Irodalmi Jelen

Kína 21. Végül

2009. március. 07. - 07:15

A lépcsőház, de a lakás belmagassága – közepes termetű európai számára – alacsony, kézzel talán elérhető a plafon, amit, illemből, nem próbálok ki. A yunnani nemzetiségiek többje alacsony, úgy vélem, a legapróbb európaiaknál, a máltaiaknál is sokkal kisebbek, testalkatukat tekintve pedig törékenyek és arányosak. Szépen kiformázott emberek. Az a lány – hogy hány éves, meg nem tudom mondani, az idegenvezető szerint 15 és 20 között lehet –, akivel egy éjjelre zsugorodott napra összeházasítottak egy ceremónián, a köldököm magasságánál nem nőtt feljebb, de ő valóban kis testméretű.

21. Végül

Kunming városában több ezer téglafallal, drótkerítéssel elkerített telep egzisztál, amelynek bejáratán díszkapu jelzi: ezek városi fennhatóságon kívül esnek, saját közigazgatásuk, népességük és kereskedelmük van. Ahol éppen lakom, szintén elkerített, magas falakkal védett, a járműforgalmat kapuval lassító portaszolgálattal rendelkező telepféle, de inkább lakóközösségnek látszik, mert míg a többi telep több száz házból áll, ez két öt emeletes tömbből, s a 8-10 lépcsőházban jó 150 családdal. Az éghajlati viszonyoknak megfelelően a lépcsőház sok nyílással áttört falú, a lakásokban fűtés nincs, ellenben úgy vannak tájolva, hogy a fény délelőtt a ház egyik oldalának helységeibe, délután a másik oldali lakóhelyiségekbe süssön be. Az így átellenes szobájú lakások erkélyekkel egészülnek ki: de hogy erkély az, ami belülről a szobát, illetve a konyhát nagyobbá tevő lakóterület, csak kívülről érzékelhető. Városszerte minden lakáshoz tartozik 1-2 ilyen sűrűn berácsozott, ketrecként ható erkély, amely egyben raktár, növényház, tyúkok és kacsák, díszmadarak, kisemlősök lakhelye, szárítóalkalmatosság, illetve szeméttároló.

A lépcsőház, de a lakás belmagassága – közepes termetű európai számára – alacsony, kézzel talán elérhető a plafon, amit, illemből, nem próbálok ki. A yunnani nemzetiségiek többje alacsony, úgy vélem, a legapróbb európaiaknál, a máltaiaknál is sokkal kisebbek, testalkatukat tekintve pedig törékenyek és arányosak. Szépen kiformázott emberek. Az a lány – hogy hány éves, meg nem tudom mondani, az idegenvezető szerint 15 és 20 között lehet –, akivel egy éjjelre zsugorodott napra összeházasítottak egy ceremónián, a köldököm magasságánál nem nőtt feljebb, de ő valóban kis testméretű.
A lakás tágas, szép nappaliból és két kisebb szobából áll, s minimalizmusa illeszkedik a kínai szokásokhoz, annak ellenére, hogy tulajdonosa többnyire Észak-Amerikában, az Egyesült Államokban él.

Bangkokból a laoszi-burmai határvároson át, Chang Rai érintésével repül a gép Kunmingba. Annak idején Stockholmba menve Varsóban leszállt a járat, s a fel- és leszállás duplázása tette oly emlékezetesen nehézzé azt az utat. Most, talán mert nem figyeltem eléggé, meglepett, hogy a repülés megszakadt. Ráadásul a gépet el kell hagyni, a biztonságérzetem végképp elhagy. Hiába vagyok továbbra is a trópuson, hideg a váróterem, szinte dermesztő. A csarnok üvege sötétített, s kinézve olyan, mintha vihar kitörése előtt állna az idő, holott tudható, hétágra süt és perzsel a Nap. A pálmafák, látom, alig izegnek-mozognak.
Szerencsére az út második szakasza sem hosszú, az első fele egy óra, a második egy és negyed. A képernyőn reklámok futnak, ismeretlen üveges italokról, meglehet, életelixír van mindegyikben, most az se érdekel. Még az utazó kutyák orvosi ellenőrzéséről, karanténi körülményeiről történő tudósítás sem köt le, rezeg alattam a padló, és a székem is szűkös. Holott a thai légitársaság mindent megtesz a komfort tökéletességéért: mintás selyemmel, mégpedig kókusztej-sárgás textíliával borított a kabin, orchidea-lila a padló, valamivel világosabbak a repülőszékek, s a stewardessek ruhaszíne mindehhez illő. Kunmingban hűvösebb lesz, vigasztalom kicsit magam, rám fér a kényeztetés. 21 perc múlva, 20 perc múlva, 19 perc múlva érünk le, már süllyed a gép, érzem a fülemben, a tarkómban, a géptest recsegését hallom, s az sem érdekel, hogy még ma utazom tovább, Tibet keleti határához, magasba, talán olyan magasra, mint amilyenben most repül a gép. Da li-ba, a világörökség megbecsült városába. Kabócákat hallok ismét, de csak a gép cirpel sok hangon, tizenhétezer lábon vagyunk még mindig, négy óra negyvenegy perc.
Az utolsó napban sosincs újdonság. Most sem. Lassan pereg az eső, leginkább szemerkél, de az is elég, hogy a mikrobusz ablakát alaposan lefüggönyözze. A tó és a hegyek lába alá kuporgó halmok között kanyarog az út, Da li négy városa és vagy tíz falva közül némelyiket érintve, másokról megfeledkezve. Az autóbusz-pályaudvarra igyekvés közben mindössze nekem van kapkodásra okom, miféle látványt kell utoljára elkapnom, s nem tudom, miféle élményt kell végtére még megízlelnem. Egyik ház előtt disznót forráznak, máshol éppen hogy megperzseltek egyet. Az Yntac, a helyi Volán képviselőnői szorgoskodnak: van, aki a busz gyomrába kerülő hátizsákokat, vizes palackot magába foglaló dobozokat, rejtélyes tartalmú batyukat címkéz, másik a helyfoglalást ellenőrzi, van, aki arra figyelmeztet, hogy az öt órás utazás alatt nem használható a toalett (ami azért érdekes, mert a buszhelyet eladó, tele szájjal harsogó, haját lófarokba fonó idős asszonyka ezzel az extra szolgáltatással érvelt árcsökkentő igyekezetem ellen).
A jó minőségű sztráda kétsávos, magashegységhez illően nedves és kényelmetlenül kanyargós. Selyem- és más hosszú tűs fenyvek, eukaliptuszok s itt-ott virágba borult Azálea-bokrok. Savanyú a talaj, ezért tömegesen nő a hanga, a szelídgesztenye, és azok, amelyek a teafélékhez tartoznak. A langaléta, egy vagy több üstökű fákat helyi származékoknak vélem, számomra nevük nincs, hiába is lapozgatom egyre-másra a kunmingi reptéren vásárolt, a helyi élőlények rejtélyes világába bevezető több kilós kézikönyvet. A hegyoldalakon egyre-másra sírhelyek bukkannak elő. A régiek a feng sui szabályai szerint választottak maguknak nyughelyet, s nem feltétlenül a családi birtokon, hanem, ha a túlvilághoz jobban illeszkedő helyszínre véltek lelni, akkor ott a tájból kisajátítottak egy tetemnyi részt maguknak. A kőből rakott sírhelyek mögött az égnek szaladó hegyoldal, előttük pedig a völgy, mélyén minden bizonnyal a vízzel, legyen az tóban vagy folyóban. S körös-körül ligetes erdő. Manapság temetőbe hantolják a holtakat, kétségtelen azonban, hogy e temetők mindenkor szépséges és kertszerű helyen terülnek el.
A távolsági autóbuszt, gyanítom, úgy tervezték, hogy az utastérben is kitűnően hallatszódjék a hars dallamkürt. S mert errefelé többnyire dudál a sofőr, ha előz, ha oldalra húzódik, ha kanyarba érkezik, ha kanyarból távolodik, ha belefut és ha elhagy egy kereszteződést, ha ismerőst lát az útmentén, és akkor, ha ismerőst vél föllelni, azaz mindenkor, így végül elfogadom, hogy az utam mindvégig hangos lesz. Fásultan törődöm bele abba is, hogy a több kilométeres – kivilágítatlan – alagúton dudálva robogunk át, miként abba is, hogy a népszerű amerikai-kínai harci játékokban kitűnt színész filmje megy a videón, s talán csak annak a fickónak a harci rikoltozása harsogja némelykor túl a busz dudahangját. Dali ugyanolyan magasan fekszik, mint Kunming, de ezt a tengerszint feletti 2000 métert már nem érzékelem. Talán tegnap délután még más volt, amikor a környék legmagasabb hegyére felvonóval menve megfájdult a fejem, hasogatott a fülem és szédelegtem. A sztrádán pontosan érzem a lejtők és emelkedők miatt váltakozó légnyomást, s a hideg miatt érzékenyebben reagálok rá. A sofőr kiábrándítóan vezet, ráng a jármű, lassítunk, amikor haladni lehetne, s gyorsítunk, ha vészhelyzet áll elő. Az utasok azonban békésen tűrik a sorsukat.

A sofőr fehér kesztyűben vezet. Kíváncsi vagyok, hogy a több, mint 300 kilométeres út során váltja-e majd. A tarkóján cinkefészek nagyságú kontyot hordó utaskísérő szintén kesztyűs. A pályamunkások, akik a szemetet szedik össze, ugyancsak.
A tájban is sok a fehér folt: a parcellák bakhátas növénysorai számára a földet fóliával borítják be, s lyukakon át törnek elő a növények. A legmeredekebb hegyoldal is teraszosan művelt: a szélesebb teraszokban rizs, a keskenyebb, sokszor éppen növénysornál nem szélesebbekben dohány, kukorica, miegymás. Xiazhuang közelében derékig érő eperfák töltik ki a parcellákat.
A rizsföldek, csillogó, mélyzöld színükkel, különösen, ha nőnek közelükben a friss hajtásaikkal kékes-ezüstös színhatású eukaliptuszok. A rizsteraszok között éppen csak érzékelhető szintkülönbségek vannak, a gátak megléte erre utal. S a gátakon szalmakalapos nők, bambuszbot két végére erősített vödrökkel, s a léptük ritmusa és a tehertől görbült bot hintálása összhangban áll. Apró emberek, tárgyak, rövid és jól megfontolt mozdulatok. Minimalizmus ez, mindenben. A házak szintén kisebbek – még a dali épületeknél is egyszerűbbek. Nem meszeltek, hanem a tégla szürke színét viselik. Talán a tetőgerinc magassága a kisebb, ámbár a görbülete merészebb. A szerény udvarházak között pedig többnyire nem marad hely se utcának, se járdának, se csipkés lombú tamariszkuszfa sorának.
Kunmig 242 km.

Az agyagvörös hegyről lefelé fut az út, száguld és kíméletlenül ráz a busz. Helybéli útitársaim egyre élénkebben csivitelnek, s bennem fokozódik a veszélyérzet. A völgy alja markánsan kontúrozott, zöld tükörszilánkokkal borított. A háztetők félcső-cserepei szamár-szürkén, csíkosan vibrálnak. Egyre több a teherautó, élénk színűre mázolt autóbusz, helyenként egy-egy személygépkocsi is feltűnik, sofőrünk kíméletlenül ledudál mindent és mindenkit. A kopár hegyoldalakon palántázott ültetvények, a gerinceken hagyásfák. Jacky Chan kíméletlenül veri laposra fehér és fekete bőrű ellenfeleit, akrobatikus módon harcol, valamennyi végtagját együtt használva, s ha kell, hogy megmentse szőke hajú, a szomszéd szobában sírdogáló kedvesét, fejjel lefelé lógva átszáguld a plafonon, átlép a falon és szégyelli, hogy hős.
Félúton mérlegre áll az autóbusz, friss pecsétekkel látják el az iratokat, s öt perc pihenést iktatnak be. Toalett (mókás, ahogy a buszból ismert kuporgó utasok feje kilóg az ajtótlan, derékmagas fülkékből), nylonzacskókba kimért, főzött mogyoró, bambuszpálcikára felszúrt csöves kukorica, kisujjnyi banánok fürjei, száznapos tojás és rizslisztből gyúrt, zöldségek vagdalékával töltött gőzgombócok. A sofőr sorra telefonálja az ismerőseit, egy szakaszon sebességkorlátozás tapasztalható, s hetvennel ment bele, a megengedett hatvan helyet, ezt tárgyalja most meg. Magas ember, mongolos forma, öltönyben.

A tradicionális kínai udvarházak csoportjai a földeken. Takarosak, vonzóak, otthonosak. Öt-tíz kilométerenként váltakoznak a rájuk festett képek. Cai Yun előtt dinoszauruszképek utalnak arra, hogy a környéken őshüllők csontjaira bukkantak. Korábban számtalan gombafaj volt látható a falakon. Máshol virágminták s egyebek.
A sztráda belső sávjában, a forgalommal szemben gyaloglók. Itt-ott rendőrnő életnagyságú fényképe. Egy elején összetört, kerekek nélküli, európai gyártású autó. Illatos zsebkendő odora a busztérben. Mobiltelefonok csörgése, fecsegők, csevegések. Minden szó végén egyetlen a hang. A sofőr vezetés közben bújik ki zakójából, a kísérő veszi át, akkurátusan leporolja, vállfára akasztja, s az egyik ablakra felragasztott akasztók egyikére függeszti, ahol már amúgy két zakó is lóg. A sofőrből onnan, ahol ülök, csak a jobb kéz fehérségét elvesztő kesztyűje látszik.

A pihenő óta újabb film pereg a videón: a 007-es ügynök valamelyik sztorija. Xi Xi Po alagút – a monitort élesen látom, a felszínén éppen nem villódzik a visszatükröződő táj. Thai vidéken játszódik a film, ismert, jellemző tengerpart a helyszíne a kalandos történetnek, amelynek számomra a sofőr krákogása-harákolása vet véget. Tüdeje-garatjából felköhögte, szájában alaposan összeforgatta a lepedéket, s az orrából is hozzájutott a váladékhoz. A lehúzott ablakon át kiköpi a turhát. A köpködés, hűtöm indulatomat le, erre civilizált tevékenység, például még száz éve is Magyarországon is elfogadott, úri tevékenység volt. Tevékenysége záró akkordjaként szájszélét alaposan megtörli – s fecseg tovább. Lassan esik az eső, a panorámás szélvédőn inkább, az oldalsókon tapasztalt szerint alig.

Hatalmas platójú gépkocsik konvoja sok évtizedes, elefántszürke törzsű, kifejlett lombkoronás fákat szállít, olyan apró gyökérlabdás mind, hogy az már (számomra) istenkísértésnek hat. Másrészt a frissen átültetett, hatalmas bambuszoszlopokkal megtámogatott fák közül egyetlen egyet se láttam kiszáradni. Ennek megakadályozására vastag kötelet csavarnak a fatörzsre, s azt locsolják, ha nincs éppen eső, az biztonsággal megőrzi a nedvességet.
Kunming közelében vadregényesedik a táj. A felszín változatosabb és ember által szétdúltabb, mint korábban. Az eget se látni, párás-ködös a levegő, épphogy átdereng rajta a napfény. Az óriásplakátok gyakrabban akadályozzák a szemet, valami pekingi színész rizspálinkát emel fel, hogy felhívja a figyelmet rá, sok a szépséges fölirat is, autók (Audi), vegyi gyár, autógumi, idegenforgalmi látványosság, tankolási lehetőség. Számomra nem hiányzik a reklámokról a kép, oly elbűvölően kalligrafikus a kínai írás. Mégsem lehet megjegyzés nélkül hagyni, mennyire képtelenek e hirdetmények.
Géczi János
http://www.geczijanos.eoldal.hu/