Hakim Bey: Káosz - HELIKON 2008/4

Káosz nem halott. Primordiális, érintetlen tömb, egyedüli imádatra méltó, tehe­tetlen és spontán, ultraibolyább bármely mitológiánál (mint a Babilon előtti árnyé­kok), véletlenszerű és folyamatosan mámoros: az eredeti osztatlan lét-egység még mindig derűsen sugárzik, mint az Asszaszinek fekete jelzőzászlói.

Hakim Bey

(Részletek HAKIM BEY – AUTONÓM TERÜLETEK. Káosz: Az Ontológiai Anarchizmus nyomtatványai című írásból HELIKON 2008/4.Fordította: Nagy Imola.)
 

Káosz

Káosz nem halott. Primordiális, érintetlen tömb, egyedüli imádatra méltó, tehe­tetlen és spontán, ultraibolyább bármely mitológiánál (mint a Babilon előtti árnyé­-
kok), véletlenszerű és folyamatosan mámoros: az eredeti osztatlan lét-egység még mindig derűsen sugárzik, mint az Asszaszinek fekete jelzőzászlói.
A káosz megelőzi a rend és az entrópia bármelyik törvényét; nem isten és nem lárva, idióta vágyai magukba foglalnak és meghatároznak minden lehetséges koreográfiát, minden értelmetlen étert és flogisztont; maszkjai saját arctalanságának kikristályosodásai, mint a felhők.
A természet egésze teljesen valós, a tudatot beleértve; az égvilágon semmi sincs amiért aggódnunk kellene. Nemcsak megtörettek a Törvény láncai, hanem sohasem léteztek, sohasem őrizték démonok a csillagokat, a Birodalom sohasem kezdődött el, Erósz sohasem növelt szakállat.
Nem, figyelj, ami történt az a következő volt: hazudtak neked, megetették veled a jó és a rossz fogalmait; beültették a szívedbe a tested iránti bizalmatlanságot és a szégyenérzetet magaddal, mint a káosz prófétájával szemben; utálatot keltettek
molekuláris szerelmed iránt, elkábítottak a figyelmetlenséggel; a civilizációval és annak bitorló érzelmeivel untattak téged.
Nincs valamivé-válás, nincs forradalom, nincs küzdelem, nincs út; te vagy már saját bőröd egyeduralkodója – sérthetetlen szabadságodat már csak más egyed-
uralkodók szeretete egészítheti ki, az álom politikája, ami olyan sürgős, mint az ég kékje.
Ahhoz, hogy megszabaduljunk a történelem illuzórikus előjogaitól és bizony-
talanságaitól, kőkorszakbeli legendás sámánokra és nem papokra van szükségünk, bárdokra és nem lordokra, vadászokra és nem rendőrségre, a paleolitikus lustaság gyűjtögetőire, akik gyengédek mint a vér, jelzésértékűen meztelenek vagy madár­-
szerűre festettek, akik az óranélküli most és mindörökké, a kifejezett jelen hullámain egyensúlyoznak.
A káosz közvetítői égő szemekkel figyelik mindazokat, akik képesek arra, hogy tanúbizonyságot tegyenek a közvetítők helyzetét, lux et voluptas iránti hitüket il­le­-
tően. Csak abban vagyok éber, amit az őrültségig szeretek vagy vágyom rá – min­-
den egyéb csupán felaprított bútor, hétköznapi ájultság, önbutítás, a totalitárius rendszerek aljas közönye, banális cenzúra és értelmetlen fájdalom.
A káosz megtestesítői úgy működnek, mint a kémek, a szabotőrök, az amour fou gyilkosai. A káosz megtestesítői nem öntudatlanok és nem önzők, hozzáférhetőek, mint a gyermekek, annyira viselkednek, mint a barbárok, őrülten megszállottak, munkanélküliek, érzékileg zavarodottak, farkasangyalok, a kontempláció tükrei, virágszeműek, jelek és jelöltek kalózai.
Az egyház-állam-iskola-gyár, a paranoiás monolitok közti repedésekben mász­-
­kálunk. Állatias nosztalgia választott le minket a törzsről; elveszett szavakat, kép­-
zeletbeli bombákat bányászunk.
Az utolsó lehetséges tett az, ami meghatározza magát a felfogást, felfedi azt
a láthatatlan, arany szálat, ami összeköt minket: törvénytelen tánc a bíróság folyo­-
sóin. Ha egy ilyen helyen megcsókolnálak, terrorista cselekedetnek minősítenék; hát legyen, tegyük pisztolyainkat az ágy mellé és keltsük fel az egész várost éjfél­kor, mint a részeg banditák, akik sortűzzel ünneplik a káosz ízének üzenetét.