- A határon túli író nem tud teljes egészében ebbe a rendszerbe belépni, pontosan azért, mert mégis másik világból érkezik. Biztos vagyok benne, hogy az olvasó bizonyos ambivalenciával olvassa a könyveimet, az írásaimat. Ezt viszont elfogadom. Nem gondolom, hogy ez hálás helyzet, de nem panaszkodom, mert én magam választottam. A másik megoldás természetesen az áttelepülés lehetett volna. Sajnos, a magyar kulturális szerkezet olyan, hogy vidéki írónak lenni eleve hátrány, más országban élni pedig még ennél is rosszabb. Én megpróbálok kalandot látni benne. Sokan ezt elfogadják.  

Végel László hetven éves

  "Magányom határát anyanyelvem határa jelöli ki. Pesten régi bará­tokkal találkozom és valamit magyarázunk egymásnak. De mégis úgy érzem magam, mint Wittgenstein szövője, aki azt his­zi, hogy szövetet sző, annak ellenére, hogy szövőszéke üres, pusztán azért mert olyan mozdulatokat tesz, mintha szőne. Csak ez a közös bennünk, a hiábavalónak tűnő mozdulatok." - Végel László (1992).
  "A csavargó, a bolyongó, a helyét nem találó ember, a gyökértelen világ mindig is az érdeklődésem, életérzésem középpontjában volt, sokszor bíráltak emiatt, mondván, hogy valóságidegen vagyok, gyökértelen kozmopolita. Ezeken a jelzőkön ma már csak mosolyogni tudok, habár annak idején nagyon bosszantottak. És fájtak is. De most elárulom, sokkal jobban fáj most, hogy a valóság ilyen durván és kegyetlenül nekem adott igazat. Az 1990-es Eckhart gyűrűje című regényemben írtam a permanens polgárháború mindent elárasztó őrületéről, az 1987-ben megjelent Parainézisben című regényemben az általános összeomlásról, de az 1991–1992-es Wittgenstein szövőszéke című esszénaplómban a saját világom vitriolként fröccsent a szemembe" - írja Végel László honlapja (http://vegel.org/?language=hu) bevezetőjében.
  

Irodalom a múlt küszöbén
 

Végel László író évente elindul a horvát tengerparttól Berlin, Bécs, Budapest felé – felolvasások sora, munka az útiterve. De amikor nagyobb témán dolgozik szenttamási írószobájában behúzza a redőnyöket, lesöpri az asztalról az aktuális olvasmányt (Günter Grass) és csak a mű van előtte. A Könyvhétre megjelent regénye kiadója, a noran kiadó sátránál, dedikálása után vonulunk interjúárnyékba.
  Végel László: Regény-, dráma- és esszéíró, publicista. Szenttamás, 1941. febr. 1. Díjai: Üzenet-díj, 1987, Ady Endre-díj (Soros), 1993, Szabad Sajtó-díj, 1994, Déry Tibor-díj, 1995, Köztársasági Elnöki Aranyérem, 2000, Füst Milán-jutalom, 2003, Pulitzer-emlékdíj, 2005.
 

  - Otthon van-e, otthon képes-e lenni a pesti könyvheti forgatagban az az irodalom, amely többéves nemzetiségi háború eseményeit, annak következményeit dolgozza fel? Hogy érzi, van olyan minőségű háborús irodalom (nem Hemingway-szerű háborús-lektűr), ami megérinti a véres valóságtól rendszerint elzárkózó magyar olvasót? 
  - Nem mernék háborús irodalomról beszélni, mert a történteket aligha lehetne háborúnak nevezni, s a nagyvilágban immár könyvtárnyi irodalom szól arról, hogy az ex-jugoszláviai események távolról sem tekinthetők lezárt múltnak. Ha globálisan tekintjük át a mai világeseményeket, akkor rádöbbenünk arra, hogy bizony a jövő erőteljesen beleszólt a történtekbe. Ez akkor is így van, ha az eseményeknek volt egy barbár és primitív felszíne. Természetesen magyarországi szempontból mindez megtévesztő, amit talán éppen a földrajzi közelség idézett elő, továbbá az, hogy Magyarországon ma másféle trendek érvényesülnek. Magyarország ma valamilyen posztszocialista mintaország, de egyre inkább periferikussá válik. Ennek, persze, örülök, s azt gondolom, hogy végre ez az ország nincs kitéve semmiféle viharnak. Legyen szürke és unalmas, mint Svájc! Örülök, miközben akarva-akaratlanul egy kicsit idegen vagyok. Irodalmilag tehát elég ellentmondásos a helyzetem, hiszen két világról van szó, de ez a két világ mégis egy nyelven beszél. 

  - Az elmúlt három év díjai, folyamatos jelenléte a Magyar Narancsban, az ÉS-ben jelentős változást hozott-e az eladott könyvek számában? Kapkodnak-e a kiadók, hogy Végelt adhassanak ki?
  - A határon túli író nem tud teljes egészében ebbe a rendszerbe belépni, pontosan azért, mert mégis másik világból érkezik. Biztos vagyok benne, hogy az olvasó bizonyos ambivalenciával olvassa a könyveimet, az írásaimat. Ezt viszont elfogadom. Nem gondolom, hogy ez hálás helyzet, de nem panaszkodom, mert én magam választottam. A másik megoldás természetesen az áttelepülés lehetett volna. Sajnos, a magyar kulturális szerkezet olyan, hogy vidéki írónak lenni eleve hátrány, más országban élni pedig még ennél is rosszabb. Én megpróbálok kalandot látni benne. Sokan ezt elfogadják.  

  - Két új könyvvel van jelen a könyvheti standokon. Az újvidéki Fórum Könyvkiadó gondozta Parainézis regénye fülszövegéből való az idézet: „Végel László fontos és tiszteletre méltó kísérletet tett a kommunizmus évtizedeinek regényes ábrázolására”. Nem érzi úgy, hogy komoly kockázatot vállalt e nem időszerű tárgyválasztással?
  - A Parainézis (a.m. intés, bátorítás) 1987-ben jelent meg szerbül. Ma pedig úgy érzem, hogy azok a kérdések elevenebbek, mint a megíráskor. Egyszerűen azért mert a rendszerváltás megtörténhet a politikában, de az emberben, az egyénben ez egészen másként játszódik le. Az idő múlásával a múlt egyre fontosabb, s ami ezt illeti, a mai irodalom még csak a múlt küszöbén áll. A nagy szorongás fázisában él az irodalom. Azt hiszem, hogy a regénynek mindig fel kell ölelnie valamilyen időszerűtlen anyagot, ez a legnagyobb kihívás. 

  - Közép-Kelet-Európa hasonló cipőben jár, problémái hasonlatosak. Témái, könyvei közérdeklődést válthatnának ki Erdélyben. Mit (és kinek) kellene tenni ahhoz, hogy a délvidéki művek erdélyi olvasóhoz is eljussanak?
  - Az erdélyi szellemi élet, én így látom, soha nem volt ilyen izgalmas, mint ma. Nagy kitörést várok ott, egyszerűen azért mert színre lépett egy nagyon korszerű fiatal nemzedék, amely a magányos farkasok módján nagy ellentmondásokkal néz szembe. Annyi új tehetséges író fut a pályán, hogy ez már kész pazarlás. Az embernek nincs ideje megjegyezni a neveket. Azt gondolom, hogy máris van valami földalatti kapcsolat a két irodalom között. Ez pedig nem is olyan rossz dolog. Néha termékenyebb, mint az officiális.  

  - Úgy látszik, egyre kevesebben képviselik Vajdaságban a kortárs magyar irodalmat, szemben Erdéllyel, ahonnan a fiatal írók tudatosan - deklaráltan - nem települnek át Magyarországra. Miben látja a különbséget? 
  - Éppen ezeket a fiatalokat becsülöm. Ők ugyanis kimondták, hogy a mű fontosabb, mint az élet. Nálunk a soft-titoizmus némileg puhává tette a fiatalokat, nem érzékeltek soha nagy kockázatot, ezért amikor bekeményedett a világ, eltávoztak. Nyilvánvalóan nem ítélhetők el, hiszen az áttelepülés mégis előnyösebb helyzetbe hozta őket. S erre is joguk van.

Onagy Zoltán

  Kapcsolódó: Két vajdasági író 

(520)