Nem tudok boldog lenni akkor, amikor a boldogság egyértelműen mellém áll vagy átölel – nem szeretem magamat, közben sokszor érzem úgy, hogy ugyanakkor önző vagyok. Minek az ilyen embernek élni? Nem keresem a halált, de nem is ijedek meg tőle, ha elém áll. Mondják, mostanában csak halál-verseket írok. Te pontosan tudod, az embert a témák keresik meg, nem ő keresi a témákat.

Lázár Bence András húsz éves Szegeden élő költő, akinek első verseskötete 2010 áprilisában jelent meg A teraszon nézni végig címmel. A korai debütálásról, a versek legfontosabb témáiról, a szabadversről és a frissen megkapott Móricz-ösztöndíjról kérdeztük. A kérdéseket szerkesztette: Boldog Zoltán; a beszélgetést átírta és szerkesztette: Stenszky Cecília.
 

Orbán János Dénes, Sántha Attila és a többiek egyszerűen botrányt akartak, ami bejött, de talán nem annyira, ahogy ők szerették volna. Pocsolya mindig van, különösen eső, vagy egy diktatúra után. Az Előretolt Helyőrség, miként a Bretter Kör is, a „gyorsító” szerepét játszotta ebben az időben. A „transzilván pocsolya” arra utalt, hogy legyen elég a vidékiségből – ami Pesten, Kolozsváron vagy Pozsonyban is fenyegethet bárkit –, a transzilván rész pedig azt jelezhette: nekünk senki se mondja meg, hogy miről írjunk, akkor beszélünk az erdélyi fenyvesekről, vagy a bélsárról, amikor éppen akarunk. - Karácsonyi Zsolttal Onagy Zoltán készített interjút.

De értem, hogy a nagypapám (és még sok mindenki más) miért van oda érte: számára ugyanis a magyar irodalom megállt és egyben tragikusan véget is ért a Nyugattal. De Márai sokat írt, van miből válogatni. A fiatalabb korosztály például izgalmas elméleti problémákra talál benne kérdéseket és mintákat. – a pécsi doktori iskolában például kifejezetten élveztem, ahogy Mekis János vezényletével darabjaira szedtük a Helyrajz című Márai-írást, leírás, topográfia és emlékezés viszonyát vizsgálva, vagy amikor az Egy polgárban az önéletrajz mintázatait kutattuk.

Bele kellene törődnünk (végre), hogy a hazai értékrendünk és a világ ítélete nem feltétlenül esik egybe. Sőt. Ettől még nagyon büszkék lehetünk rá, hogy A gyertyák csonkig égneket szereti a világ. Rejtély van benne, szerelmi háromszög, közös Európa-tudat: és sokszor giccses, ráadásul van egy rész, ahol, emlékeim szerint, egy őzike néz be az ablakon, ez már szinte Bambis. De megérinti a spanyol, olasz, német, stb. olvasókat, ennek okát próbáljuk megérteni, de azért valahol, mélyen mégis rejtély.

Ez az egész (Magyarországon divatos) polgárideológia-katyvasz egészen bizonyosan terméketlen. Valamikor Márai Sándor egyik sokat emlegetett művében (Egy polgár vallomásai) meg akartam számolni, hányszor, milyen összefüggésben, milyen érzelmi és érték-regiszterben pufog az „előkelő”, mint minőség – az édesapját is így csodálta körbe… Gyors kérdés ügyeletes zseniknek, egyszerű polgároknak, bárkinek: bátyáim, hölgyeim!, fiúi-leányi szeretetünknek mennyire függvénye édesapátok/édesapánk „előkelősége”?

A Gyertyák csonkig égneket világkarrierje kirobbanása után olvastam – 100 oldalt bírtam belőle, izomból. Naplókat nézegettem, az viszont bejött, okos, művelt, nagyarcú fickó, tetszik a komcsikkal meg a az alájuk befekvő „népiekkel” szembeni intranzigenciája. A Föld, föld!-et is elkezdtem jó néhány évvel ezelőtt, de annyira bosszantottak a slampos mondatok, hogy abbahagytam. Nem volt ugyanis nálam ceruza, és akkor hirtelen kedvem kerekedett belekopogtatni, ahogy Hans Sachs tette Beckmesser éneke alatt. Ez így kevés, nekem tehát nincs meg igazán Márai – és nem vágyakozom. Úgyhogy ne is kérdezz róla.

 Ötre végződő kerek születésnapját ünnepelné kamasz és ifjúkorunk kedvence, az egyik legolvasottabb magyar író: Rejtő Jenő. Az évforduló okán kérdeztük Rejtőről Antall Istvánt, Benedek Szabolcsot, Fekete J. Józsefet és Mányoki Endrét.* "Egy életmű persze másként is áthagyományozódhat. Például folyamatosan, élethosszon át, mint Weöresé, Pilinszkyé, Tandorié. Az irodalom, benne az író, nem a vegetáció kivételes eleme, hanem egyik része. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a jobbik. Még Rejtőék okán sem."

    Hatalom. Ne nevettessük ki magunkat, hogy mi nem a hatalom bűvkörében, vagy nem azt negligálva vagyunk írók és költők! Díjak és elvonások, haldokló folyóiratok és tündöklő semmi-kiadványok… Akkor is a hatalommal folytatod a játszmádat, ha kívül vagy rajta – avagy, szeretnél kívül lenni. A világ így rendeződött el. És ez nem is marad másképp. - Zalán Tiborral Onagy Zoltán készített interjút. 

 Négy kortárs pályatársat, barátot, kollégát – Mányoki Endrét, Géczi Jánost, Petőcz Andrást, Szűgyi Zoltánt – kérdeztünk néhai Sziveri János költőről, szerkesztőről.

"Sajnos, most egy olyan országban élünk, ahol arcpirulás nélkül tehetők olyan kijelentések, hogy mondjuk a kultúra szereplői nem érdekesek." – Kőrösi Zoltánnal a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnökével, a Litera főszerkesztőjével, íróval lapunk szerkesztője, Weiner Sennyey Tibor beszélgetett.

"A vers áll az első helyen. Sose gondoltam volna, hogy a költészet ennyire beleivódik az ember idegrendszerébe. Talán mulatságosnak hangzik, de gyakran van úgy, hogy verssorokkal, rímekkel álmodom. Pszichiáternél még nem jártam, ha esetleg megkérdeznéd." – Ádám Tamás interjúja Turczi Istvánnal.

„Egy kicsit a szellemiséget fel kéne tölteni tartalmakkal, meg felszabadítani. Igazából ez az, ami hiányzik nekem, mert le vannak épülve az agyak.” – Rutkai Borival az iF-kávéházban beszélgettünk 2010. március 18-án este, kiállítása megnyitóján. A fotóriportot a cikkhez a kávéház fotósa, Hirschberg Judit készítette. Az interjút felvezető szöveget Szili Eliz írta.  

 Reggel rákérdeztem néhány kortárs írónál, akiket olvasok és figyelek, hol tart a rendszerben ma – 2010. február 18-án – Jókai Mór. Porosodik-e a polcon, költözik-e velünk, netán lekerült a pincébe, alszik ott, mióta a könyvek kinőtték a lakást, és marad. Akkor kerül vissza, amikor a gyerekek, az unokák megfelelő korba érnek.   A válaszokat olvashatják alant.  

„…én arra kérem fiatal pályatársaimat, hogy legyenek a legszabadabbak. Ha őket érdekli a politika, akkor ott is a legfontosabbat próbálják megkeresni. Ha nem érdekli őket, hagyják a politikát, biztosan lesz valaki, aki ezt megcsinálja; vagy prózában, vagy versben, de a költészethez szabadság kell, és lesznek olyan nehéz pillanatai az emberiségnek, ahol az igazságot csak a szellemből, a filozófiából, a költészetből, a művészetből tudják lecsapolni. Egy kis népnek meg kétszeresen ez a dolga.” – A nyolcvanéves Csoóri Sándor történelemről, politikáról, irodalomról, életről nyilatkozott lapunknak.

Az amerikai filmipart két Magyarországról elszármazott személy hozta létre. A filmes szakirodalomban sem egyértelmű, hogy a múlt század húszas és harmincas éveiben egy Ricséről érkezett árva gyerekből lett filmgyáros, Adolph Zukor volt az amerikai filmszakma abszolút első embere. A magyarok kontribucióját mostani tanulmányaim során mindenképpen sokkal jelentékenyebbnek találtam, mint korábban gondoltam. Ehhez képest  Foxról – aki Tolcsván született, és akinek két éve sikerült azonosítani a szülőházát – Amerikában is mindössze két említést érdemlő könyv jelent meg. Igaz, az egyiket maga a tényirodalom atyja, Upton Sinclair írta . 

   „Az új magyar prózanyelvhez nem értek, a „kemény ügyeket” viszont, ahogy nevezed, nem szeretném megkerülni" – nyilatkozta lapunknak Danyi Zoltán, aki rendszeresen publikál az Irodalmi Jelen oldalain. Új prózakötete a Párhuzamok, flamingóval megjelenése alkalmából kérdeztük. Az interjú mellett a kötetből az Oltárt emelni a szívnek című írást is olvashatják most.     

India első ránézésre egy másik bolygó. Teljesen eszement világ, keleti átkokkal, hagyományokkal és csodákkal tömve. És vadkapitalista élet-halál harc helyszíne ugyanakkor. Legalább annyira végletesen racionális, mint amennyire spirituális. És ez benne a fantasztikus! Azt hiszem, ott kicsit  könnyebb - legalábbis nekem könnyebben sikerült - meglátni az igazi Életet, ami nem ismer kategóriákat, hanem egyszerre képvisel valamennyi végletet. Mintha négyzetrács esett volna le a szemem elől. Jó érzés.  És ettől Álomország lett maga az élet, mert az embernek az az érzése, hogy összességében az élet és benne az ember csodálatos. Ezekkel a gondolatokkal nehezen írom be magam a kortárs irodalomba.

Tehát Szegeden még Paál-hatás, Veszprémben nem. Szolnok és Pécs után, amikor ideért, ismét követtem mit csinál, de tapasztaltam, itt már nem volt igénye nemhogy baráti figyelemre, de pályatársakra sem. A szakmáját művelte, én pedig még mindig benne voltam (ma sincs ez másként) abban a színház- és közösség-eszményben, amelybe – csupán azzal, hogy ő is ott volt és alkotott - Szegeden valamiként bevezetett. 

Azt tudom, hogy egy fiatal kritikusnak, hiába több a lehetőség ma, mint a rendszerváltozás előtt volt, ma sem könnyű elindulni a pályán, írásrutint szerezni, nevet szerezni, a műfaj lehetőséget kitapogatni stb. Ha megtaláljuk egymás egy – akár teljesen pályakezdő – fiatallal, akkor rendszeresen, hónapról-hónapra lehetőséget kap. Nem minden írás sikerül tökéletesre, nem minden mű ’fekszik’, de tudja, hogy hosszú távon számol vele a lap, nem kell görcsölnie, hogy ’jajistenem, most kaptam egy lehetőséget, aztán majd legközelebb ugyan mikor?’