Péter Beáta egyszerre újságíró, szerkesztő, író és drámaíró – mégis minden szerepe ugyanabból a kíváncsiságból és felelősségből fakad. Beszélgetésünk során arról számol be, hogyan fonódik össze benne a sajtó és az irodalom világa, milyen fegyelmet igényel a szövegek gondozása, és mit jelent ma kulturális újságírónak lenni egy kattintásvezérelt korban.

 

Nem egyszerű feladat megszólítani egy kollégát, főleg, ha az illető nemcsak újságíró, hanem szerkesztő, sőt, még író és drámaíró is. Milyen az, amikor te sem a megszokott oldalról beszélsz? Nehéz kizárni a gyenge kérdéseket, a rosszul megfogalmazott/szerkesztett gondolatokat?

Ilyenkor nem szerkesztő vagyok, hanem beszélgetőtárs, interjúalany, aki köszönettel vagyok, hogy az adott kolléga rám gondolt és megszólított. Bízom a szakmai tudásában, és nyitottan fogadom a kérdéseket, igyekszem őszintén válaszolni ezekre – értem ezalatt azt, hogy nem szépíteni mindazt, ami történetesen van (mert időről időre változhat természetesen az íráshoz a viszonyom, a világról a gondolkodásom, még akkor is, ha vannak alapmeggyőződéseim), vagy éppen megúszni, odavetni a válaszokat. Tisztelem annyira a kérdező kollégát, hogy feltételezem, tényleg kíváncsi arra, amit kérdez, és tudja, hogy mit miért kérdez. Ez általában így is van. Egy alkalommal voltam egy olyan tévés interjún, ahol „futószalagszerűen” váltottuk egymást a stúdióban, a műsorvezetőt pedig látszólag csak az érdekelte, hogy a felolvasott kérdések nyomán épp annyit válaszoljunk, – mindegy is, hogy mit és egyáltalán ki ül vele szemben –, hogy töltsük ki a műsoridőt. Érdekes, de nem kellemes élmény volt. Nagyon érzékeny dolog magunkról vallani. De az is eszembe jut, hogy előfordult, hogy egy többszereplős rádiós beszélgetés során – ahol én is meghívottként voltam jelen – hirtelen átvettem a kérdező szerepét. El is szégyelltem magam, hiszen a műsorvezető kolléga tudja, hogy milyen irányba szeretné kanyarítani a beszélgetés menetét, hogy mire szeretne válaszokat kapni. Úgyhogy azóta tudatosan is figyelek erre, hogy ilyenkor én „csak” az interjúalany, beszélgetőtárs vagyok, de nem én „irányítok”, nem én fogom össze egy kerek egésszé a beszélgetést.

Ha írott interjú születik, amennyiben tárgyi tévedés van benne, azt javítom, de egyébként abba nem szólok (nem szólhatok!) bele, hogy mit kezdett a nyersanyaggal, milyen ívet adott a beszélgetésnek, mit tartott fontosnak kiemelni a riporter/újságíró/szerkesztő – függetlenül attól, hogy erősebb vagy éppen gyengébb anyag lett a végeredmény. Tisztelem a munkáját és hálás vagyok, hogy megszólított.

Amúgy azért is izgalmas egy ilyen helyzet, mert ugye általában én kérdezek másokat, és ilyenkor – a kérdéseknek köszönhetően – más-más perspektívákból elgondolkodhatok, és igen, mesélhetek a saját dolgaimról, magamról. De ezt vissza is tudom fordítani a saját munkám kapcsán: mivel én is vagyok ilyen helyzetben, teljesen megértem és átérzem, ha valamelyik interjúalanyom például némi lámpalázzal érkezik a beszélgetésre.  

Egy korábbi interjúban mondtad, hogy leginkább újságíróként tudod meghatározni magad. Ezek szerint van rangsor?

Nincs, de mégis van – és ezt az adott helyzet hozza, hogy éppen mi van a rangsor elején. Több mint tizenöt éve dolgozom újságíróként folyamatosan, ebben (és ebből) élek nap mint nap. Az utóbbi időben ugyan kevesebbet írok, inkább szerkesztek, tervezek, projekteket indítok el és koordinálok. Erősítettem viszont a szépirodalmi vonalat: több tárcát, novellát írtam az elmúlt hónapokban, mint az előző évben. Dolgozom a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíja keretében vállaltakon, és felvázoltam egy kisregény-tervet is. És aztán ott van még egy helytörténeti könyv megírása, tervben van egy musical, és volt egy „beugrós” dramaturgiai munkám is az utóbbi időben. De közben meg újságíróként, szerkesztőként is foglalkozom irodalommal, színházzal, egyáltalán kultúrával. Előfordult olyan, hogy újságíró státuszomból kifolyólag találtam rá a témára, meg is írtam, közben pedig a drámaíróinak felcsillant a szeme, hogy „lám, milyen pompás dráma-alapanyag ez!”. Így született meg például a Csillagszálló lakója című drámám, amelynek témáját egy, a Szente B. Leventével készített interjúnak köszönhetem, pontosabban annak, hogy összegyűjtötte és kötetbe foglalta a híres székelykeresztúri cigányember, Tuti legendáit. Így alakul ez szépen, attól függően, mikor melyik „énem” türemkedik elő, vagy éppen, hogy hozza a helyzet. Nem az van, hogy reggel héttől délután háromig újságíró vagyok, aztán gyorsan anya, délután komaaszony, este nyolc és tíz között író, tíztől tizenkettőig drámaíró. És szerkesztő. És társ. És barát. És kolléga. És még ki tudja, mi kellene beleférjen huszonnégy órába. Hanem szépen egyik a másikba fonódik, és ezek adják ki ennek a szövetét, amivel nap mint nap foglalkozom, amiben élek.  

A két világ – az irodalom és a sajtó – sokszor akaratlanul is összekeveredik. Egy újságíró, aki író is, a cikkeit másképpen fogalmazza meg, mindeközben az újságíráshoz szerzett témák, új élményanyag gyakran bekerül(het) egy-egy irodalmi alkotásba is. De mikor kell ezt tényleg keretek közé helyezni, s figyelni arra, hogy mégiscsak két külön dologról beszélünk?

Mindenképp két külön dologról beszélünk. Amellett, hogy érezhető, ha valaki az újságírás mellett mondjuk szépirodalommal is foglalkozik, azért a műfaji sajátosságokra mindenképp oda kell figyelni. De a legfontosabb szempont talán: az újságíró elsősorban hiteles kell legyen, tehát az adott információt hitelesen kell átadja. Az író is hiteles kell legyen, de egy teljesen más regiszterben: az irodalmi alkotás fikció és fantázia és valamelyest az író belső énjének, világlátásának ötvözete – még akkor is, ha a valóságból indul ki, valós helyszínek, történetek jelennek meg a műben, valós személyek a szereplői.

A Liget főszerkesztői szerepében naponta döntesz arról, mi számít jó szövegnek. Mi alapján mérlegelsz?

Természetesen szubjektív a megítélés, válogatás – tükrözi az ízlésemet, (szakmai) tudásomat, döntéseimet. Nem biztos, hogy mindig nekem van igazam, ezt is elfogadom. De az én felelősségem, hogy milyen szövegeket válogatok be – ezt pedig vállalni kell. Meg kell tanulni érvelni, dönteni és vállalni érte a felelősséget. Volt, hogy visszaküldtem a szerzőnek megjegyzésekkel, hogy még dolgozzon rajta. De olyan is – ritkán ugyan –, hogy nem publikáltam az adott szöveget. Ez nem gonoszság (a publikálás rögös útja nem gonosz szerkesztőkkel van „kikövezve”), nem a szerző ellen szól (sőt!), mert tudjuk, hogy egy alkotás folyamata nem mindig, vagy általában nem egyszerű, de van, hogy nem sikerül úgy és azt megírni, amit a szerző szeretett volna. Példákat azért nem hoznék, mert erre nincs egy egységes recept, szempontok vannak, persze, amelyeket figyelembe veszek – érthetőség, stílus, hitelesség, ritmus, arányok, hogy mennyire izgalmas stb. –, de minden egyes szövegnél külön kell mérlegelni, elszomorodni, ha kevésbé jól sikerült, és mosolyogni, ha olyan kézirat érkezik be, amelyet nagy örömmel tárok az olvasók elé – akik a legjobbat érdemlik.  

Mit jelent ma – a kattintásvadász világban – egyáltalán kulturális újságírónak lenni?

Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy elsősorban minőségre kell törekednünk. Nyilván, ezt el kell juttatni az olvasóhoz, és ma már nem elég az, hogy a lapkihordó kiviszi a lapot. Tíz évvel ezelőtt elmentem egy eseményre, megírtam a cikket, leadtam, a szerkesztő megszerkesztette, a tördelő betördelte, a nyomdász kinyomtatta, a terjesztő, a lapkihordó pedig elvitte az olvasóhoz – tudtuk, hány előfizetőnk van, hányan vették meg a lapot. Ma ugyan látjuk rögtön, hogy hány kattintás van, de azt is tudjuk, hogy sok mindentől függ, hogy egyáltalán eljut-e az olvasóhoz az adott tartalom.

Előfordulnak meglepetések, ugyanakkor folyamatosan vannak kimagaslóan „jól menő” cikkeink, sok kattintással, megosztással, visszajelzésekkel, de szinte borítékolható, hogy egy irodalomról, a művészetek valamely területéről, szereplőjéről szóló cikk nem szárnyalja túl kattintásszámban a balesetről, gyilkosságról, adóemelésről stb. szóló cikkeket. Mégis megvan a kulturális eseményekről, hírekről szóló cikkeknek, az alkotókkal készült interjúknak, elemzéseknek, kritikáknak is a maga olvasóközönsége, nem értek egyet azzal, hogy az olvasókat nem érdeklik a kulturális tartalmak. A kérdés az, hogy a különböző buborékokat elérjük-e. És igen, időről időre azért felteszem a kérdést magamnak (mert kételkedni kell), hogy van-e értelme ezzel foglalkozzunk, miközben a világ sok esetben nem ezt az arcát mutatja, hogy igényelné ezeket a tartalmakat – inkább csak azt, ami könnyen és gyorsan fogyasztható. De (szerencsére eddig) mindig arra jutottam, hogy mindenképp kell ezzel foglalkozzunk. Mert anélkül, hogy nagy szavakkal dobálóznék: mi határoz meg minket, ha nem a kultúránk sokszínűsége, szépsége, értékei? Mi tart meg, ha ezzel nem foglalkozunk? És áldásos helyzetben vagyunk azok, akik ennek a területnek a krónikásai lehetünk, hiszen mi nemcsak a (rohanó, görgetős) jelennek, hanem a jövőnek is írunk, ugyanakkor hidat kínálunk, visszacsatolunk a múlthoz is. Egyfajta hermészi szerepben vagyunk.

Mi visszük a hírét olyan eseményeknek, amelyeket majd hagyományként fognak emlegetni, számolunk be olyan kortárs irányzatokról, amelyekről majd az iskolában tanulnak, és készítünk interjúkat olyan szerzőkkel, akikből egyszer csak klasszikusok lesznek. És adott esetben alakítjuk is a recepciót, a diskurzust.  

Mennyire tudsz ma szerkesztőként még olvasó maradni?

Van, hogy nem sikerül, rögtön kiszúrom, megakad a szemem a gyanús dolgokon. Azt jelenti, hogy nem szippantott be az a világ, tele van hibával, nem hiteles, és ilyenkor egyre bosszantóbb lesz, már nem is a történetre figyelek. De ha magával ragad a világa, bele tudok feledkezni egy műbe, akkor a racionális énem háttérbe vonul, a képzelet, az élmény kerül fókuszba, az érzelmi húrok pendülnek meg.

El tudod különíteni magadban azt a Beát, aki egy másik ember cikkét szerkeszti, attól, aki írja? Vagy ez ugyanannak a fegyelemnek a két oldala?

Valóban, mindkettő fegyelmet igényel. De igen, el tudom különíteni. Íróként nekem is jól jön egy külső szem, sőt, nagyon kell a szerkesztő, mert amikor már benne vagyok a sűrűjében, nem látom a kilengéseket, hibákat. Amikor szerkesztek, akkor csak a szöveg van, a kritikus szerkesztői énem.

Amikor szerkesztesz, van benned néha egy kis kegyetlenség?

Hahaha. Inkább szigorúságnak mondanám. Remélem, a szerzők nem érzik kegyetlenségnek. Lehet, hogy néha nyersen fogalmazok, teszek megjegyzéseket, de soha nem az adott újságíró, író, kolléga ellen szól – a személye ellen semmiképp. Aki ismer, tudja. Az író és a szerkesztő közötti viszony a bizalomról is kell szóljon. Fontos, hogy a szerkesztő tisztelettel forduljon a szerzőhöz, szeretettel és kíváncsisággal közeledjen a szöveghez, segítsen. Az viszont, ha valaki újra és újra ugyanazokat a banális hibákat követi el, vagy láthatóan csak „letudta” a szöveget…, na, az tud bosszantani, mert azt jelenti, hogy nem érdekli, túlesett rajta, „dolgozzon a szerkesztő is”. Nekem nem az a dolgom, hogy megírjam a szerző helyett a szöveget. Ez egy közös munkafolyamat, közös cél kell legyen a minőségi végeredmény. És mégis: ha azt mondjuk, hogy az írás magányos dolog és nagy a felelősség, akkor a szerkesztésre ez még inkább igaz.

A dráma- és tárcaszövegeidben hétköznapi témákat boncolgatsz. Mennyire hiszel abban, hogy a hétköznap elbírja a tragikumot?

Maguk a hétköznapjaink hordozzák a tragikumokat. Nagyon sok tragédia, tragikus élet vesz körül mindannyiunkat. De ugyanez van a humorral is. Rengeteg humoros helyzetbe, abszurd és groteszk történetbe belefuthatunk. Ha van szemünk rá.

Egy barátom azt mondta, hogy az újságírás – s talán a szépírás is – 0-24 órás munka. Nincs hétvége, nincs ünnepnap. Mit jelent ebben az esetben a magánélet, a család? Hiszen egy korábbi beszélgetésünk során azt is megemlítetted, hogy a drámaszereplőid ott „ültek” veletek egy asztalnál.

Egyetértek a barátoddal. Folyamatosan tapogatjuk le a történéseket – akár újságíró az ember, akár író. Ha hajnali ötkor kell menni terepre, akkor kell menni, ha hétvégén el kell utazni egy riportútra, felolvasóra, akkor el kell utazni, ha este van előadás, nos... Eszter lányomat kiskora óta vittem magammal könyvbemutatókra, kiállításmegnyitókra, falunapokra, koncertekre – most, kamaszként ő kezdeményezi, hogy menjünk el különböző kulturális eseményekre, mert érdekli őt. Abba viszont, hogy mit és miről írok, nem mindig vonom be a családot, cikkeknél többnyire nem – olvassák majd megjelenés után, ha szeretnék, nem kötelező „házi feladat” –, a tárcákat, novellákat akkor mutatom meg esetleg, amikor már véglegesítettem azokat. A Búcsújárásnál, amit említettél, ott más volt a helyzet, ott annyira erőteljesen és hosszabb ideig benne voltam a munkafolyamatban, hogy nem tudtam nem „haza vinni” a szereplőket, a történetet. De kell(ene) egy egészséges határt húzni, hogy meddig nyúlhat bele a munka a családi életbe – nekem nem mindig sikerül. A családomnak pedig hálás vagyok a megértésért, a támogatásért.

Apropó határhúzás: egyik nyáron, egy nagyon intenzív időszak után – különböző projekteket, fesztiválokon való tudósításokat, felolvasásokat követően – elutaztunk a tengerre a családdal, végre kikapcsolódni, csak napozni, fürödni a tengerben, esetleg valamilyen könnyed nyári olvasmányba bele-belealudni a parton. Hát nem éppen akkor zajlott azon a településen egy könyvvásár? Csak épp bepillantottam…

Saját tapasztalataimra hagyatkozva kérdezem: hogyan tudsz kikapcsolódni? Egy kulturális eseményen hogyan vesz részt az újságíró Bea, és hogyan van jelen a hétköznapok – anyuka, társ, jószomszéd – Beája?

Lásd, a tengeren... De az nem mindig elérhető, ugyebár. Kikapcsol egy-egy rövid elvonulás, utazás, nyilván, az olvasás is, egy-egy séta (amikor nem azon kapom magam, hogy lendületes léptekkel loholok terveket vagy történeteket szövögetve), kirándulás, egy főzés, sütés, egy találkozás, beszélgetés, és kikapcsol a filmnézés, a sorozatok, nagyon szeretem a sci-fit, a kémtörténeteket…

Amikor tudom, hogy egy adott eseményről írni fogok, akkor nem hagyhatom, hogy sodorjon magával. Munka van. Ettől függetlenül még jól érezhetem magam ott, szerethetem azt az eseményt – eleve azért megyek oda, mert érdekel –, de tudom, hogy nem annyiról szól az est, hogy csak befogadom. Hogy „csak” annyi a dolgom, hogy aztán táplálkozom belőle a mindennapokban, vagy éppen gyorsan elfelejtem, hanem át is kell adjam azt az olvasóknak minél hitelesebben, úgy, hogy noha az én szemüvegemen keresztül, de azt érezze az olvasó, hogy ő is ott volt, hogy megtudta, miről szól, érezze a hangulatát, és legyen kíváncsi rá.

De igazából mindenhol újságíró vagyok – többször előfordult, hogy jelen voltam egy kulturális eseményen (csak a magam örömére), és kérdezték ismerősök, a szervezők, hogy akkor írsz róla, rólunk? Egyébként ritka, amikor „csak úgy” megyek el egy eseményre, „jó szórakozásképp”, de általában ilyenkor is felmerül egy-egy téma, miről, kiről lenne jó írni stb.  

Hogy elfáradok-e néha? Igen. De akkor jön egy új kihívás, amelyik továbblendít. És mivel nagyon változatos mindaz, amivel foglalkozom, feltöltődöm ezekből, az egyik tölti a másikat.

A Liget főszerkesztőjeként mi a legmerészebb álmod?

Nem szeretnék kibújni a kérdés megválaszolása alól, de épp egy merész álom valóssá tételén dolgozom, így most még nem beszélnék róla. De, ha a legleget kell megfogalmaznom, akkor ez: tizenöt-húsz év múlva is tudjunk egy virágzó Ligetről beszélni.

S szépíróként?

A történetekkel kapcsolódunk a múlthoz, egymáshoz, és a történetek viszik tovább a világot. Szeretném, ha meg tudnám írni mindazt, amit szeretnék. Vagy, amit meg kell. És úgy, ahogy meg kell.