Rémülten vettem észre, hogy lepattant egy gombom, eltaszítottam magamtól a vőlegényem, ijedten suttogtam, megláthatnak a többiek. Ludwig kinevetett, azt mondta, mindenki ezt csinálja. Ahelyett, hogy felizgatott volna a testiség, meghökkentett. Ha ma egy férfi így csókolna meg, becsúsztatnám a kezem a nadrágjába, magamra rántanám.

 
Fülszöveg: A csecsemőgyilkosság krónikája úgy szól az emberiséget sújtó legnagyobb csapások egyike, a háború borzalmairól, hogy egyetlen puskalövésnek sem tanúja az olvasó. Átélheti viszont azt a borzalmas lelkifurdalást, ami az öldökléstől földrajzilag, de főleg lelkileg távolálló, békeszerető polgárt gyötri bizonyára élete végéig egy alig elkezdődött emberélet kioltásában való kényszerű részvétel miatt. 

− Apát nem is ismertem. Csak te mondtad, hogy szeressem, mert az apám. Aki szeret, az törődik veled, játszik, elvisz a sportpályára, vasárnap pedig futballmérkőzésre. Viktort is elviszi az apja, pedig nem is laknak együtt. Hallod, mit mondok?

"A Teremtő Kert valójában egy erdő, nem is erdő, földrész, kontinens, bolygó. Ha jobban belegondolok: csillagrendszer. És ha még a szemem is összeráncolom, úgy erőltetem az agyam, valójában a világmindenség. Bár nem hasonlít egyikre sem, inkább egy hatalmas, szomorú születésnapi tortára hasonlít, aminek a tetejéről leették a marcipán űrhajót. De ez maradjon köztünk. A Teremtő kert két legfontosabb bácsija a Nagyapa és a Lassú Báró, de tényleg nem mondtam semmit, jó?" - Sopotnik Zoltán írása.

Ezért vonzanak a kislányok. Előttük nem kell macsónak lenni, megértik az érzékeny lelket és olyan tiszták. A nők úgy tizenhat éves korukban megromlanak. Mennyire gyűlölöm, gyűlölöm a sok magakellető ribancot, mást se akarnak, mint elnyelni a férfit, legszívesebben kifeszítenének egy gigantikus vaginát, hogy hulljon bele, ragadjon bele az összes kan.

Ott feküdt az éles kövek közt, és mikor fölé álltam, nem egy fattyat láttam, csak egy védtelen gyermeket, ki rossz világra született. De a szeme… a szeme mindent elárult. Tudtam, a látszat csal, ő több, mint gyermek, és nem élhet több gonosz ezen a mocskos világon. – A fiatal, most debütáló szerzőket bemutató START-pisztoly rovatunkban a 19 éves Bozóki Anita két írását olvashatják.

Fenekestől felfordult ismét az életünk. Egyre csak a kiutazáshoz szükséges papírokat vártuk. Bútoraink és egyéb ingóságaink immár bevagonírozva várták az indulást az új élet felé. Anyuka három gyémántgyűrűt adott, csak hogy elkerülhessük a vagonlakók sorsát, és személyvonattal utazhassunk a holmi után. Tűrhetetlen volt szinte, ez a köztes lét. Az én drága anyuskám kisírt szemmel járkált a csupasz falak között, Lackó meg, jobbjában az elmaradhatatlan Mackó úrral, nyűgösen kapaszkodott a szoknyájába.
 

− Veszett kutyák azok, már annyi embert megmocskoltak – szólt közbe a gyerek, de elhallgatott, mert azt hitte, most mégsem rajta a sor, hogy beszámoljon a történtekről.
− És ha a kutyák támadták meg Ákoskát… akkor…
− Akkor én láttam vóna, met szemmel tartom azokat az átkozott fajzatokat.

A pszichológusi tevékenységre való alkalmasság négy parancsolata:  Az anyáddal, apáddal, testvéreiddel való viszonyt illetően ne csapd be magad, ne hazudj magadnak! Legyen rendben a szexuális életed! Ne akarj hatalmat emberi lélek felett! Vegyél erőt voyeur-hajlamaidon! Ne élvezd, hogy embersorsokba kukucskálhatsz!  

Sepsi László – 1985-ben született Szolnokon. Filmes tárgyú írásai 2008 óta a Filmvilágban, a Mozinetben, a Geekblogon, az Apertúrán, a Patakvéren, a filmpont.hu és a magyar.film.hu portálokon, novellái a 2000-ben, az Esőben,  a Mozgó Világban, illetve a Szépirodalmi Figyelőben jelentek meg. Regényét az Eső adta közre Holt Istenek Kora címmel, 2003-ban. A Prizma filmművészeti folyóirat egyik szerkesztője.
 
 

Láttál-e már gilisztát kínlódni forró kövön? Láttad már, parányi testéből a nap heve és a felizzott kőlap hogyan szikkasztja ki a nedvességet, és fájdalmában a szerencsétlen hogy forgolódik és vonaglik és fetreng? Annyi ereje sem marad, hogy elvonszolja magát a közeli, még harmatos fűcsomóig, vagy a himbálózó árnyékfoltig, ahol pedig enyhet találna, és túlélhetné a pokoli kalandot.

      Pénzt szerezni Húsvétkor lehet. Verset írni, azt tudtam. Volt is a gyűjteményben tréfás locsolóvers ugyanúgy, mint komoly, szentes vagy éppen kicsi lánynak való. Némelyik akár tíz forintot is megért. Szatyrot praktice nem vittem magammal: eszébe se jusson senkinek festett tojást vagy süteményt adni legalább két forint helyett. (Főzött formájában a tojást eleve utáltam, a süteménnyel meg úgy voltam, hogy az év minden áldott napján imádtam, kivéve Húsvét hétfőn.)

 Mint keresztes hadjáratból megtért lovagok, úgy álltak a metró lépcsőjének alján Mihály és György. Egyenruhájuk vasaltan feszült vállukon, a karszalagon vörösen virított a főváros címere, oldalukon fegyver. Szigorú tekintetük előtt élő és holt egyformán meghajolt. A peronon az éjjeli órában féltucatnyian lézengtek. Először csimbókos szakállú öreg lépett elébük:   – Nekem van vonaljegyem. Egy kiterjedés nélküli egyenes, egy dimenzió. Ennyim van. – nyöszörögte.

 1970-ben született Karcagon. Kötetei: Labirintusban címmel (versek, Alterra 1997), A múlhatatlan ma címmel (Barbaricum), harmadik kötete 2004-ben Táncoló szobor címmel a Parnasszus Kiadónál, negyedik kötetét (A Hold gyermekei, novellák) az Alexandra Kiadó adta ki 2008-ban. 2009-ben Fuldokló szűz címmel novelláskötete jelent meg a Kriterion Kiadónál.  

 ZT: Ezt nem az én hivatalom megélni. Annyi bizonyos, hogy az ember önkéntelenül is a maga sorsát akarja megfogalmazni a történelmi alakon keresztül. Én ugyan soha nem voltam közel a hatalomhoz, most is kívül vagyok azon, de a hatalommal szembeni értetlenségem megvan. - részlet Zalán Tibor Janus-drámájából  

Ez a pofon nem neki szólna. Ahogy most éreztem, hogy felpofoznám: a Bélát képzeltem oda. Igen, ha most itt az utcán képen törölném, akkor igenis a Bélát törölném képen. Azt ő kapná, mert ez nem az Erika, ez az akarom, hanem a Béla.    Amikor felcsinált, akkor is kurva erőszakos volt. Oké, rendben van, nekem is bejött az a dolog akkor, izgatott, hogy milyen, ha valaki ilyen erőszakos. Jó, ez van. Most köpjem szembe magam? De ez visszaütött, így kegyetlenül visszaütött. Ezért is szeretném megpofozni, az Erikán át a Bélát és magamat.

Sofőröm holtan feküdt fülkéje ajtaján kifordulva a földön, én pedig széttárt karokkal álltam a kör közepén, mint aki mentegetőzik, hogy nem tehet róla. A kamerák engem vettek, nem a dülledt szemű tetemet, amióta ugyanis elértük, hogy az online csatorna közvetítse a vágtákat, a sofőrök csak olyan szerződést írtak alá velünk, amiben biztosítva volt teljes anonimitásuk, hogy ne lehessen őket felelősségre vonni az esetleges balesetek miatt. Az utastérben felszerelt öt kamerán kívül a busz tetején ülő hatodik a veszettül suhanó utat figyelte, a nézők tehát semmit sem észleltek a váratlan fordulatból.

Az ünnepség után az igazgató irodájába invitálta három mérnökét. Mindegyikük arcáról sugárzott a derű.
„Remélem, újra bebizonyítottuk, hogy nem vagyunk hülyék” – gondolta az egyik, s kezében közepes nagyságú, kenderből készült zsákot szorongatott.
„Végre folytatódhatnak a sakkpartik” – futott át a testesebben.
„Most pedig lássuk a jó munkáért járó fizetséget” – gondolta a harmadik, miközben kivette kollégája kezéből a zsákot. Az íróasztalhoz lépett, s kiborította tartalmát.
Az igazgató kővé dermedve nézett az előtte fekvő csonthalmazra.

Az Úristen bekopogott egyszer a szegény asszony ajtaján, hogy megáldja a gyermekeit. Hanem a szegény asszony nagyon szégyellette, hogy olyan sok gyermeke van, nem akarta megmutatni az Úristennek őket, bedugdosta egyenkint a kemencébe, ahány csak befért. Bejött az Úristen, szépen megáldotta a kívül maradt gyermekeket, aztán hazament. Ezekből lettek a fehér emberek, a gazdag emberek. A többi rajkó megfeketedett a kemencében, azok lettek a cigányok, azok sose gazdagodtak meg, le se telepedtek, a világot járják minduntalan.

 – Drága jó istenem! – sóhajtott fel a szerkesztő. – A harmadik laptulajdonossal viaskodom egy olyan országban, ahol minden második ember grafomán, és Thomas Mann-nak képzeli magát. Annak, vagy Csehovnak. Csehovai bitang ember mindegyik, életemet rágó férgek. Maga kicsoda? Honoráriumért Balzac vagy zabhegyező Salinger, aki felingerel. De még mennyire! Mit gondol, mi történik, ha én ezt a maga paksamétáját átadom az új német főnökömnek? A fél lábam már így is kilóg az ablakon, mert nincs pénz, nincs elég hirdető, a kutya se kíváncsi az olyan marhaságokra, mint amiket maga is összefirkált.