti emlék-részleteit.

Különös volt ez az egész Apátok dolog. Mivel kíváncsi természet volt, nem sokkal karácsony után megtudta, hogy az Apátok a legtöbb esetben egész évben ott él a családdal, nemcsak ünnepekkor látogatja meg őket. Azt is megtudta, hogy az Apátokat ő apunak kell szólítsa. Javasolták neki az Édesapa szót is, de az valahogy nem illett bele abba a képbe, amit az Apátokról addig gondolt. Arra is rájött, hogy a karácsonyban mégiscsak a sütemények és a szaloncukor a legjobb, meg az, amikor nagytata mesét mond.

Kelj fel Mátyás ellen, mert a király szörnyű despota! Még érsek is lehetsz vagy pápa, de ha Mátyás marad a király, akkor neked lőttek. Még a püspökséget sem tarthatod meg, nem ám! És ha pápa leszel, megint jöhetnek a nők!

A bal kezem volt a gyorsabb, bele is csúszott Zuzu nyaktövébe a késem. De nem halt meg, csak dühödten hörgött és hadonászott.
Mélyen belenéztem az izzóvörös szemébe, és teljes erőből fejbe csaptam a baltával.
És még egyszer a biztonság kedvéért.

Visszagondolt a gyerekkorára, mikor az anyja a karácsonyra kapott Kreml fakirakóshoz évekig hozzá sem engedte nyúlni, nehogy tönkretegye. Máig is megvan neki. Majd az unokáinak adja. Ha lesznek.

– Ne csinálja ezt, István! Ugye maga is hallotta, hogy valami történik Pesten. Úgy tudom, a diákok szervezkednek.
– Én azt hallottam, hogy a szovjetek. Hogy ki akarják ugrasztani a máshogyan gondolkodókat. Ezért jobb lenne, ha az elvtársnő most visszamenne az istállóba, elmondana estig még néhány verset, hogy szombaton jól szerepeljünk a vetélkedőn, maga pedig bejusson az egyetemre.
– Én azt hittem, hogy maga… talán…
– Rosszul hitte.

A Magyar Írószövetség ’56-os tematikájú, Szavakban lobog című pályázatának nyertes novellája.

„Kornélt a betegsége idejére azonban az utcai frontra néző tágas, napos szobában helyezték el. Egy pillanatra hagyták csak felügyelet nélkül, mikor ő, a lenyugtatózott, bódult lábadozó egy lezser mozdulattal kilépett az ablakon, mintha csak a körfolyosóra lépne ki, a barátjához…” – Frideczky Katalin prózája

„− Miért nem árulta el neki, hogy tudja? – firtatja a kötött pulóveres fiatalember, miközben a pultra helyezi a kiürült kávécsészét és a vizespoharat.
− A férfiak szeretik, ha a nők ostobák. Legalábbis azok, akik ide járnak.” – Bene Zoltán novellája