KARINTHY Ferenc : Napló 1.
Fontos kortörténeti dokumentum az 1967 és 1991 között írott naplója, amelyet 1994-ben három kötetben jelentettek meg. Itt olvasható bejegyzései szerint élete utolsó éveiben egyre megkeseredettebbé vált, idegenkedve szemlélte az irodalmi és közéletet, a modern irodalmi törekvéseket nem értette, az újabb írónemzedékből egyedül Spiró Györgyöt tartotta jelentősnek.
KARINTHY Ferenc : Napló 1.
„Hogyan kell egy naplót elkezdeni?” – írja 1967. január 1-jén Karinthy Ferenc (a családban Cini), akinek Naplója valódi időutazás „Karinthyába”, szépséges és hiteles beszámoló a Karinthy család mindennapjairól. Olyan páratlan „kandi kamera”, amelyen keresztül kileshetjük, mit gondolt ez a hihetetlenül gazdag életművel rendelkező író a korszak színházi pezsgéséről, irodalmi és kritikai életéről, elévülhetetlen barátságokról és ellenségeskedésekről, szellemi közösségekről, művészekről és műkedvelőkről, és persze az írásról, dühről, szerelemről, ünnepekről és hétköznapokról.
Az Ulpius-ház Könyvkiadó a Szellemidézés és a Budapesti tavasz után a Karinthy-életműsorozatot a Naplóval folytatja, melynek első része az 1967–69 közötti igencsak mozgalmas időszakot öleli fel.
Ára: 3999 Ft
ISBN: 978 963 254 203 4
704 oldal
Megrendelhető: http://www.ulpiushaz.hu/konyvrendeles.htm
KARINTHY Ferenc
1921 Budapesten született
1941-45 a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar, olasz és angol nyelv és irodalom szakos; nyelvészetből doktorál
1947 ösztöndíjas Franciaországban, Svájcban és Olaszországban
1948 Baumgarten-díjas
1949-50 a Nemzeti Színház dramaturgja
1950, 1954, 1974 József Attila-díjas
1951-53 a Szabad Nép és a Magyar Nemzet munkatársa
1953-56 a budapesti Madách Színház dramaturgja
1955 Kossuth-díjas
1957-60 Machiavelli és Molière műveit fordítja, továbbá görög, angol, olasz és német szerzőket
1960-70 az FTC szakosztályi elnöke
1965-75 dramaturg a Miskolci, a Szegedi és a Debreceni Színházban
1968-69 vendégprofesszori előadásokat tart az USA-ban
1972-76 különféle írószövetségek vendége az USA-ban, Ausztráliában, a Szovjetunióban és Kubában
1992 febr. 29. Budapest hal meg
Díjak: Baumgarten-díj 1949, József Attila díj 1950, 1954, 1974, Kossuth díj 1955
Bibliográfia
Don Juan éjszakája (1943, regény)
Szellemidézés (1946, regény, 1957, dráma)
Budapesti tavasz (1953, regény 1955, film)
Hazai tudósítások (1954, szociográfiai riportok).
Irodalmi történetek (1956, novellák)
Ferencvárosi szív (1959, sportanekdoták)
Négykezes (1967, drámák)
Epepe (1970, regény)
Bösendorfer, 1967, Dunakanyar, 1983, Gellérthegyi álmok, 1970, Gőz, 1972, Hangok az űrben, 1972, drámák
Napló, 1967-91 (1994)
-ról -ről
Karinthy Frigyes elhíresült mondásából - „A maga gyereke és az
én gyerekem veri a mi gyerekünket" - ő volt az utóbbi, a zseniális író Böhm Arankával kötött második házasságából született fiú. Írói tehetségét, humorát, a csínytevés, a játék szeretetét édesapjától, túláradó életkedvét pedig édesanyjától örökölte. Gyermek- és ifjúkorának egyik meghatározó élménye volt, hogy a Nyugat legnagyobb alakjainak közelében nőtt fel, mindennapos vendég volt náluk Kosztolányi Dezsőtől Devecseri Gáborig, Somlyó Zoltántól Móricz Zsigmondig szinte mindenki. Ahogy későbbi naplójában írta: „Gyermekkorom afféle cifra bohémvircsaftban telt, de ebéd, vacsora, ruha, nyaralás, bicikli mindig volt." A másik meghatározó élmény a sport volt számára, kamaszkorától a Fradiban vízilabdázott.
Az érettségit követően 1941-ben a pesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-angol-olasz szakára iratkozott be, ahol 1945-ben szerzett diplomát, majd nyelvészetből doktorált, disszertációját Olasz jövevényszavaink címmel írta. Közben a II. világháború idején családfenntartóvá kellett válnia, kis zsinegüzletet működtetett, amelynek jövedelme elegendő volt a létfenntartáshoz. Katonának nem vonult be, hamis papírokkal bujkált az ostromlott fővárosban.
1947-ben ösztöndíjasként Franciaországban, Svájcban és Olaszországban tartózkodott. Hazatérése után 1950-ig a Nemzeti Színház dramaturgja volt, majd 1951-53-ban a Szabad Nép és a Magyar Nemzet újságírójaként dolgozott. 1953-tól visszatért a színházi világba, s előbb 1956-ig a Madách Színházban, majd 1965 és 1975 között Miskolcon, Szegeden és Debrecenben volt dramaturg. 1957 és 1960 között saját műve nem jelent meg, görög, olasz, német, angol és francia darabokat fordított, s a Magyar Nemzetnek írt cikkeket, riportokat. 1960-tól 1970-ig az FTC szakosztályi elnöke volt.
1968-69-ben New Yorkban és Los Angelesben tartott egyetemi előadásokat, majd 1972 és 1976 között több külföldi írószövetség meghívásának tett eleget, s hosszabb-rövidebb időt töltött Amerikában, a Szovjetunióban, Ausztráliában és Kubában is. A nyolcvanas években egyre többet utazott Olaszországba, itthon pedig ideje nagy részét Leányfalun töltötte, ott alkotott. Életének utolsó évtizedét beárnyékolta betegsége, erősen depressziós volt, emellett nagyobb mennyiségű alkoholt fogyasztott, s dohányzott is. 1992. február 29-én halt meg Budapesten.
Írói munkásságáért 1950-ben, 1954-ben és 1970-ben József Attila-, 1955-ben Kossuth-díjat, 1987-ben Karinthy Frigyes emlékgyűrűt kapott, 1991-ben pedig 70. születésnapja alkalmából a Magyar Köztársaság Zászlórendje kitüntetéssel jutalmazták.
Nem készült írónak, egyetemi éveiben inkább a nyelvtudomány vonzotta, az alapos, elmélyült kutatómunka, s a sportban elért sikereket is fontosabbnak tartotta az írásnál. Mégis már az 1940-es évek elején megpróbálkozott novellaírással, majd 1943-ban első regénye, a Don Juan éjszakája is megjelent, s a siker végül az írói pályára terelte. Ő is, mint apja, elsősorban novellistaként volt sikeres, hosszabb lélegzetű munkái, néhány regénye kivételével, egyenetlen minőségűek.
Kötetei közül kiemelkedik a Szellemidézés, amelyben a Karinthy-család bohém, kavargó és sokszínű életébe nyújt betekintést, a háborús élményeit, tapasztalatait felidéző Budapesti tavasz, amelyből 1955-ben Máriássy Félix nagy sikerű filmet is rendezett, a színházi világ történéseit ábrázoló Ősbemutató, a sportélményeket, anekdotákat felelevenítő Ferencvárosi szív, a modern kor elidegenedését tükröző, abszurd Epepe, az 1942 és 1975 közötti korszakot megidéző novellafüzér, a Harminchárom, az 1956-os eseményeket tárgyilagosan, már-már szenvtelenül rögzítő Budapesti ősz. Emellett kiváló irodalmi riportokat is írt, ezek közül a Hazai tudósítások című kötetét tartotta legtöbbre a kritika. Színműveit, egyfelvonásosait (Dunakanyar, Bösendorfer, Gellérthegyi álmok, Gőz) ma is műsorukra tűzik a hazai színházak, s legtöbbjüket több nyelvre is lefordították.
Stílusának meghatározó jegye az iróniával, humorral fűszerezett realizmus volt, jól kidolgozott karakterekkel, érdekes cselekménnyel, alapos háttérrajzzal. Több írásából tévé-, illetve mozifilm is készült, így az Ősbemutatóból, a Dunakanyarból, a Házszentelőből, ez utóbbiból Fábri Zoltán Gyertek el a névnapomra címmel rendezett filmet.
Fontos kortörténeti dokumentum az 1967 és 1991 között írott naplója, amelyet 1994-ben három kötetben jelentettek meg. Itt olvasható bejegyzései szerint élete utolsó éveiben egyre megkeseredettebbé vált, idegenkedve szemlélte az irodalmi és közéletet, a modern irodalmi törekvéseket nem értette, az újabb írónemzedékből egyedül Spiró Györgyöt tartotta jelentősnek.
(MTI-Panoráma - Sarudi Ágnes)
