Molnár Krisztina Rita: Különlét

Molnár Krisztina Rita (1967, Budapest) költő.
Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett magyar, könyvtár és múzeumpedagógia szakot. Telkiben él. Három fiú édesanyja. Zsámbékon tanít.
Versei folyóiratokban, antológiákban jelentek meg.
 

Első verseskötete: Közelkép (1998).
A PONT Kiadó gondozásában 2008 Karácsonyára megjelenő Különlét a szerző második kötete.

A Különlét a szerző második kötete.
Karafiáth Orsolya így ír a kötetről: "Van mindene e háznak, kertje csipkebogyóval, sok-sok szobája, szomszédos háza szomszédasszonyostul. Rejtelmes ház, ablakában macska ül, összegömbölyödve. Mikor először belesel, csak árnyakat látsz. Aztán minden egyre élesebb. És már látod, az asztal mellett ott egy nő. Még elmosott alak. Hozzáér a dolgokhoz, nagyon-nagyon óvatosan. A kérdése egyszerű, "Egymásra hullott dolgaim / felszedhetők-e végleg úgy, / ne sértse egy a másikat". Gyengéden vizsgál, közben rendszerez. Barátságot köt a többi árnnyal, meghívja magához a hiányt. Gyerekkori képek élesednek körötte, egy-egy tárgyban kel életre a visszahozhatatlan. A szobában közben oszlik a félhomály. Lassan mintha száz csillár szórná a fényt. A macska észrevesz, gazdája lábához szalad. Ha azt hiszed, kintről átlátható minden, az csalás. Lépj be. Látod, otthonosan mozogsz..."

...és egy másik költőtárs: "Molnár Krisztina Rita költészete a figyelem, a türelem apoteózisa. Újra és újra megdolgozott, átszűrt élményekből születik a vers, a hétköznapi pillanatokból épít hidat Isten felé. Ennek a poétikának nem a formai tudás és fegyelem - bár már a formagazdagság is imponáló volna -, nem is a műveltségi hagyományba olvadó ismeretanyag a legvonzóbb vonulata, hanem az önmegfigyelő őszinteség." Kiss Judit Ágnes

A kötetet illusztrálta SIMONYI CECÍLIA

Molnár Krisztina Rita

Boncolás

A vérben ázó, lüktetõ kebel
kit érdekel.
Hisz él.
Ha majd a vér
fagyott erekben nem csorog,
a test szederjesen, lilán hever,
a test kihûl,
a nagylábujjon lóg a cédula,
vegyünk elõ szikét,
a boncolás mehet,
türelmesen, figyelmesen.
A hûvös asztalon
ma minden elmúlt bajra
fény derül,
üvegbe, vitriolba
így kerül, mi fájt,
de már nem orvosolható.
A cél az úgysem ez,
józan tudás felé lebeg
fehér lebenyben úszva
minden boncoló,
fejük fölött dereng
szerény – hisz minden boncoló
          szerény –,
sejtésnyi glória.

Dorombolás

Imádkozni a macskámmal szoktam
elalvás elõtt,
betakarózom, rám hasal
– fészke én és fészkem õ –,
aztán rákezdünk szerényen:
Miatyánk, mondom én,
drr, drr, mondja Cirmi,
a bûnömet megbocsásd,
drr, bizony, mondja Cirmi,
a dicsõség úgyis tiéd,
drr, drr, örökre, drr, drr,
Cirmi dorombol, kis kályha,
jókat dorombolunk,
hát úgy hiszem, drr, drr,
nem orrolhat meg érte,
– mert mindig elõbb alszunk el,
mint a vége –,
drr, esténként fölkéredzkedünk
a Jóisten kegyébe.