Én még láttam Nyizsinszkijt. Csodálatosan táncolt.
Szinte elvált a földtől. A légben lebegett.
A sudár balerinák feje felett úsztak,
nyári égen eltévedt, ártatlan fellegek.

Belőlünk ez hiányzik! A könnyelmű könnyedség,
ahogyan akrobata szál dróton egyensúlyoz,
ahogy sárkányrepülők vitorláznak a szélben,

ahogyan hullámlovas tapad a hullámokhoz.

Bogdán László: Vaszilij Bogdanov versei

VASZILIJ BOGDANOV

Vaszilij Bogdanov (1895–1982) méltatlanul elfelejtett orosz költő életművének jelentékeny része, egészen a legutóbbi időkig lappangott, de aztán előkerültek a költő füzetei és unokája Tatjána Bogdanova, a harvardi egyetem szlavisztikai tanára megkezdte a szentpétervári, szibériai és amerikai füzetek anyagának közreadását, magyarázó jegyzetekkel természetesen, amelyek sokat elárulnak a korról és a váltakozó irodalom felfogásról s arról is, hogy milyen kevéssé értjük a sztálinizmust, irodalmáról és kényszerhelyzeteiről nem is beszélve. Az arisztokrata katonacsaládból származó Vaszilij Bogdanov – unokája már dolgozik biográfiáján is – Párizsban kezdte pályáját, a tízes években két kötete is megjelent  (Üvegvilág, 1917, Árnyak délutánja, l9l9) 19l6-ban vette feleségül Léna Nyezvanovát, a neves költő unokahúgát, az ismert pétervári belgyógyász kisebbik lányát. Noha szüleik már nem éltek (édesapja tüzértábornokként a galíciai fronton halt hősi halált, édesanyjára a lázadó muzsikok gyújtották rá a kastélyt, apósat részeg vörösgárdisták lőtték le nyílt utcán, anyósa a tizennyolcas spanyolnátha áldozataként halt meg… “A család körül – Andrej Belij szerint –  körözött a halál fekete madara!”) Bogdanov és felesége, a húszas évek elején mégis, barátaik kifejezett ellenkezése dacára is, úgy döntött, hazatelepszenek. Szentpéterváron, 1924-ben még megjelent egy verseskönyve (Orosz ábrándok), de hamarosan a gonosz, rosszindulatú támadások kereszttűzébe került s az irodalom peremére sodródott, verseit nem közölték, Dumas, Victor Hugo, Verne és Walter Scott regényeinek fordításaiból élt s következő könyve A szuzdáli harangok negyven év késéssel, 1964-ben, a hruscsovi olvadás utolsó pillanatában jelenhetett meg, alaposan kiherélve, ami el is vette a költő kedvét a további próbálkozásoktól, ezután már csak íróasztalfiókjának írt…Utolsó éveinek nagy élménye egy különös amerikai utazása volt…Imádott leánya, Tánya, még az ötvenes évek elején ment férjhez a moszkvai amerikai követség harmad titkárához és távozott az Egyesült Államokba, de a költő útlevélkérelmét következetesen visszautasították, míg kevéssel halála előtt, 1979-ben  mégis kiengedték s néhány felejthetetlen hónapot töltött Berkeleyben, megismerkedett Milosszal és Robert Lowellel, mindketten kiálltak versei mellett s az orosz kiadást jóval megelőző angol és lengyel válogatások utószavait is jegyezték…Mi most a Tatjána Bogdanova gondozta kritikai kiadásból válogatunk, de szándékunkban áll Bogdanov egész hozzáférhető életművét s unokája életrajzát is lefordítani...

A fordító
 

 Kaiser Ottó fotója

Vaszilij Bogdanov verseiből

A halott város
             

                     Zoscsenkoval a tavon

“Ez a város meghalt. Rommá lőtt nekropolisz.
Te és én még élünk, egy megbillent csónakon.
De élet ez? Borzalom. Körülvesznek az árnyak. –
káromkodik Zoscsenko, a Ladoga tavon. –

Szibériában voltál? Hát nem lehetett könnyű?”
És én arról dadogok: ”hogy az András hídon,
kísért egy címeres batárjából kiszálló,
vörös köpenyes, karcsú, álarcos amazon.

Aztán egy dallam csendül, egy régi kvintett hallszik,
S ő félrehajtott fejjel, lebegve tovalejt.
Otthagy teherautók, tejeskocsik porában.
Vértesek dübörögnek. Azonnal elfelejt.”

“Ahonnan önerőből, már ki nem juthatok,
mély sírban vagyok én, eleven eltemetve.
Mellettem egy nő fekszik, arcát eltakarva,
s a síron dübörög druszám, az orosz medve.

Misa, kiáltom, Misa szabadítsál meg innen.
És feltárul a sir. A fiatal nő nevetve
táncot lejt körülöttem, közben levetkőzik,
a holdfényben sugárzik arca, ágyéka, teste.

Felriadok. A hold vöröslő szem az égen,
a ház körül a nyírfák, fehér menyasszonyok.
Felszállanak, köröttem forgolódnak az éjben,
a menyasszonyi fátyluk arcom körül susog.

A nő is itt van ismét. Hozzám simulva csókol.
Körülöttünk a halott város rom árnyai.
Magára húz. Vámpírként villog fehér foga.
És csattognak fölöttünk fekete szárnyai…”

Elhallgat Zoscsenko. Dermedten, bénán nézem.
Lehajtott fejjel ül. Faevezők csobbannak,
Megbillen ladikunk. Felvijjognak sirályok.
És távolodik tőlünk a holnap, vízbe fullad.

“Nem bírok elaludni. Veronálon élek,
fehér pasztillák holdja alatt egy lapályon,
kerengek szakadatlan. Az álom elkerül.
A nőt is elveszítem. A halott várost látom.

Szomorú kísértet. Loholok az utcákon.
Bádogdoboz csörömpöl a facipőm alatt.
Egyedül vagyok ismét. Innen mindenki elment.
A bronzlovasra mászok. Hívom az árnyakat.”

“Én a tajgában mindig az Izsák hidat láttam.”
“De hiszen az leégett.” “Álmomban megvolt mégis.
Az amazonom is ott volt, sudáran ült lován.
és meztelen melle közt felvillogott a fétis.

“És megjelent Raszputyin.” “De hisz régen halott!”
“És ott vonult a cár is!” “De hát régen megölték!”
Mögöttük szépasszonyok, kackiás tábornokok.
koldusok, zarándokok, különös kóbor népség.

És a híd megremeg. Hirtelen lángra lobban.
De a cár peckesen, a tűzben is tovább lépked.
Zsarátnokként parázslik az Izsák híd, megroppan.
Felleg borul reájuk, véres setétlő végzet

Az utolsó ítélet! – kiáltja Raszputyin.
Mind bűnösök vagyunk és elvész Oroszország.
Büszkén felvetett fejjel lángra lobban a cár is.
Csak az amazon vágtat, hajszolva a lovát.

Felriadok, de álmom folytatódik a tajgán.
Keringenek köröttem ijedt szépasszonyok.
A ruhájuk már lángol. A szemük is parázslik.
Az égő híd a Néván most lassan elforog.”

“Én egy sírboltot látok, te egy égő hidat,
és közben körülöttünk törik a parlagot.
Én azt hiszem Vászja, velünk valaki játszik.
Nem segíthetnek rajtunk gyógyszerek, orvosok.

Én még láttam Nyizsinszkijt. Csodálatosan táncolt.
Szinte elvált a földtől. A légben lebegett.
A sudár balerinák feje felett úsztak,
nyári égen eltévedt, ártatlan fellegek.

Belőlünk ez hiányzik! A könnyelmű könnyedség,
ahogyan akrobata szál dróton egyensúlyoz,
ahogy sárkányrepülők vitorláznak a szélben,
ahogyan hullámlovas tapad a hullámokhoz.

A szabadság enyhe mámorát nem érezzük.
Lehúz valami minket, mint hajót tőkesúlya.
A hullás sem hősies, megint meglódul minden.
Ugyanaz ismétlődik, ugyanúgy, újra s újra.”

Elhallgatott Zoscsenko. Távolodott a part.  
Dobok döndültek, mennyei zenekar zengett.
Esőcseppek táncoltak a tajtékos vízen,
dúlt zarándokok őrült látomása kerengett.

De kieveztünk végül. Zuhogó esőben,
remegve, csuromvizesen ittuk vodkánkat,
egy parti csónakházban. A deszkafalon túl
ázott, csacsogó, vidám fruskák kacarásztak.
                                              
 

Találkozás egy régi besúgónkkal
 

A tegnap viszontláttam,
a régi besúgónkat.
Tinyanovot és engem
követett megszállottan,
a harmincas években,
figyelte, mit beszélünk
Zoscsenkoval a restik,
örök félhomályában,
a sentés szentjei közt,
alamuszin leskődött,
hogy otthon, konyhájában,
hol petró égő bűzlik,
ceruzacsonkját rágva,
írja meg jelentését.
Anna Ahmatováról,
Bulgakovról és rólam,
ahogyan énekelünk,
egy kocsma édenében.
Tinyanovot is ez a
buzgó mócsing figyelte,
követte Zoscsenkot is,
vajon miket írt rólunk?
Nem tudhatjuk meg soha.
Nem fogjuk elolvasni.
Ott fakul, porosodik
dosszié koporsóban. 
Nem sejtettük miért egy
tudatlan, faragatlan,
egyik fülére süket,
analfabéta, vaksi
spiclit állítottak ránk,
pétervári írókra?
Mufurc semmirekellő,
mi többet érdemelnénk!
Egyáltalán mit fog fel,
Abból, amit beszélünk?

Minden eszembe jutott,
amikor találkoztunk.
Felette se múltak el,
nyomtalanul az évek.
Erősen le is fogyott,
lötyögött a nadrágja.
Szíja sem volt, egy foszlott
cukorspárgát tekert
körbe derekán, mint egy
hajléktalan csavargó.
egy leningrádi clochard,
szabadnapos kísértet.
Beesett, ráncos arcán,
a halál randevúzott,
húzta az egyik lábát,
száraz kenyeret majszolt.
Unottan pillantott rám,
savószínű szemében
örvénylett közös múltunk,
éreztem, hogy megismer,
töpreng, megszólítson-e?
De hát miről beszélnénk?
 
Egyszer nem követhetett,
talán elszunnyadhatott?
a Ladoga tói kocsma
árnyékos teraszáról,
sikerült vízre szállnunk
Tyinyanovval. Röhögtük.
Ott topogott a parton,
kétségbeesetten, mert
nem volt már szabad csónak.
Erről vajon jelentett?
Vagy sunyin elhallgatta?
Hiszen egy óra múlva
felfedeztük ladikját.
És harsányan kinevettük,
azt hittük el is süllyed,
csónakja billegett, mert
evezni se tanult meg.
És mi a tó mélyére
szöktünk előle újra?
Kétségek közt hányódott
a hullámzó Ladogán.
Ráadásul az ég is
elfeketedett, eső
dobolt a víz tükrén, mi
sürgősen kieveztünk.
Megkérdezhettem volna,
hogyan jutott ki végül.
Utána hónapokig,
nem tűnt fel a nyomunkban.
Az is hittük, hogy meghalt,
egy spiclivel kevesebb.
De aztán észrevettük
az egyik törzskocsmánkban.
Vaksin figyelt, jegyzetelt,
szavainkat figyelte.
Nem akart elveszteni
egyetlen mondatot sem,
biztosan megróhatták,
szigorú megbízói,
s most pótolni akarja,
amiket elmulasztott?
Sértetten elfordultam,
(miről beszéltünk volna?)
A Nyevszkij proszpekt esti
forgatagába tűnve.