Devecseri Gábor: VILLON Faludy-“ÁTKÖLTÉSE"
Így állja el a közönség utját Villon felé az átköltött Villon, a szépirodalom felé az irodalmi félponyva. A kultúra felé a felületi tájékozódás.
Kár, hogy Faludy György még e fordításokból is kitűnő képességeit ilyen méltatlan műfaj szolgálatába állítja. S mi szükség volt éppen új Villonra, a Szabó Lőrinc kiváló munkái után?
Devecseri Gábor:
VILLON Faludy-“ÁTKÖLTÉSE"
Szerb Antal szerint az elfásult, kiöregedett irodalmi-sznob apák fiai reakcióképpen ellensznobizmusba estek, «bridgeznek, sportolnak és illendőnek tartják a könyv szagától is iszonyodni.» Azóta, hogy Szerb Antal ezt írta, döntő szerephez jutott egy újfajta olvasóközönség, melyet talán «postsznob»-nak nevezhetnénk. Sznobizmusa abban tér el a «nagyapák»-étól, hogy kevésbé áldozatos. Ismertetője, hogy hétköznap nem olvas. Nem a könyvekkel, hanem önmagával szemben támaszt igényeket: elvárja magától, hogy «igazi irodalommal» foglalkozzék. Bizonyára erre céloz Schöpflin Aladár, mikor valakiről azt írja, hogy közönségének nemcsak szórakozást nyújt, hanem azt az illúziót is, hogy magasabbrendű irodalmi művet olvas. A postsznobok nem hallgatnak Dantéra, nem «ülnek meg a padkán és élesítik eszüket.» Végeredményben az izgalmat keresik és ezt ponyvától, félponyvától és Dosztojevszkijtól egyaránt megkapják. Lusták a nagy szellemekhez fölemelkedni de üdvrivalgással fogadják azt, aki a nagy szellemeket lerántja hozzájuk. Így kerül a legkevesebb fáradságba elhinniök azt, hogy ambíciójukat siker koronázta s ha ilyen módon még verseket is olvasnak, kicsit elérzékenyülve ünneplik magukat: íme, milyen emelkedett élvezetekre képesek.
Ez magyarázza a sikert, mely Faludy György Villon-«átköltéseinek» osztályrészül jutott.
Kazinczy és az általa csodált poéták mind «átköltöttek.» De számukra ez költői feladat volt: anyanyelvünket minden gondolat kifejezésre alkalmassá tenni. Antik vagy külföldi választottjaiktól ihletett saját verseik pedig, nem mint mankóra támaszkodtak az eredeti költeményre (mely nem egyszer alacsonyabbértékű volt az övéknél), hanem ugródeszkának használták, róla vetették magukat a magyar nyelv akkor még nem ismert lehetőségeinek tengerébe. Mi lesz Gessner Morgenliedjéből Csokonai tolla alatt! A német verstől hirtelen csillagmérföldnyi távolságba lendült Csokonai egyedül muzsikál tovább, saját, pillanatra sem felejthető hangján. De találunk-e Faludy átköltésében egy jellegzetes egyéni, Faludy-hangot? Aligha. Ellenben találunk jellegzetes Bert Brecht-hangot, találunk jellegzetes Kästner-hangot...
Azonkívül nagyjaink évszázadokon át gazdagították «átköltéseikkel» a magyar költői nyelvet, s ez éppen az ő áldásos munkásságuk eredményeképpen, minden árnyalat kifejezésére alkalmas. Ma már az «átköltés» nem csak nem szükséges, de súlyos visszaesést jelentene. A fordítások ma már nem a magyar nyelvet ajándékozzák meg új eszmék új kifejezéseivel, hanem a magyar nyelven olvasó közönséget, nemmagyar mesterek remekeivel. A babitsi elv vezérli a költőket: az «egyetlen lehetséges fordítást» akarják mennél inkább megközelíteni, a művet maradéktalanul átültetni. A feladat nehézsége maga vonzza őket, erejüket próbálgatják rajta. Faludy e feladat alól is kibúvik. A «mai magyar fül»-re hivatkozva lemond a tömörségről, szétbontja a zárt ballada-formát, felhígítja a mondanivalót. A «közönség kevésbé finom érzékenységé»-re hivatkoztak mindig azok a fordítóink, kik nehéz formákat könnyebbé változtattak. Kevés kivétellel, vagy maguk sem értették, élvezték a formát, vagy a cél felé vezető út meredek voltától riadtak vissza.
Visszatéve Brechtékre, vagy akár Klabundra, aki szintén «átköltötte» Villont, ők gyakran, mulatságos módon eltalálták Villon hangját nem Villontól való soraikban is. Ez többször előfordul Faludynál is, többek között egy olyan versben, melynek eredetijét Villonnál nem is, csak Brechtnél találjuk meg. Faludynak ez a képessége tagadhatatlan. Mint ügyes társasjáték rendkívül élvezetes volna, így azonban más nevet, mint «az utánzás másolása» nem adhatunk neki.
Csokonaiék azért fordítottak idegen költőket, mert szépnek, jelesnek, «mennyei lelkű»-nek találták őket. Faludy egy-egy verset abból az alkalomból fordít le, hogy nem tetszik neki. Legalábbis erre vall az, hogy formájukat megváltoztatja, szövegükből kihagy, szakaszokat hozzájuk told s szükségesnek tartja őket, mintha annyira vérszegények volnának, saját aforizmáival fűszerezni. Meglepően önérzetes utószavában a magyarázat, hogy neki így «jobban tetszik». S ugyanitt, egy rosszul alkalmazott hasonlattal «szerénység»-et emleget. Furcsa és újfajta módja szerénységnek nagy költők álarcát venni fel. Mintha valaki Shakespeare álnéven írna színműveket. S mivel erre semmi nem kényszeríti, érthetetlen is. Ha ötleteit kiadásra érdemesnek véli, adja ki őket, de ne ajándékozza meg velük Villont, aki erre nem szorul rá.
Fantáziaszegénységre vall az, hogy nem tudja magát a szegény «átköltött» helyébe képzelni. Mit érezne Villon, a költő, ha olvashatná ezeket az átköltéseket? Jó, jó, vethetnék ellen Faludy védelmezői, mindig várható a fölfortyanás akkor, ha valaki valami újat mer hozni. De hiszen nem hozott újat, hanem az utánzásnak egy német földön termett fajtáját terjesztette tovább. Az, hogy valaki író létére, viseltetik-e minimális tisztelettel az irodalom iránt, mindenkinek legbelsőbb magánügye s elsősorban ízlés dolga. De az már nem lehet közömbös számunkra, hogy fáradságos munkával elfarag már meglévő műveket, vagy, hogy álnevet keresve, a világirodalomban egyszer már lefoglalt névre esik választása.
Még ha el is fogadnók azt az esetleges ellenérvet, hogy a játékosságnak e területen is van polgárjoga, ha minden húzódozásunk ellenére csak «műveknek» tekintenők e verseket, származásukat nem firtatva, akkor is vissza kellene riadnunk a magyartalanságoktól, a gyakran döcögő ritmustól, az egész munka gyanús és olcsó könnyűségétől...
Aristophanés Madarak-jában az istenek és halandók közzé Fellegkakukvárat építő madarak elfogják az áldozati füstöt, mely az istenek felé szünet nélkül gomolyog, de az ő birtokukba kerül s nem jut el a halhatatlanokhoz, kiket így az éhhalál fenyeget. Németh László ezt a helyzetet látja közönség és író viszonyában. Az olvasó egyre «bemutatja áldozatát»: olvas, de az irodalom felé áradó érdeklődését felfogják a felhők alatt tanyázó majdnem-írók.
Így állja el a közönség utját Villon felé az átköltött Villon, a szépirodalom felé az irodalmi félponyva. A kultúra felé a felületi tájékozódás.
Kár, hogy Faludy György még e fordításokból is kitűnő képességeit ilyen méltatlan műfaj szolgálatába állítja. S mi szükség volt éppen új Villonra, a Szabó Lőrinc kiváló munkái után?
****************
Kapcsolódó:
